Mítoszromboló

Az ezzel kapcsolatos esemény részleteiről már sok helyen sok minden megjelent, de az adatok, információk között csak igazságmorzsák voltak, a teljes valós történet eddig még nem volt olvasható az Aranysas lapjain.

A szóban forgó esemény különösen érdekes számunkra, mivel annak főszereplője magyar, pontosabban székely származású. Dani Zoltán, a szerb légvédelem ezredese mondhatja magáénak a háború két legnagyobb "trófeáját", ugyanis mindkét ember vezette amerikai repülőgépet az általa irányított alakulat lőtte le.

A leginkább pontos forrás maga Dani Zoltán, akivel először Zsámbékon, a légvédelmi múzeum megnyitásán sikerült találkozni, majd lakhelyén, a szerbiai Székelykevén számolt be lapunknak a nem mindennapi esemény részleteiről.

A történet jóval az 1999 tavaszán lezajlott Allied Force hadmüvelet előtt kezdődik. A délszláv válság már a kilencvenes évek elején polgárháborús viszonyokat hozott, a szlovének és a horvátok után a bosnyákok is függetlenséget akartak. Dani Zoltán egy Sz-75M Volhov légvédelmi rakétaosztály parancsnokaként ekkor éppen még a Jugoszlávia maradékához tartozó Boszniában szolgált. A NATO harci gépei már akkor számos alkalommal beavatkoztak, így a légvédelem jelenlétére szükség volt. Nem közismert, hogy a Volhov komplexum rakétái földi célok ellen is bevethetők, erre számos alkalommal sor is került. Ugyanezt akarta elérni egy szerb "szabadcsapat" is, amelynek magát Rambónak képzelő parancsnoka rá akarta venni Dani Zoltánt a közeli bosnyák falvak lövésére. Erre azonban nem volt hivatalos utasítás, ezért nem mutatkozott együttmüködőnek. A félkatonai csoport egyik részeg tagja emiatt közelről pisztollyal rálőtt, de Dani alezredes szerencséjére a lövedéket felfogta a zubbonya zsebében lévő vastag tárcája. Az életveszélyes kalandot követően Bosznia függetlenné vált, a megmaradt szerb területre összevont hadsereget pedig átszervezték. A Volhov komplexumokat kivonták, Dani Zoltán így egy Sz-125M Nyeva osztály élére került. A szóban forgó rakétarendszer kisebb hatótávolságú, de hatékonyabb, mint a Volhov volt, viszont hasonló korú, vagyis ez is a hatvanas-hetvenes évek technikájának számított. A szerb honi légvédelem erre alapozott, mégpedig hosszú távon, hiszen a megmaradt komplexumok még napjainkban is szolgálatban állnak.

Mint vérbeli katonát és szakembert, Dani Zoltánt is érdekelték a legújabb technikai eredmények, így természetesen a szakirodalomból tudomást szerzett a "lopakodó" repülőgépekről. A bulvársajtó ezeket tévesen a radarok számára "láthatatlannak" nevezte, ami nem volt igaz. A hivatalos meghatározása ezeknek a repülőeszközöknek "alacsony észlelhetőségü", vagyis ez azt jelenti, hogy felderíthetők, de csak jóval kisebb távolságból, mint a hagyományos repülőgépek. Az alezredes sokat gondolkodott a lehetőségeken, hogyan lehetne könnyebben "láthatóvá" tenni a lopakodókat. A radarhullámok visszaverődési jellemzőit sok minden befolyásolja. Összefüggés van az alkalmazott hullámhossz és a repülőgépek vagy azok jellegzetes részegységeinek mérete között.

A technika fejlődése során számos ok miatt a hullámhossztartományok egyre rövidültek, a tüzvezető radarok többsége már a centiméteres tartományban dolgozik, ott a leginkább megfelelő. A repülőgépeken számtalan ebbe a méretkategóriába tartozó visszaverő felület található, antennák, Pitot-csövek, állásszögadók, fegyverzetfelfüggesztők és maguk a fegyverek is. Az F-117-es képeit tanulmányozva azonban feltünő, hogy mindezek hiányoznak róla, és a fegyvereit is rejtve, a belső tereiben hordozza.

A mikrohullámú sugárzás tehát nehezebben "talál" olyan dolgokat a gép külső felületén, amelyről visszaverődhet, és ha mégis, a gép kialakítása miatt nem a radar irányába történik a reflexió.

Dani Zoltán arra gondolt, hogy a régi, méteres hullámhossztartományban müködő radarokkal talán lehetne valamilyen eredményt elérni. Ezek elvileg elavultnak számítottak, de még több típusuk is üzemben állt. A Nyeva rakétaosztályok felderítőradarja például ilyen kategóriájú volt, a P-18-as nem is hagyományos értelemben vett radarra, hanem egy rakás egymás mellé állított régi Yagi rendszerü televíziós antennára hasonlított, amelyekkel egykoron tele voltak a háztetők. Ha ennek a hullámhossza még nagyobb, azaz a frekvenciája alacsonyabb lenne, akkor nagyobb eséllyel verődhetne vissza a "lopakodó" gépekről. Ennek gyakorlati megvalósításához kisebb átalakításra volt szükség. A frekvencia bizonyos határok között szabályozható, ezentúl még néhány kondenzátort is kellett cserélni a radar berendezéseiben.

Dani Zoltán az újítását beterjesztette vezetői elé, akik azonban nem engedélyezték annak végrehajtását. Ez később komoly hibának bizonyult, de akkor még ezt nem lehetett tudni.

A koszovói helyzet elmérgesedése nyomán a Nyugat beavatkozása várható volt, amire a szerb hadsereg, ezen belül a légvédelem a lehetőségek keretein belül igyekezett felkészülni. Dani Zoltán alakulata átmeneti időre megkapta az Akkord szimulátorberendezést, amely lehetővé tette a célfelderítés és a rakétarávezetés élethü körülmények közötti gyakorlását. Ezt nem úgy kell elképzelni, mint a megszokott szimulátorokat. Mindenki a saját megszokott munkahelyén tudott gyakorolni, annyi volt a különbség, hogy a célok adatai nem a radaroktól, hanem az Akkord berendezéstől érkeztek. Számtalan imitált rávezetést végeztek, Dani Zoltán igyekezett az embereivel a lehető legkisebb időn belül végrehajtani a cél befogását és a rakéták rávezetését. Ennek idejét maximum húsz másodpercben határozta meg, ha ennél tovább tartott a tüzvezető rendszer kisugárzása, nagyon megnőtt a veszélye az ellencsapásnak, ami főként az AGM-88-as HARM "radargyilkos" rakéta érkezését jelentette. Erre is igyekeztek felkészülni, a rakétabázisok közelében több "csali" sugárforrást helyeztek el. Ezekről konkrét információ nincs, de a szakirodalmi adatok között olvasható az, hogy például az Irakból származó régi MiG-21-esek kiszerelt radarjait is alkalmazták ilyen feladatra. Mint ismeretes, az arab ország számos harci repülőgép ipari szintü nagyjavítását rendelte meg Jugoszláviától, és 1991-ben az ENSZ-embargó miatt ezeket már nem kaphatták vissza.

A 250. légvédelmi dandár 3. rakétaosztálya így alaposan fel tudott készülni a közelgő háborúra, amelynek bekövetkeztét egyre biztosabbra lehetett venni. A felkészülés azonban nem csak a rakétarávezetés gyakorlására vonatkozott. Dani Zoltán ismeretei alapján tudatában volt annak, hogy nem maradhatnak sokáig egy helyen, mivel felderíthetik őket, és ez komoly veszélyt jelentett számukra. Az Sz-125M Nyeva komplexum azonban telepített kivitelü, nem mobil rendszer. A számos összetevőt, a radarokat, a kezelőkabinokat, a rakétaindító berendezéseket, aggregátorokat menetkész állapotba hozni, illetve abból újra telepíteni többórás munka. Ennek normaidejét az eredeti orosz előírásokhoz képest Dani csapatának sikerült egy órával lerövidítenie, az egész komplexum másfél óra alatt útra készen állt, és erre éjszaka, világítás nélkül is képesek voltak.

A 250. dandár nyolc Nyeva osztályát Belgrád körül telepítették, és mindegyiknek volt több tartalék helye is. Ezek főként a már használaton kívüli régi Dvina osztályok tüzelőállásai voltak, amelyeknél meg lehetett oldani a megfelelő fedezékekben történő elhelyezést.

Dani alezredes rakétaosztályának állandó települési helye Jakovóban volt, ahol két föld alatti betonozott raktárban száz V-601P típusú rakéta állt készen a felhasználásra. Ez volt az egyik nagy előnye a Nyeva rendszernek a Volhovval szemben, amelynek rakétái folyékony üzemanyagot igényeltek, ennek komponenseit az indítóállványra helyezés előtt kellett feltöltetni különleges biztonsági eljárások mellett azok súlyosan mérgező volta miatt.

Dani Zoltán a tartalék telepítési helyek közelében több raktárhelyiséget is felkeresett és kiüríttetett, mivel ide akarta vinni a tartalék rakétákat. Erre azonban a parancsnokságtól nem kapott engedélyt, mivel úgy gondolták, hogy a föld alatti betonbunkerekben jó helyen vannak a fegyverek.

A szerb légvédelem többi egységénél is folyt a felkészülés, a már említett 250. dandár nyolc osztályán kívül a 450. ezred is rendelkezett négy Nyeva üteggel, a csapatlégvédelem pedig ezenfelül ötezrednyi Kubbal (20 rakétaosztály, 80 mobil indító jármü). Elméletileg így egyidejüleg 432 parancsközlő, illetve félaktív radarirányítású rakéta várhatta tüzelésre készen a légi támadókat, több száz egyéb kisebb hatótávú rendszerrel (Sztrela 1, Sztrela 2, Igla és a csöves tüzérségi fegyverek) együtt.

Természetesen mindezek együtt sohasem voltak harcra készek, mert a folyamatos áttelepülések közben egy részük mindig úton volt.

A küszöbönálló háború miatt összehívták a légvédelmi rendszerek parancsnokait, és utasításba adták, hogy minden eszközzel, bármi áron akadályozzák az ellenséges gépeket feladatuk végrehajtásában. Dani Zoltán alezredes ekkor sokadik "rossz pontját" gyüjtötte be, mivel szót kért, és azt indítványozta, hogy az állomány és a technika megóvása mellett igyekezzenek eredményeket elérni, egyébként nagyon gyorsan felmorzsolódnának az erőik. Ezzel természetesen a többi osztályparancsnok is egyetértett, még ha nem is merték nyíltan felvállalni. A túlerő ellen csak a partizántaktikával lehet harcolni, ennek nagyon komoly hagyományai voltak náluk.

A hírszerzési jelentések és a politikai ultimátum alapján komolyan kellett venni az 1999. március 24-i dátumot, amikor a várakozásoknak megfelelően megindult a NATO légi csapása. Néhány órával előtte Dani Zoltán rakétaosztálya elhagyta a jakovói tüzelőállást, amely este 20 óra 20 perckor öt bombát kapott. Ezek közül kettő pontosan a két föld alatti rakétatároló bunkert találta el, ahol a tartalék rakéták megsemmisültek. A többi nem okozott komoly kárt, a tüzvezető radar helyére vitt néhány kivont eszközt semmisítették meg.

A háború első néhány napjában a parancsnokság a légierő bevetését preferálta, más konfliktusok tapasztalata ugyanis azt mutatta, hogy a túlerőben lévő ellenféllel szemben is lehet eredményt elérni a saját vadászerőknek, megfelelő taktika alkalmazásával. A NATO csapásmérő kötelékeit kísérő vadászok azonban kihasználták a BVR (látóhatáron túli) előnyüket, amelyet az AIM-120 AMRAAM rakéták jelentettek, így a felszálló szerb MiG-29-esek közül hármat lelőttek. Március 26-án két további hasonló gépet veszítettek, így bebizonyosodott, hogy nem szabad tovább várni a rakétások bevetésével. A légvédelem eszközeit általában elkülönítve kell alkalmazni, ellenkező esetben nagy a veszélye annak, hogy véletlenül saját gépet is megsemmisítenek.

Március 27-én este a Belgrádtól nyugatra lévő Simanovci közelében egy régi Dvina tüzelőállásban várakozott Dani Zoltán rakétaosztálya. Mivel a tüzmegnyitásra csak egy alkalom adódott, ezért az eredeti négy helyett többnyire csak két 5P73-as indítóberendezés volt aktiválva, és azokon sem négy, hanem csak két rakéta volt készenlétben. A Nyeva komplexum alkalmazása során egy célra általában két rakétát indítanak, és ha erre sor került, akkor azonnal bontani kell a rendszert az áttelepítéshez.

Mivel a nyílt rádiózást és a mobiltelefon-hálózatot le lehetett hallgatni, ezért a rakétaosztályok vezetékes hálózaton keresztül tartották a kapcsolatot a légvédelmi központtal, amely egyébként Belgrád egyik kerületében mélyen a föld alatt müködött. A 3. osztály P-18-as radarját 18 órakor kapcsolták kisugárzásra, ami érdekes módon nem volt olyan veszélyes dolog. A NATO egyik komoly hiányossága volt, hogy ezekkel az "elavult" rendszerekkel nem számoltak, a bemérő és zavaróeszközök sem müködtek az alacsony VHF-tartományban. Ennek nagyrészt technikai okai vannak, nem lehet olyan eszközöket készíteni, amelyek képesek müködni többféle egymástól lényegesen eltérő hullámsávban. A híres HARM rakéták sem veszélyesek a "méteres" radarokra, ezért aztán ezeket kevesebb korlátozással lehetett alkalmazni.

A szerb légvédelem több forrásból is kaphatott adatokat a közeledő támadókról. Fontos szerepet kaptak az ország rádióamatőrei, akik a harci gépek frekvenciájára hangolták vevőiket. Akkor még csak elvétve voltak beszédtitkosítóval ellátott rádiók, nyílt forgalmazással történt a pilóták kapcsolattartása. Egy másik lehetőség is volt. Olaszországban, ahonnan a legtöbb gép indult bevetésre, a légibázisok környékén szabadon lehetett mozogni. Ezért aztán aki csak kicsit is hozzáértő, telefonon be tudott számolni arról, hogy hány, milyen típusú gép indult bevetésre, sőt, még arról is, hogy milyen fegyvereket visznek magukkal. Ebből jó közelítéssel meg lehetett állapítani, hogy mikor érnek a célok körzetébe.

Azt nem tudjuk, hogy Dani Zoltán és csapata kapott-e híreket a közeledő gépekről, annyi azonban bizonyos, hogy aznap este egy sor bevetést töröltek időjárási okok miatt, és főként az alacsony észlelhetőségü gépek indultak csak a Belgrád környéki célpontok ellen.

Az Olaszország északi részén lévő Avianóban települt 12 F-117-es közül négy a felszálláshoz készülődött közel egy időben azzal, amikor a 3. rakétaosztály P-18-as radarja meghibásodott. A hibát háromnegyed óra alatt kijavították, és 19 óra 50 perckor a Dani Zoltán által kidolgozott újítást a felsőbb utasítás ellenére ugyancsak bekapcsolták. A feladatuk befejezése után északi irányban repülő négy "lopakodó" 20 óra 40 perckor megjelent a P-18-as indikátorán. Ezt azonnal jelentették a parancsnokságnak, ahol fogalmuk sem volt a dologról, a többi rakétaosztály radarjai ugyanis semmit sem láttak. A tüzparancsot azonnal megkapták, a Nyeva saját tüzvezető radarját pillanatokkal később nagyfeszültségre kapcsolták. Teltek a másodpercek, de az UNV radar nem látta a célt. A második bekapcsolást követően ugyanígy jártak. A rávezető tiszt kikapcsolt, és már utasítást adott volna a komplexum áttelepüléshez történő bontására, amikor Dani Zoltán egy harmadik próbálkozást rendelt el. Ezzel ellentmondott saját magának és annak az alapelvnek, amelyet annyit gyakoroltak, hogy ha húsz másodpercig nincs eredmény, akkor "pucolni" kell a helyről. Most azonban más volt a helyzet. A P-18-as indikátorán ugyanis világosan látszott, hogy nincsenek a közelben olyan gépek, amelyek veszélyt jelentenek. A törölt bevetések miatt sem HARM-hordozók, sem más bombázók nem voltak láthatók. További lényeges tényező, hogy ezúttal az EA.6B Prowler elektronikai zavarógépek sem voltak a környéken, így a Nyeva komplexumnak harmadszorra sikerült befognia a célt, amely az új-mexikói Holloman légibázisról Európába áttelepült 82-0806-os oldalszámú F-117A Nighthawk volt. Néhány másodperc különbséggel két rakétát indítottak az ekkor 13 km távolságban és 8 km magasságban lévő gépre, amelyet a második eltalált. Az amerikai gép pilótája, a szlovén származású Dale Zelko alezredes látta a gyorsan felé közeledő tüzcsóvákat, és a találat előtt néhány pillanattal már tisztában volt vele, hogy nagy a baj. A gépet a robbanás lökéshulláma negatív állásszögre döntötte, így a -6 g miatt átmenetileg nem is tudta megfogni a lába között lévő katapultfogantyút. Végül sikeresen elhagyta a gépet, amely Budjanovci falu szélső házaitól pár száz méterre lezuhant.

A szenzációs eseményt másnap az egész világ tudta, a "láthatatlan" gép elvesztése sokkhatásként érte a NATO-bevetés tervezőit és a pilótákat is. Ha az előbbiek nem is, de az amerikai harci kutató-mentő szolgálat jelesre vizsgázott. Mélyen ellenséges területen, a fővárostól pár tucat kilométerre a reggeli szürkületben kimentették a pilótát, aki sértetlenül vészelte át az eseményt.

A háborúnak azonban még nem volt vége. Dani Zoltán rakétaosztálya folyamatosan ingázott a tartalék tüzelőállások között. A június végéig tartó 78 nap elteltével az alakulat jármüveinek kilométerórája összesítve százezer kilométerrel mutatott többet, mint amennyi a háború előtti érték volt. Sokszor volt sikertelen próbálkozásuk is, amit meg kellett szakítani a közvetlen támadás miatt. A 3. rakétaosztály ellen a háború alatt 23 HARM rakétát indítottak, azok azonban az időben kikapcsolt radarok miatt célt tévesztettek. Az alakulat egyetlen embert sem veszített, és a technikája is végig üzemképes maradt, amit sok más hasonló rakétaosztály nem mondhatott el. Több is megsemmisült, de volt olyan is, amelynek csak a radarjait kellett pótolni a HARM-találatok után.

A légvédelmi alakulatok az elsődleges célpontok közé tartoztak, a NATO-gépek közül több komplett repülőszázad müködött SEAD feladatkörben, vagyis nekik kifejezetten a szerb légvédelem zavarása, bénítása, pusztítása volt a feladatuk. Ez nagyon komoly pszichikai nyomást jelentett, így voltak olyanok is, akik a radar indikátora előtt ülve, látván a közeledő támadókat, a félelemtől leblokkoltak. Ez természetes emberi tulajdonság, nem kell szégyellni, de őket le kellett váltani, és más beosztásba helyezni.

A Dani Zoltán vezetése alatt álló alakulat sajátos taktikát alkalmazott. Az aktív elektronikai zavarás nagyon megnehezíthette vagy éppen lehetetlenné tette a rakéták alkalmazását, ezért igyekeztek a zavarforráshoz képest ellentétes irányban lévő célokat támadni. Ezek többnyire a feladatuk végrehajtását követően nyugat vagy észak felé távozó gépek voltak. Távozóban volt az az F-16-os is május 1-jén, amely a Nyeva rendszer kisugárzását észlelve meg akarta támadni azt. A David Goldfein alezredes által vezetett Falcon az avianói ezred 555. Triple Nickel századának parancsnoki gépe volt, a roncsai ott vannak a belgrádi repülőmúzeumban, az F-117-es maradványai mellett. Erre is két rakétát indítottak, és az egyik talált.

A háború ideje alatt a NATO összesen két, ember vezette gépet veszített, mindkettőt a Dani Zoltán által irányított rakétaosztály semmisítette meg, és ez nem lehetett véletlen. A felkészülés során végzett hatalmas munka, amiért akkor nyilván nem volt népszerü a beosztottai körében, meghozta a gyümölcsét. Mindezt párosították a sajátos taktikával, az átalakított P-18-as radarral, de a lelövések mellett nagyon nagy eredmény az is, hogy a háborút az alakulat összes katonája sértetlenül átvészelte.

A 3. rakétaosztály hétszer nyitott tüzet az ellenséges gépekre, összesen 13 rakétával. Mindig kettőt indítottak, de egy alkalommal müszaki ok miatt csak az egyik indult el. Az igazolt két lelövésen kívül volt két további találat is, legalábbis a megsemmisülő rakéták visszaküldték a közelségi gyújtó müködésbe lépésének rádiójelét. A célba vett repülőgépek azonban nem zuhantak le, legalábbis Szerbiában, ez számos találgatásra ad okot még a jövőben is. Egy biztos, Dani Zoltán alakulata kiemelkedő módon helytállt, ebben a legfontosabb szerepe a parancsnoknak volt, noha igazi csapatmunkáról volt szó.

A háborút követő elismerés azonban elmaradt. Mivel engedély nélkül átalakította a P-18-ast, büntetés járt volna. Az eredmények miatt azonban ettől eltekintettek, később egy csillagot mégis kapott a nyugdíjazása előtt.

A lopakodó lelövése természetesen hatalmas propagandaértékkel bírt, és ezt ki is használták. A szerb médiában Gvozgyen Gyukics néven emlegették az F-117-es megsemmisítéséért felelős tisztet, hogy ki volt valójában, az csak néhány éve kerülhetett nyilvánosságra. Talán ebben szerepe volt annak is, hogy a szerb nemzeti büszkeséget nem táplálta eléggé a tény, miszerint a hadtörténelmi jelentőségü esemény mögött egy magyar állt.

A háború alatt a szerb légvédelem többi egysége a "papírformának" megfelelően müködött. Egy volt parancsnok által a közelmúltban írt könyv összesíti az eredményeket, amelyek szöges ellentétben állnak az annak idején nyugaton megjelent adatokkal. E szerint a 250. ezred nyolc Nyeva osztálya 31 alkalommal nyitott tüzet, 54 rakétaindítással. Igazoltan megsemmisítettek két repülőgépet, tíz rakéta közelségi gyújtója müködött, de hogy milyen eredménnyel, az nem bizonyított. Minden bizonnyal volt néhány gépsérülés, de az ALE-50-es huzalon vontatott "rakétacsalik" is felrobbantottak egypár rakétát. A 450. dandár négy Nyeva osztálya 19 tüzmegnyitás során 39 rakétát indított, hét valószínü találattal, lelövés nélkül. A Kub-ezredek komoly saját veszteségek mellett nagyon rosszul szerepeltek, 46-szor indítottak összesen 70 rakétát, amelyek két pilóta nélküli gépet lőttek le igazoltan, és volt 15 nem bizonyított találat is. Ez összesen 163 radarvezérlésü rakéta felhasználását jelenti, ez sokkal kevesebb annál, mint amiről annak idején olvashattunk.

A többi csapatlégvédelmi eszköz közül a legtöbbet a Sztrela 2M hordozható rakétát alkalmazták. A hazai gyártású és továbbfejlesztésü fegyverből 172 darabot indítottak, ezek igazoltan megsemmisítettek három pilóta nélküli felderítő gépet, 14 szárnyas rakétát (talán Tomahawk) két másik rakétát, és volt egy nem igazolt találatuk is. A korszerübb Igla a szerbeknél Silo néven szerepelt, ezekből 11-et lőttek ki, amelyek négy szárnyas rakétát semmisítettek meg. A Sztrela 1-es teljesen eredménytelen volt, a 12 elindított rakéta nem ért el találatot. A leginkább különleges eszköz az RL-4M volt. Ez a MiG-29-esek R-73-as típusú rakétája, amelyet földi állványról indítottak. Az öt felhasznált rakéta két nem igazolt találatot ért el. A csöves légvédelmi tüzérség természetesen az előbbiekhez hasonlóan főként a kis magasságban repülő célok ellen volt alkalmazható. Összesen 86745 darab 20 mm-es, 6203 darab 30 mm-es és 7164 darab 40 mm-es lőszert használtak fel, amelyekkel igazoltan lelőttek 9 pilóta nélküli felderítőgépet, 45 szárnyas rakétát és hat egyéb rakétát.

A háború tanulságait a NATO, illetve az USAF is levonta. Újra bebizonyosodott, hogy az információ az elsődleges fontosságú. Túl hosszú volt az az idő, amelynek során egy felderítési adatból célkoordináta lett egy bevetésen lévő harci gép pilótafülkéjében. Már régen áttelepítették azt a légvédelmi bázist, amelyet órákkal előbb derítettek fel, így annak szó szerint csak a hült helyét találhatták.

Ez volt az egyik oka a lopakodó elveszítésének is. Már 1989-ben kereskedelmi forgalomban volt egy szakkönyv az alacsony észlelhetőségü repülőgépekről, amelyben szemléletes grafikák mutatták be a bevetési módokat. Egy fontos objektum körül telepített légvédelmi rakétarendszerek radarjainak körökkel jelölt hatótávolsága átfedte egymást, ezen keresztül egy hagyományos technológiájú repülőgépnek a szokásos repülési magasságban lehetetlen volt észrevétlenül átjutnia. Egy alacsony észlelhetőségü gép esetén viszont a légvédelmi radarok töredéknyi távolságból derítik csak fel a célt, vagyis a körökkel jelölt hatótávolságuk ebben az esetben már messze nem fedi át egymást. A Dani Zoltán által módosított P-18-as esetében 25 km volt az a távolság, amelyen belül stabilan "látta" az F-117-est, pedig egy hagyományos gépet akár 5-8-szoros távolságból is felderít. A szomszédos radarok közötti réseken a lopakodók észrevétlenül hatolnak át, ennek feltétele az, hogy pontosan ismerjék a radarok helyét. Na ezzel volt a legnagyobb probléma az Allied Force során, a számtalan helyváltoztatást nem tudták követni. A haditechnikai fejlesztésekben azóta tetten érhető az a törekvés, hogy minél több hosszú őrjáratozási idejü repülőeszköz "real time" adatátviteli rendszerrel figyelje a fontos objektumokat.

További fontos tanulság volt, hogy az alacsony észlelhetőségü gépeket sem szabad magukra hagyva bevetésre küldeni, változatlanul szükséges a párhuzamos aktív zavarás és egyéb támogatás.

A média által sejtelmes ködbe burkolt "láthatatlan" repülőgépek mítosza (ez szakmai körökben sohasem létezett) 1999. március 27-én szertefoszlott, ez legnagyobbrészt Dani Zoltán nyugalmazott ezredesnek tudható be. A történet azonban akkor lesz egész, ha létrejön az a szervezés alatt álló esemény, amelynek során a két főszereplője kezet szorít egymással. Dani Zoltán áll elébe a Dale Zelkóval történő találkozónak.

Leszerelését követően az ezredes a civil életben is megállta a helyét, ma már sikeres vállalkozása mellett néha a kikapcsolódásra is jut ideje. Egyszer vadásztársaságba hívták, ahol nem mindenki ismerte. A beszélgetés közben szóba került, hogy kinek mekkora volt a legnagyobb zsákmánya. Amikor Dani Zoltánnak szegezték a kérdést, ő elővette a mobiltelefonját, és megmutatta az eddigi legnagyobb trófeáját, a háttérképen ugyanis egy F-117-es látható.