Klasszikus szovjet elfogóvadászok - Szu-9 és Szu-11 Fishpot

A légvédelmi elfogóvadász koncepciója

Már a II. Világháború idején rendszerbe állítottak a hadviselő felek olyan repülőgépeket, melyeknek kizárólag az volt a feladatuk, hogy a földi légvédelmet kiegészítve segítsenek elpusztítani a betolakodókat. Ezeket a repülőgépeket azonban már olyan meglévő és széleskörűen használt típusokból fejlesztették ki, melyek alapvetően általános célú vadászgépeknek lettek tervezve, így sok szempontból nem is feleltek meg teljes mértékben a speciális követelményeknek. A német III. Birodalom légvédelmének gerincét például olyan Messerschmitt Bf-109-esek és Focke Wulf Fw-190-esek alkották melyek a különböző hadszíntereken, változatos feladatkörökben szolgálatot teljesítő társaiktól nem sok mindenben tértek el, így nem is alkottak önálló kategóriát. A háború vége felé rendszeresített sugárhajtóműves Me-262-esek és rakétahajtású Me-163-asok viszont már a későbbi klasszikus elfogóvadász generációk előfutárainak tekinthetőek. A II. Világháborút követően a légcsavaros repülőgépeket nagyon gyorsan kiszorították a sugárhajtóműves típusok, melyek az 1950-es évek elejére szinte egyeduralkodóvá váltak a katonai repülésben. Az egyre nagyobb teljesítményű hajtóművek és az aerodinamikai kutatások eredményeképpen a harcigépek sebessége és szolgálati csúcsmagassága is folyamatosan emelkedett. A korai jetek (pl. MiG-9 Fargo, Jak-15 Flora, Gloster Meteor) még alapvetően a késői dugattyúmotoros repülőgépek továbbfejlesztéseinek tekinthetőek számtalan olyan megoldással melyek egy idő után a fejlődés gátját jelentették. A 1940-es évek végén azonban már rendelkezésre állt az a fejlesztési és ipari háttér, ami lehetővé tette egy teljesen új alapokon nyugvó katonai repülőgép generáció létrehozását. Az első, kiforrottnak tekinthető, nagy mennyiségben gyártott és széleskörűen elterjedt típus a szubszonikus MiG-15 Fagot volt, melynek egyenes ági leszármazottai a már fedélzeti radarral felszerelt MiG-17 PF Fresco és a hanghatárt áttörő MiG-19 Farmer átmenetet képeztek a kétszeres hangsebesség elérésre is képes új generáció felé. A fejlődés hihetetlen ütemére jellemző, hogy az új típusok szinte évente követték egymást, egy csapásra elavulttá téve és kiszorítva az elődöket. A „teljesítmény minden áron” elv diadala volt ez. A paraméterek (sebesség, csúcsmagasság, emelkedőképesség és hatótávolság) számítottak csak, a költségek nem.

A Szovjetunió hatalmas területének védelme mindig is fejtörést okozott a katonai vezetőknek. A hatalmas technikai fejlődés a lehetőségek mellett újabb problémákat szült, hiszen a vadászgépekkel párhuzamosan a bombázó és felderítő feladatkörű repülőgépek teljesítménye is ugrásszerűen növekedett. Elhárításukra egy olyan központilag irányított integrált légvédelmi rendszert képzeltek el, amely földi telepítésű radarokból, csöves és rakétás légelhárító fegyverekből, valamint nagy sebességű, fedélzeti lokátorral ellátott elfogóvadászokból áll. Létrehozták a Légvédelmi Repülőcsapatokat (PVO) mely saját vezetési struktúrával, önálló bázisokkal és a speciális feladatkörnek megfelelően kifejlesztett típusokkal rendelkezett, évtizedeken keresztül. Az 1950-es évek közepén - a koreai háború tapasztalatait is figyelembe véve- álltak neki a különböző tervezőirodákban az új típusok kifejlesztésének, melyek az évtized végére csapatszolgálatba is álltak (Jak-28 PM, Tu-126, Szu-9/11 Fishpot). Ezek a repülőgépek képezték az alapjait a későbbi kifinomult, nagy darabszámban gyártott elfogóvadász generációknak (MiG-25 Foxbat, Szu-15 Flagon, MiG-31 Foxhound).

Szu-9 Fishpot

A Szuhoj OKB is feladatául kapta, hogy a TSAGI (Központi Aerodinamikai Kutatóintézet) közreműködésével dolgozza ki egy nagy magasságban is bevethető, fedélzeti lokátorral felszerelt, kétszeres hangsebességű típus terveit. Szuhoj az akkor már elkészült és sorozatgyártásra alkalmas Szu-7 Fitter alapjaiból indult ki. A törzs jellegzetes formája változatlan maradt, a szárnyakat viszont teljesen áttervezte. Az elsősorban kis magasságú bevetéseknél előnyös, erősen nyilazott szárnyat felváltotta a nagy felületű, vékony profilú deltaszárny. A központi aerodinamikai kutatások eredményeképpen a kortárs MiG-21-eshez rendkívül hasonló kialakítású, de annál jóval nagyobb méretű lett a Szu-9-es, mely ellentétben - például a Mirage III-assal - a deltaszárnyak mellett megőrizte a Szu-7-estől örökölt vízszintes vezérsíkjait is. A pilótafülke előtti részt is meghosszabbították, hogy az R1L High Fix fedélzeti lokátor elemeit el tudják helyezni.A T-405 jelzésű prototípus első repülését 1956 elején végezte, és még ebben az évben bemutatták a Tusinoi Légiparádén is. A külföldi szakértők által Fitter B-nek nevezett gépről eleinte azt feltételezték, hogy csak a Szu-7-es egyik alváltozata, később azonban önálló típusként azonosították. Ekkor kapta a Fishpot NATO kódnevet. Csapatszolgálatba állítása 1959-ben kezdődött meg, ugyanis számtalan tesztet kellett elvégezni, melyek újabb és újabb módosításokat eredményeztek.

A deltaszárnyak és az utánégetővel felszerelt  Lyulka AL-7 hajtómű lehetővé tette ugyan a kétszeres hangsebesség elérést, de csak rakétafegyverzet nélkül. Ráadásul a tüzelőanyag fogyasztás rendkívül magas volt, így a hatótávolság nagyon lecsökkent, melyet a törzs alá szerelt két ledobható póttartállyal tudtak csak némileg kompenzálni. Ezek azonban tovább csökkentették a maximális sebességet, így egy éles riadót követő felszállás után szinte azonnal igyekeztek megszabadulni tőle.A pilóták véleménye szerint a levegőben a gép könnyebben volt irányítható, mint a Szu-7-es, viszont az esetleges hibákat nehezebben tolerálta. Magas fel és leszállósebessége miatt nagy odafigyelést és hosszú kifutópályákat igényelt. Beépített fegyverzettel nem rendelkezett, hiszen az akkori koncepció szerint az elfogóvadász nem is kerülhetett olyan közel az ellenfeléhez, hogy a gépágyút használhatná. A földi rávezetéssel áldozatát megközelítő Szu-9-es csak közvetlenül a rakétaindítás előtt kapcsolta be fedélzeti lokátorát, melynek adatai alapján indította az infravörös, vagy radarirányítású R5 rakétákat.  

Technikai adatok

Szu-9

Szu-11

17.37 m

8.43 m

4.88 m

34 m2

8,620 kg

12,250 kg

1

Lyulka AL-7

90 kN

Mach 2.0

1,125 km

16,760 m

8,200 m/min

383 kg/m2

0.73

4x K-5 (AA-1 Alkali)

A gépnek létezett kétüléses, oktató változata is Szu-9 U néven, melyet a NATO Maiden-nek keresztelt el. Más típusokkal ellentétben azonban ennél megőrizték a teljes avionikát és harcképességet, ugyanis csak így tudták megfelelően oktatni és gyakoroltatni a pilótákkal az elfogás, cseppet sem egyszerű folyamatát. A második kabin beépítése azonban tovább csökkentette a tüzelőanyag mennyiséget, így a hatótávolság még az együléses változatét sem érte el.

A Szu-9-es egy és kétüléses változataiból összesen mintegy 1.100 darabot gyártottak, melyeket kizárólag a Szovjet Légierő alakulatai számára szállítottak le, külföldre nem exportálták. A honi légvédelem szempontjából ugyanis megengedhetetlen lett volna, hogy az ellenfelek kezébe kerüljön ez a nagy teljesítményű, speciális feladatkörű típus.

Szu-11 Fishpot

A Szu-9-es bizonyos korlátai miatt már szolgálatba állításakor is látszott, hogy továbbfejlesztése elengedhetetlen, ezért a gyártással párhuzamosan már elkezdték a korszerűsített változat tesztelését is. A sárkányszerkezet alapvetően nem változott, csak a korszerűbb Oriol Skip Spin radar beépítése miatt nyújtották meg egy kicsit az orr részt, valamint a beömlőnyílás lett nagyobb átmérőjű. Megnövelték viszont a hajtómű tolóerejét, valamint teljesen új rakétafegyverzettel látták el a gépet. A korszerűbb R-98 (AA-3 Anab) rakétákból viszont csak szárnyanként egy-egy darabot szereltek fel, bízva a jobb találati pontosságban. Gépágyú beépítését továbbra sem tartották szükségesnek. A szolgálati csúcsmagasság is növekedett a hatótávolságon viszont továbbra sem sikerült javítani, így a harcérték nem növekedett nagyságrendileg. A Szu-9 U-hoz hasonlóan a Szu-11-esből is kialakítottak kétüléses alváltozatot, mely szintén teljes egészében harcképes maradt.

A gyártás 1962-ben kezdődött, de a Szu-11-esből csupán 108 darab készült el. A nagy számban rendszerben álló Szu-9-esekből viszont később sokat átépítettek Szu-11 változattá, így azok egyes alakulatoknál egészen az 1980-es évek elejéig hadrendben maradhattak. Az első vonalbeli egységeknél felváltásuk a korszerűbb Szu-15 Flagon és MiG-25 Foxbat típusokkal azonban már az 1970-es évek közepén megtörtént.