A repülő autó lesz a jövő közlekedési eszköze?

Ezen próbálkozások közül az egyik első igazi „repülő autó” a W–5 Arrowbile volt, amely 1936-ban készült el. A háromkerekü szerkezet az országúton óránként 70 mérföldes, a levegőben 120 mérföldes sebességgel volt képes száguldani. A teljesen fémből készült jármü – a hárompontos, „triciklis” kerékelrendezés miatt – motorkerékpár minősítést kapott az amerikai közlekedési hatóságtól. Egyszerü kezelhetőségét mi sem bizonyította jobban, mint hogy egy olyan kezdő pilóta is elvezethette, akinek mindössze 35 órás repülési tapasztalat volt a háta mögött. Éppen ezért remélte az Arrowbile tervezője, hogy minden utazó ügynök ilyen géppel közlekedik majd Amerika-szerte. De a várt átütő siker elmaradt.

A leghíresebb „aerocar”-t, azaz repülő autót Moulton Taylor tervezte és építette meg 1946-ban. Vele párhuzamosan Robert E. Fulton is megálmodott egy olyan masinát, amely egyaránt alkalmas volt országúti és légi használatra. Ez utóbbi volt az Airphibian. A legjobban úgy lehetne ezt a szerkezetet felidézni, hogy elképzelünk egy légcsavaros négykerekü Velorexet, amelyre rá lehetett csatolni a szárnyakat. Ezt az elképzelést fejlesztette tovább Taylor, és így építette meg az Aerocart, amelyből összesen hat példány készült el, ám amely végül soha nem jutott el a valódi szériagyártásig. Pedig az ötlet nem volt bonyolult: egy autóhoz fel- és leszerelhető szárnyakat és egy farokrészt konstruált. Ezeket az alkatrészeket alaphelyzetben az autó egy utánfutón húzta maga után. Ha repülni akartak a kocsival, akkor az egyszerü átalakíthatóságnak köszönhetően egy ember öt perc alatt repülőgéppé varázsolhatta az automobilt. Mindössze a helyükre kellett illeszteni a szárnyakat, a kocsi hátuljához rögzíteni a farokrészt (amelyre felkerült a légcsavar is), és a gép már készen is állt a repülésre.

A szárnyas autót egy Lycoming O–290-es repülőgépmotor hajtotta, amelyhez a közúti közlekedésnél egy háromsebességes váltó csatlakozott. Repüléskor a váltót csak üresbe kellett tenni, és így kapott direkt hajtást a farokrészen lévő tolólégcsavar. Az Aerocar közúton óránként 60 mérföldes, a levegőben 110 mérföldes sebességre volt képes. A szerkezet 1956-ban kapta meg a légialkalmassági bizonyítványát, és a tervező szerződést is kötött egy céggel a sorozatgyártás beindítására.

Végül három változat is készült a modellből: az Aerocar I-esből összesen négy példány, valamint egy-egy Aerocar II-es és Aerocar III-as. A harmadik változatból Taylor ötszáz autó előállítását célozta meg, de csak feleennyi megrendelés érkezett a különleges jármüre, így a sorozatgyártás beindítása végül elmaradt. Egyébként a hat elkészült példányból az egyik még ma is repülőképes állapotban van.

A hetvenes évek sem múlhattak úgy el, hogy elő ne hozakodott volna valaki a repülő autó éppen aktuális tervével. Az AVE Mizar (amelyet egy csillag után neveztek el) 1971-ben készült el Henry Smolinski tervei alapján. Igazából ő semmi újat nem is talált fel, hanem egyszerüen összeépítette egy Ford Pinto elejét egy Cessna Skymaster farokrészével. Felszálláskor a szerkezet mind a két motorját müködtette, majd miután felemelkedett, az autó meghajtását már ki lehetett kapcsolni a levegőben. Ez a megoldás olyan jól sikerült, hogy 1974-ben eljutott egészen a sorozatgyártásig. Ám ekkor beütött a baj. Az egyik berepülés során levált a gép egyik szárnya a levegőben, így a tervező Smolinski és a tesztpilóta életét vesztette. A tragédiát feltételezhetően az okozta, hogy túl nehéz volt a prototípus, és az így keletkezett túlterhelést már nem bírta ki a gép szerkezete. A megrendelések pedig tovareppentek…

Új korszakot jelentett a repülő autók fejlesztésében a Strong Mobile Magic Dragon Aircar, amelybe megálmodója, Rick Strong – egykori légierős pilóta – már sugárhajtómüvet tervezett. Elképzelése szerint ez a masina kétszer olyan gyorsan tud majd repülni, mint amekkora az autópályákon megengedett sebesség, így sokan hasznát vehetik az Egyesült Államokon belüli utazások során. Ez a repülő autó azonban még csak a tervasztalon létezik, illetve elkészült már az életnagyságú makettje is. Azt azonban, hogy a „Mágikus sárkány” mikor fog először a levegőbe emelkedni (ha egyáltalán), azt még nem tudni pontosan.

A LaBiche Aerospace tervezői még ennél is merészebb ötlettel álltak elő. A müholdak, GSP-navigáció és az UAV-k világában egy olyan repülő autó tervén dolgoznak, amely minden olyan mai technikai vívmányt magában foglal, amely lehetővé teszi, hogy pilóta nélkül repüljön az általuk kitalált FSC–1-es autó. Azaz a kocsiban ülők számára nincs más teendő a repülés ideje alatt, mint gyönyörködni a tájban, mivel az autó teljesen automatikusan repül majd a levegőben, hasonlóan a pilóta nélküli repülőgépekhez. Így a vezetőnek sem kell majd pilóta szakszolgálati engedéllyel rendelkeznie, mindössze annyi a dolga, hogy elguruljon egy repülőtérig, ahol ráfordul a kifutópályára. Ott megnyomja a „flight” üzemmód gombját, mire kinyílik a gép szárnya. Betáplálja a fedélzeti számítógépbe, hogy hová szeretne eljutni, majd hagyja, hogy a robotpilóta a megadott repülőtérre irányítsa a szerkezetet, ahol az automatikusan le is száll majd. Ott ismét „road” üzemmódba áll a jármü, és újfent a vezető kezébe kerül az irányítás. Ő pedig egyszerüen legurul a kifutópályáról, és kihajt a repülőtérről a közútra. Ez egyelőre még igen utópisztikusan hangzik, de ha azt vesszük, hogy ma már szinte minden technikai eszköz létezik ahhoz, hogy ez az elképzelés egyszer valósággá váljon, nem állhat messze ez a terv sem a megvalósítástól. Az, hogy mikor készülhet el, már csak idő kérdése…

Március 5-én azonban olyan esemény történt, amely után akár már jövőre vásárolhatunk magunknak egy repülő automobilt. Ez a történet még 2006-ban kezdődött. Akkor alakult meg a Terrafugia cég az Egyesült Államokban lévő Woburnben. Tulajdonosai olyan fejlesztőmérnökök, akik innovatív módon próbálják megoldani napjaink közlekedési problémáit. Ennek eredményeként született meg a Transition Roadable Aircraft, amely szintén egy új kombinációja az autó és a repülőgép keverékének. A Transition egy olyan repülő autó, amely bármilyen útviszonyok között képes a földön közlekedni, ugyanakkor az FAA könnyü sportrepülőgép kategóriájába sorolva repülőszerkezetként is alkalmas a helyváltoztatásra. Méretei révén akár egy garázsban is lehet parkolni vele, ami lehetővé teszi az ajtótól ajtóig való utazást a földön vagy a levegőben. Ahhoz pedig, hogy az autóból repülőgép vagy a repülőgépből autó legyen, csak egy gombot kell megnyomnia a kétszemélyes kabinban ülő pilótának.

Ez a megoldás lehetővé teszi, hogy kiszállás nélkül átalakuljon az autó repülőgéppé, és viszont. A tervezők mindemellett a biztonságot tartották a legfontosabb szempontnak, így a kabint vészernyővel is ellátták, illetve a kocsiszekrényt is úgy alakították ki, hogy az az ütközés során elnyelje a mozgási energiát. A müszaki leírás szerint pedig a Transition csomagtere olyan nagy, hogy akár síléc vagy horgászfelszerelés is könynyedén elfér benne.Március 5-e pedig azért volt fontos dátum a projekt történetében, mert ezen a napon emelkedett első ízben a levegőbe a Terrafugia Transition a New York állambeli Plattsburgh nemzetközi repülőtéren. A történelmi jelentőségü eseményt egy hat hónapos földi próbaüzem előzte meg, amelynek során különféle gurulási teszteket végeztek, illetve azt ellenőrizték, hogy miként müködik a kihajtható szárnyszerkezet. A szárnyakat alaphelyzetben a kocsi mellé lehet harmonikaszerüen behúzni, majd az aktiválógomb megnyomását követően harminc másodperc alatt nyílnak ki, s így repülőképessé teszik a szerkezetet. A gép mintegy 450 mérföldet képes megtenni a levegőben 115 csomós utazósebességgel.

A tervezők elképzelései szerint a sikeres szüzfelszállás után 2010-ig szeretnének minden szükséges közúti és légialkalmassági bizonyítványt megszerezni a Transition számára, s azután, talán már jövőre át is adhatják az első példányt a megrendelők számára. S ha valakit komolyan érdekel egy ilyen repülő autó beszerzése, mintegy 40 millió forintot kell összegyüjtenie ahhoz, hogy egy Transition boldog tulajdonosa lehessen.

S.Z.