2025. 03. 29. szombat
Auguszta
: 403 Ft   : 374 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

A D-Day hajnala - A meglepetés erejével

A D-Day hajnala - A meglepetés erejével
Trautmann Balázs  |  2024. 06. 07., 14:20
A D-Day hajnala - A meglepetés erejével

A normandiai partraszállás egyik alapvető logisztikai kérdése az volt, hogyan lehet megfelelő mennyiségű katonát, fegyverzetet és egyéb felszerelést az éjszaka leple alatt észrevétlenül eljuttatni a brit szigetektől Franciaországba? A hadműveletek tervezőinek gyorsan be kellett látniuk, hogy csak a levegőből érkezhetnek az első egységek a kulcsfontosságú helyekre.

Ennek megfelelően a légiszállítású rohamosztagokra és vitorlázó gépeikre volt szükség, hogy a partraszállás első lépéseként az Orne-folyón és a Caeni-csatornán átívelő hidak épségben kerüljenek a szövetségesek kezére. Az átkelők kritikus fontosságúak voltak a normandiai partraszállás szempontjából. A britek számára kijelölt Sword-parton ugyanis ezen a két helyen épült a keleti irányba szóba jöhető, nagyobb teherbírású szerkezet, ahol harcjárművekkel is biztonsággal át lehet kelni. Azt azonban a szövetséges hadvezetés is pontosan tudta, hogy a két hidat a német alakulatok erősen őrzik, és ráadásul alá is vannak aknázva. Így csak egy vakmerő akció segíthetett: ehhez pedig a megfelelő emberekre volt szükség. A brit 6. légi szállítású hadosztály oxfordshire-i és buckinghamshire-i 2. zászlóaljának „D” századára esett a választás. A John Howard őrnagy vezette rohamcsapatot végül hat lövész- és egy utászszakasz alkotta, akiket a Királyi Légierő Tarrant Rushton repülőteréről 22.56-kor indulva hat, négyhajtóműves Handley Page Halifax bombázóval vontatott Airpseed Horsákkal szállítottak át a célterületre. A Csatorna felett 2100 méter magasságban leoldott vitorlázókat irányító pilóták kiváló munkát végeztek: éjfél után megfelelő közelségben sikerült - ha nem is törésmentesen - landolniuk a hidak tövében. Howard őrnagy pilótájának, Jim Wallvork törzsőrmesternek a teljesítményét azért érdemes külön is kiemelni, mert a szerényen műszerezett Horsáját alig 20 méterre tette le a számára kijelölt átkelőtől, és még arra is ügyelt, hogy ne ütközzön a már földet ért társaival. A meglepett német védőket - Den Brother­idge hadnagy élete árán - hamar legyőzték, és gyorsan be is rendezkedtek a várható német ellentámadások visszaverésére. A vörös sapkájukon Pegazus-jelvényt viselő rohamcsapat kitartott, és másnap délben a hídfőből kitört brit erők a legendás Lord Lovat vezette alakulattal az élen elérték a kimerült, de diadalittas bajtársaikat.

Levegőből érkezve

Hatékony ötletnek tűnik tehát ilyen módon érkezni a harcmezőre - vagy éppen a német partvédő erők hátába. A sebesen haladó repülőgépet sokkal nehezebb eltalálni, így a túlélés esélye is nagyobb. Valamit valamiért: a gyorsaságért fizetni is kell. Rögtön azzal, hogy egy-egy szállítógépre sokkal kevesebb lövészkatona vagy felszerelés fér fel. A legnagyobb számban alkalmazott C-47 Skytrainek, azaz a Dakoták jellemzően 28-30 felszerelt lövészkatonát vagy ejtőernyőst esetleg 2700 kilogrammnyi felszerelést, utánpótlást vihetett a fedélzetén. És ami még nagyobb probléma: akárhol nem is volt képes leszállni. Márpedig annyi, német kézen lévő, ráadásul a normandiai partokhoz még elég közel lévő repülőteret gyakorlatilag lehetetlen volt ejtőernyősök segítségével elfoglalni és megtartani, mi több, üzemeltetni, hogy ezek nagy számban legyenek képesek teherszállító gépeket vagy erre a feladatra használt, kiöregedett bombázókat fogadni.

De mi a helyzet akkor, ha eleve csak egy leszállásra terveztük a légijárművet? Ezzel a lépéssel csak jól lehet járni, feltéve, ha megbízhatóak és olcsón, könnyen sorozatban gyárthatóak az adott vitorlázógépek. Ezt a fajta hadviselést „élesben” a Wehrmacht alkalmazta elsőként, méghozzá igen nagy sikerrel. A belga Ében-Émael erőd (túlélő) védői vagy éppen a Krétán harcoló brit katonák bizonyára sokáig emlékeztek még a DFS 230-asokon érkező német rohamcsapatokra. A keleti fronton pedig az óriási Messerschmitt Me 321-es „fuvarozott”, meglehetősen kevés sikerrel.

A jó példa esete

A győzelem titka a meglepetés: erre mutatott rá többek között az előbb említett, a bevehetetlennek tartott Ében-Émael erőd elleni 1940. május 10-i német vitorlázógépekkel végzett légiroham. A siker nem kerülte el az akkor még semleges Amerikai Egyesült Államok katonai vezetésének figyelmét sem. Legalábbis az újításokra, a haladásra hajlamos tisztekét - hiszen azért ekkor még sok tábornok és admirális a csatahajókban és az élére vasalt egyenruhákban hitt a fura, motor nélküli vászontákolmányok és egyáltalán, a légierő helyett. Szerencsére nem mindenki volt ezzel így, s ennek köszönhetően a hadsereg légierejének legendás, vaskezű parancsnoka, Henry „Hap” Arnold vezérőrnagy 1941 februárjában, némi elméleti előkészítő kutatásokat követően kiadta parancsát: készüljön egy olyan teherszállító vitorlázógép, mely alkalmas 15, felfegyverzett katona egyidejű szállítására és elegendő egyetlen többhajtóműves gép, mint vontató, minimalizálva a balesetek lehetőségét is. Ezt a leendő vitorlázót szánta egy teljesen új képességgel rendelkező, frissen felállítandó és kiképzendő magasabbegység alapjárművének.

Az ötlet remek volt, de akadt egy kis probléma: nem nagyon tolongtak az amerikai repülőgépgyárak az üzletért. Kis túlzással, aki élt és mozgott, az a háború kitörése után érkezett állami megrendeléseket igyekezett teljesíteni, amelyek biztos pénzt és jelentős bevételeket adtak. Ehhez képest beszállni egy olyan bizonytalan bizniszbe, mint amilyen ez a teherszállító szerkezet, amit még soha senki nem épített és nem is tesztelt… A 1941. február 24-én kiadott, titkosított technikai követelményeket (Classified Technical Instructions 198) március negyedikén egy újabb (CTI 203) követte. Ezek jelentették az alapját egy komplex, 2, 8 és 15 személyes gépeket is felvonultató vitorlázórepülő-flotta kifejlesztésének és gyártásának. Tizenegy cégnek mentek ki a „szigorúan titkos” dokumentumok, de már eleve csupán négy vette a fáradtságot a tervek elkészítésére. A Frankfort Sailplane Company (XCG-1, XCG-2), a Waco Aircraft Company (XCG-3, XCG-4), a St. Louis Aircraft Corp. (XCG-5, XCG-6), illetve a Bowlus Sailplanes (XCG-7, XCG-8) látott fantáziát az esetleges megrendelésben. Közülük egyedül a Waco Air­craft volt képes prototípusokat építeni és határidőre leszállítani a hadsereg Anyagellátó Parancsokságának. Igaz, rögtön kettőt is: a nyolc fős Waco XCG-3-ast (melyből a sorozatgyártott változat már kilenc üléses volt) és a nagyobbik, eleve 15 katonát szállítani képes Waco XCG-4-est. 1941 októberében az ismert és elismert sportrepülőt, Lewin B. Barringert nevezték ki a hadsereg légierejének törzsébe, mint vitorlázó specialistát. A szakember közvetlenül Arnold tábornok alá lett beosztva.

A december hetedikei, Pearl Harbor elleni japán támadás alaposan felgyorsította a fegyverkezési programot. Ennek köszönhetően 500-500 nyolc és 15 személyes géphez 1000 vitorlázópilóta kiképzését határozták el. 1942 júniusára ez már 6000-re nőtt. Nem csak a létszám bővült, hanem a gépek mérete is: a Waco CG-13A már 30, a Laister-Kauffman CG-10A pedig 42 katona befogadására volt alkalmas.

Irány Franciaország!

A Waco CG-4 volt a legnagyobb számban alkalmazott teher- és csapatszállító vitorlázó. Nem csak 1944. június 6-án, hanem az egész második világháború során. Az igen jellegzetes kialakítású gépet nem kevesebb, mint 16 amerikai cég gyártotta sorozatban. A számítások szerint közel 14 ezer darabra festettek amerikai, kanadai és Hadrian néven brit felségjelzést. A fém- és faszerkezetre egyszerű vászonborítás került: a jármű élettartamára leginkább órákat szántak, így ez tökéletesen megfelelt. A felfelé nyitható és rögzíthető orr-részen keresztül a tehertérbe egy Willys Jeeppel is be lehetett állni, illetve befért egy 75 mm-es M1 könnyű tarack is, három fős kezelőszemélyzetével és némi lőszerrel. Ez a két képesség kulcsfontosságú volt Normandiában is. A pilóta és a másodpilóta mögött 13 fő felfegyverzett katonának jutott hely személyszállítás idején. Mivel leszállás után a hajózók is lövészkatonákká „vedlettek át”, így meg is volt a kért 15 fős létszám, mint hasznos terhelés. A 110 méter hosszú, 17 milliméter átmérőjű vontatókötél elülső végén szinte mindig egy C-47 Skytrain dolgozott, bár 1945 márciusában a Curtiss C-46 Commandokat is használták a vontatási feladatokra.

Az Overlord-műveletben a 434. csapatszállító ezred 52 C-47/CG-4A párosa (fedélzetükön a 101. légiszállítású hadosztály harcosaival és felszerelésükkel) indult el Aldermaston repteréről, míg a 437-esek vontatói és Waco-i Ramsbury-ről startoltak, a 82. légiszállítású hadosztály katonáival, Jeepjeivel és 37 mm-es páncéltörő ágyúival, s persze milliónyi más felszereléssel. Az alacsonyan szálló gépeket már az elfoglalt Guernsey és Jersey-szigetekről lőtte a német légvédelem és a 300-500 méteres magasságban Franciaország fölé érkező „szerelvényeket” a könnyű légvédelmi gépágyúk is eredményesen tudták támadni. A leszállás sem volt egyszerű feladat: a korábban ejtőernyővel ledobott „útkeresők” (Pathfinderek) nem minden esetben tudtak az előre tervezett helyen megjelölni a leszállóhelyeket, így sok esetben a pilóták ügyességére és szerencséjére volt bízva az eredményes földet érés. Sok esetben ez sikerült is, de a 10 százalékosra becsült veszteség jelentős részét a különböző terepakadályokon összetörő CG-4A-k személyzete és utasai jelentették. Igaz, sokszor éppen az segítette a gépeket és a katonákat, hogy a brit Airspeed Horsához vagy a Hamilcarhoz képest sokkal kisebb CG-4A-k olyan mezőkre is befértek, ahol a nagyobb társakkal lehetetlennek tűnt a leszállás.

Nagyban gondolkozva

A brit hadvezetés is levonta a megfelelő következtetéseket a Franciaország elleni 1940-es német villámháború sikereiből. Az első teendő természetesen a saját terület védelme volt egy esetleges tömeges német vitorlázó-támadás ellen. A területvédelmi feladatokkal megbízott Home Guard egyik legfontosabb teendője éppen a szóba jöhető leszállóhelyek műszaki akadályokkal történő előkészítése és az esetleges német égi invázió elleni harc volt. A Seelöwe-hadművelet 1940 végi lefújásának idején pedig már formálódott az az égi armada, amely majd 1944 június hatodikán brit színekben fog lecsapni a Csatorna túloldalán. Ehhez persze kellett egy karizmatikus brit miniszterelnök, Sir Winston Churchill, aki hitt az Egyesült Királyság talpon maradásában és a német birodalom elleni, hosszabb távon sikeres harcban. Igaz, 1940. június 22-én, amikor az 5000 fős ejtőernyős erő felállításának tervezési folyamata elkezdődött, még nagyon távol volt Pearl Harbor és a kimeríthetetlen anyagi és ipari erőforrásokkal rendelkező Amerikai Egyesült Államok hadba lépése. Egy esztendővel később a Manchester melletti Ringway repülőterén megalakult a brit katonai vitorlázórepülés új központja, a Földreszállást Vizsgáló Központi Testület (Central Landing Establishment, CLE). Az ejtőernyőzés mellett a vitorlázórepülés szakmai felügyelete is hozzájuk került. Hamar kiderült, hogy ezt a feladatot érdemben csak a Királyi Légierő és a hadsereg szoros együttműködésével lehet megoldani - ha egyáltalán sikerül. A pilótaállományt igyekeztek olyan katonákkal feltölteni, akik már rendelkeztek polgári vitorlázó képzettséggel és tapasztalattal. A légierőnek pont elég volt a saját vadász-, bombázó és szállítóezredeinek hajózó utánpótlását megoldani…

Az emberek mellett azonban gépekre is szükség volt. Szerencsére a brit repülőipar tervezőasztalainál kreatív koponyák, remek mérnökök dolgoztak. S rendelkeztek jelentősebb mennyiségű közepes bombázógéppel is, melyek még a világháború előtti elgondolásoknak megfelelően épültek és az első, nappali, majd éjszakai bevetéseken elégtelennek bizonyultak. Ami már Németország felett alkalmatlan a támadásra, az még remek vontatógép és ejtőernyős platform lehet: a korlátozott erőforrásokból gazdálkodó szigetország nem engedhette meg magának a pazarlást. Így a Handley Page Whitley, a Vickers Wellington és a Handley Page Hampden-flották új lehetőséget kaptak, többek között vontatóként is.

De szükség volt arra is, ami a kötél másik végén lebeg: akadt ilyen is, nem is egy. A komplex légiműveletek feladatainak megfelelően egész típuscsaládot fejlesztettek ki a derék brit mérnökök. A támadórajokat a nyolc fősre konstruált, favázas szerkezetű, vászonborítású General Aircraft GAL.48 Hotspur szállíthatta: itt a méret volt a lényeg. A kis gép kis leszállóhelyekre, azaz a célpontokhoz közelebb képes érkezni és ez a meglepetés szempontjából bizony kiemelten fontos tulajdonságnak ígérkezett. A taktikai tervezés azonban aránylag hamar a nagyobb létszámú kisalegységek hordozására képes változatok felé fordult, így új szerepet kellett találni az apró, legfeljebb 850 kilogramm tömeggel felszállni képes, de igen kezes Hot­spurnak: ez lett az oktatás és kiképzés. A típus leendő vitorlázópilóták ezreinek segített megtenni az első repült órákat.

 

Akcióban edzett volt viszont a General Aircraft Limited GAL.49 Hamilcar. A nagyméretű, akár 8 tonnányi terhet is elszállítani képes, 33,5 méteres fesztávolságú vitorlázógép fő feladatának a hadsereg lánctalpas Universal Carrier általános szállítójárművének hordozása volt - rögtön párosával. A Hamilcar azon kevés légijárművek egyike, melyhez egy külön harckocsit is terveztek: ez volt az M22 Locust. Igaz, végül Normadiába már a Tetrach-ok, azaz hivatalosabb nevén a Light Tank Mk VII (A17) könnyű harckocsik érkeztek a nagyra nőtt vitorlázógépek fedélzetén. A körülbelül 20, a klasszikus 2 fontos (40 mm-es) gyorstüzelő ágyúval felszerelt lánctalpas közvetlen tűztámogatást adott a szintén a levegőből érkezett brit katonáknak. A Tonga-hadműveletben részt vevő brit 6. légimozgékonyságú hadosztály alapvető eszközének számítottak a robusztus, de a pilóták szerint nehezen irányítható Hamilcarok. A Tetrarchok mellett talán még fontosabb volt az Ordnance 17 fontos, 76,3 mm-es páncéltörő ágyúk és az őket vontató járművek frontvonalra juttatása. Ezek olyan fegyverek voltak, melyek képzett kezelőkkel igen eredményesen vehették fel a harcot a német páncélosok ellen. Az 1944. június 6-i akcióban részt vevő 34 Hamilcar jelentős veszteséget szenvedett: előfordult vontatókötél-szakadás, de olyan esemény is, hogy a helytelenül rögzített Tetrach egyszerűen kigurult a vitorlázógép orrán, a gép vesztét is okozva. A típus ugyanakkor bevált, így szeptemberben a Market Garden, illetve 1945 márciusában a Varsity-hadműveletekben is használták őket.

A sokat látott égi csataló

A legismertebb brit katonai vitorlázógépként azonban mégiscsak a legendás és közel 3800 példányban megépített Airspeed AS.51 Horsát érdemes megemlíteni. Őt éppen a Hotspurok felváltására tervezték meg még 1941-ben. A nyolc fő helyett már 30 katonát kellett a mérnököknek elhelyezni a gépben. Mindezt úgy, hogy minimalizálni kellett a stratégiai nyersanyagnak számító fémek felhasználását: így még a pilótafülke műszerfala is fából készült. Az első prototípus 1941. szeptember 12-én szállt fel, egy kéthajtóműves Whitley mögött a levegőbe kapaszkodva. A közel 7 tonnás maximális felszállótömegű Horsa az amerikai CG-4A-hoz hasonlóan alkalmas volt a Willys Jeepek és a hadsereg szabványosított, Ordnance 6 fontos, 57 mm-es gyorstüzelő páncéltörő ágyú hordozására is. A vállszárnyas, kiváló manőverezőképességű gép a nagyméretű ívelőlapoknak köszönhetően alacsony repülési sebességgel gyakorlatilag szinte „rázuhanhatott” a célpont melletti, arra alkalmas leszállóhelyre. A gyors kijutást pedig a farokrészt és a törzset összekapcsoló nyolc gyorszár, illetve a vezérsíkokhoz menő kormánysodronyokat elnyíró kábelvágók tették lehetővé.

A Horsák első bevetésére már 1942-ben sor került: nem rajtuk múlt, hogy a norvégiai Rjukan melletti nehézvízgyártó üzem elleni Freshman-művelet végül sikertelennek bizonyult. Dolgoztak a gépek a Szicília elleni Husky-műveletben, de a legnagyobb mennyiségben, becslések szerint 260 körüli számban Normandiában vetették be őket. A típust az amerikai hadsereg légiereje is használta, így közel 400 Horsára került fel a csillagos felségjelzés.

Van mire emlékezni

A normandiai partraszállást segítő légi hadműveletek, a csapatok és a felszerelések, fegyverzetek átszállítása lehetetlen feladat lett volna a megfelelő kapacitású vitorlázó szállítógépek és az őket vontató Dakoták, Skytrainek nélkül. A 101. hadosztály kiemelkedő sikereket tudott felmutatni: a Chicago-művelet során a Sainte-Mère-Église-től délre eső les Forges falucska és Sainte-Marie-du-Mont között kijelölt leszállóhelyre és három kilométeres körzetébe a gépek 92 százaléka érkezett be. A Detroit-művelet során a 82-eseknek nem volt ilyen szerencséje: a felhőzet miatt itt csak 62 százalékos volt a Waco-k megérkezési sikerrátája. Ranville környékét a brit 6. hadosztály célozta meg 72 Horsájával és Hamilcarjával: a veszteségek jelentősek voltak, de végül ez a kisváros lett a legelső francia település, melyet a szövetséges erők aznap felszabadítottak.

Ami azonban igen fontosnak bizonyult: a beérkezett vitorlázókkal olyan mennyiségű nehézfegyverzet és más, a harcoló lövészkatonákat támogató felszerelés érkezett be, amely szükséges volt a partvonalat védő német erők mögötti, sikeres műveletek végrehajtásához. Az alapos felkészülés, az aprólékos tervezés, a kiképzés és a „suhanó csodák” végül - valóban csodát tettek a földön is.

Forrás: https://www.aranysas.hu/

Ha tetszett a cikk, kövesse
a JETflyt a Facebookon!

Még több friss hír

2025. 02. 25., 11:36
Február 24-től elindult az Ifjúsági Pilóta Program (IPP) 2025-ös jelentkezési időszaka, amely országos lefedettséggel kínál lehetőséget a repülés iránt érdeklődő fiatalok számára. A program célja, hogy a 14–18 éves korosztály számára biztosítson egy átfogó, több lépcsős képzési rendszert, amelynek során a résztvevők vitorlázórepülő-képzésben vehetnek részt.
2025. 02. 25., 08:45
Hozott is változást meg nem is a sokáig várt-követelt Lockheed Martin F-16AM/BM Fighting Falconok megjelenése Ukrajna felett. A sajtócikkek és a politikusok nyilatkozatai a végletekig felkorbácsolták a várakozásokat - ehhez képest persze csalódást okoz az eddig nyilvános forrásokból ismerhető eredmény.
2025-03-19 12:57:23
Az Emirates újabb hét új várost jelentett be, ahová a vadonatúj Airbus A350-es repülőgépeivel repül majd. Az Emirates A350-es repülőgépei három osztályon 312 utas számára biztosítanak helyet, beleértve 32 teljesen síkba dönthető Business Class ülést minibárral és személyre szabható világítással, 21 Prémium Turista osztályú széket, valamint 259 tágas Turista osztályú ülést.
2025-03-18 12:44:09
Együttműködési megállapodást írt alá a Budapesti Gazdaságtudományi Egyetem (BGE) és a Wizz Air. A légitársaság támogatásával egyedi arculatú, a repülés világát idéző tanterem nyílt az egyetem zuglói campusán. Az ünnepélyes átadón Dr. Király Gábor, a BGE dékánja és Evgenia Ivanova, a Wizz Air toborzási, szervezetfejlesztési és kompenzációs vezetője osztotta meg gondolatait a partnerség jelentőségéről.
2025-03-14 15:10:30
A legmodernebb technológiákkal gazdagodott a honvéd tisztképzés – jelentette ki Vargha Tamás, a Honvédelmi Minisztérium (HM) parlamenti államtitkára Szolnokon, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar campusán, ahol szimulátorokat és speciálisan a légi közlekedésre fókuszáló kibővített valóságlaboratóriumot (XR-labor) adtak át.
   MÁSOK ÍRTÁK
2025. 03. 28., 22:43
Az ejtőernyősök napja minden évben az egyik leglátványosabb honvédségi ünnepség. Idén is minden meghívott a levegőt kémlelte Szolnokon, amikor több tucat katona ejtőernyős ugrással tisztelgett az egykori bátor hősök előtt.
2025. 03. 21., 14:24

(Forgó)szárnyas életmentő

Beszélgetés Dajka Attila őrnaggyal, az MH Kiss József 86. Helikopterdandár helikoptervezetőjével.
2025. 03. 19., 09:32
Ez a bejegyzés az előző folytatásának is tekinthető, de nem az SH-3 Sea Kingről, mint típusról, és nem is a pilótákról lesz szó, hanem azokról, akik hátul, a tehertérben dolgoztak.
2025. 03. 18., 15:11
Elindult a Magyar Honvédség „Embert a vasra!” toborzókampányának következő fázisa.

  Legfrissebbek most

2006. március 21-én nagyszabású eseményre, a Magyar Légierő első öt JAS 39 Gripenjének (3 C és 2 D változat) érkezésére várták a sajtó képviselőit a Kecskeméti Repülőbázison. A repülőgépeket a Magyar Légierő négy, illetve a Svéd Légierő három hajózója repülte hazánkba. A kétórás út a Svéd Védelmi Beszerzések Hivatalának linköpingi területéről indult.  

  HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Amennyiben feliratkozik alkalmi hírlevelünkre, postafiókjába küldjük a legfrissebb híreket!

E-mail cím:

Megszólítás:


A hírlevél feliratkozáshoz el kell fogadni a feltételeket.

Feliratkozás most

  Háború Művészete magazin

A II. világháború csendes-óceáni hadszínterét kezdetben a japán flotta uralta. A Pearl Harbor utáni hónapok a nyugati szövetségesek számára valóságos vesszőfutást jelentettek, amelynek során számos hadihajót és tengerészek ezreit vesztették el.