Volt egyszer egy Fürkészdarázs század

1983 novemberében szálltak le a szovjet An-12-esek Ta­száron, fedélzetükön egy-egy részben szétszerelt Szuhojjal, amelyek a következő évben álltak csapatszolgálatba, de nem a légierő (pontosabban a Honi Légvédelem vadászrepülő-csapatai) állományában, hanem a szárazföldiek alárendeltségében, a csapatrepülő-parancsnokságnál. A taszári 31. ezred három MiG-21-es százada mellett megfértek a "fürkészdarazsak", amelyek a nevüket csak a rendszerváltást követően kapták meg, hasonlóan a többi alakulathoz.

A repülőgépekkel együtt légierőnk történetében egyedülálló fegyverarzenált is rendszeresítettünk a 12 Szu-22M3-as és három kétüléses UM3-as számára. Ez volt az első olyan szovjet típus, amelynek fegyverzete mennyiségi szempontból már összemérhető volt egyes hasonló feladatkörü nyugati típusokéval. A gépek tíz felfüggesztési pontjára négy tonnánál is több fegyvert lehetett felszerelni, több százféle variációban. A taktikai rugalmasságot kétféle póttartály alkalmazása javította, a feladattól függően 800 vagy 1150 litereseket lehetett felszerelni, egyszerre akár négyet is, és még a fegyverzetnek is maradt hely.

A gépek hatótávolsága lehetővé tette, hogy akár kis magasságban is körberepüljék a fél országot. Ehhez komoly navigációs rendszer kellett, a Szuhoj már autonóm inerciális berendezést kapott, amelyet ugyan negyedórán át kellett tájolni a felszállás előtt, viszont utána elégséges pontossággal jelezte a gép helyzetét, akár az egész repülés ideje alatt. (A MiG-ek teljes egészében külső navigációs segédeszközökre szorultak.)

A gépek eszköztárába a fegyvereken kívül bele­tartozott a KKR felderítőkonténer. A törzs alá függeszthető eszközt éjszaka is lehetett alkalmazni, ekkor a hátsó szekciójában elhelyezett világítópatronok kilövése biztosította a szükséges fényt. A  konténer modulrendszerü, és több konfigurációban is használhatták, például elektronikai felderítésre, a berendezés rögzítette az ellenséges radarok helyét. Létezett olyan változata is, amely a kommunikációs rendszerek frekvenciatartományát figyelte, például Afganisztánban a szovjet légierő képes volt a KKR segítségével figyelni az ellenállók rádióadásait.

A gép önvédelmére is gondoltak, a gerincrészen beépített infracsapda-kilövőket helyeztek el, ezenfelül a szárny alatti felfüggesztőkre felszerelhették a SzPSz-141-es elektronikai za­varó­konténert, amely a légvédelmi eszközök alkalmazását nehezítette meg. Ezt komplex gyakorlatokon demonstrálták is, a légvédelmi alakulatok nem voltak képesek érdemben sokat tenni a mélyrepülésben "támadó" gépekkel.

A Szu-22-es még annak ellenére is komoly hírnevet vívott ki, hogy maximális sebessége köszönő viszonyban sem volt a müszaki leírásokban szereplő adatokkal. Ennek semmi jelentősége nem volt, hiszen egy vadászbombázónak teljesen felesleges 2 Machhal száguldoznia.A típust nyugaton is respektálták, főleg azt követően, hogy Afrika déli részén az angolai légierő külföldi zsoldos pilótákat szerződtetett. A régi ellenség, Dél-Afrika légierejéből leszerelt pilóták repülték az angolai felségjelü Szuhojokat,  csapnivaló üzemeltetési háttér mellett. A robusztus, strapabíró, nagy teherbírású gépek stabilan repültek, és az akkori ellenféllel szemben eredményesen lehetett bevetni őket. Érdekesség, hogy az angolai konfliktus nagymértékben hasonlított már a jelenlegi "aszimmetrikus" hadviselésre, az ellenfél csak könnyü jármüvekkel rendelkezett, nehézfegyverekkel, légierővel, komoly légvédelemmel nem. Ilyen esetben nagyon hatékonyan lehet bevetni a régebbi, kevésbé kifinomult fedélzeti elektronikával ellátott típusokat is.És most nézzük egy kicsit részletesebben a Szu-22-esek által hordozható arzenált.

A legegyszerübb repülőgép-fedélzeti fegyverfajtából, a nem irányított rakétákból négyfélét is alkalmazhattak. A leginkább elterjedt szovjet típus volt az Sz-5-ös, az 57 mm átmérőjü rakétákat az UB-32-57-es blokkokban hordozták, ezekbe a típusjelzéssel összhangban 32 darab fért. A kisméretü és hatóerejü fegyver területtüzre volt alkalmas, "puha" célok ellen. Sokszoros pusztító erejüek az Sz-8-asok, amelyek már 80 mm átmérőjüek, és akár 4 km-es lőtávolságból is indíthatók. Jóval pontosabbak is, a páncéltörő változat kumulatív harci része akár 400 mm vastagságú acélt is átolvaszt. A leg­­gyakoribb repesz-romboló változat, az Sz-8KOM nálunk is rendszerben volt, ez 11,3 kg-os induló tömegü, ebből 3,6 kg-os a harci rész, benne 0,9 kg robbanóanyaggal. Az Sz-8-asokat a B-8-as blokkokban hordozták, amelyekben 20 rakéta fért el.

Az ősrégi Sz-24-est ugyancsak rendszerben tartották a Szu-22-esen is. A 240 mm-es átmérőjü nem irányított rakétát hat lőporrúd elégésének energiája gyorsította fel kétszeres hangsebesség közelébe. Ez már akkora fegyver volt, hogy egyenként függesztették az APU-68-as indítósínekre.A legnagyobb nem irányított "kalapács" az Sz-25-OFM volt. A típusjelzésében lévő szám ezúttal csak a rakétatest átmérőjére utal, a fejrésze 340 mm-es volt, amely nagy átütőerejü, késleltetett robbanású volt, vagyis betonbunkerek megsemmisítésére is használhatták. Az egycsövü konténert közvetlenül a fegyvertartó bombazárjára lehetett rögzíteni. Az Sz-25-OFM az indítást követően 550 m/s sebességig gyorsult, és 3 km-es lőtávolság esetén még viszonylag pontosan célba talált, ha megfelelően gyakorlott pilóta alkalmazta.

A szabadon eső bombákat többzáras tartókon hordozhatták, az 50 kg-ostól a 250 kilósig, az ennél nagyobb 500 kg-ost már közvetlenül kellett a bombazáron rögzíteni. Rendszerben állt a Szuhojainkon a KMGU aknaszóró konténer is. Ez egyedi kialakítású, mert a gépre függesztett állapotban dobják ki belőle a négy nagyobb tartályt, amelyből kis magasságban szóródnak szét a résztöltetek, ezek igény szerint többféle feladatúak lehetnek.

A közvetlen irányzású fegyverek között kell még említeni a csöves tüzeszközöket. A szárnytőbe két oldalon építették be az NR-30-as fedélzeti gépágyúkat, a 30 mm-es lőszereket befogadó rekeszt a szárnyakban alakították ki. Külső függesztményként további gépágyúkat hordozott a gép, például az UPK-23-250-es konténert, amelyben a jól ismert GS-23-as volt 250 darab 23 mm-es lőszerrel. Ezt a máshol is elterjedt módon fixen rögzítették, ezenfelül rendelkezésre állt a teljesen szokatlan SzPPU-22-es konténer is. Ebben ugyanaz a gépágyú volt hasonló lőszer­mennyiséggel, viszont a fegyvert elektromotorral a repülési iránytól 30 fokra lefelé ki lehetett téríteni.A konténert nemcsak előre, hanem hátrafelé (!) irányuló gépágyúval is fel lehetett szerelni, ebben az esetben a célzás ugyan nem volt megoldott, de egy nagy kiterjedésü célban, például pályaudvaron, ipari komplexumban stb. komoly károkat okozhatott egy alacsonyan áthúzó Szuhoj.

A legfontosabb fegyverek azonban az irányított rakéták voltak. Önvédelemre két R-60-as kis hatótávú légiharcrakétát helyeztek a szárnyak alatti középső függesztési pontra, a belsők és külsők viszont többféle földi cél elleni rakétát hordozhattak. Már a MiG-23-asok is alkalmazhatták a H-23-ast, amely rádió-parancsközlő távirányítású rakéta, ennek alkalmazásához szükség volt egy kis adatközlő konténerre, amelyet ugyancsak külső függesztéssel hordozott a gép. Ennél sokkal hatékonyabb és egyszerübb rávezetésü volt a H-25ML félaktív lézeres önirányítású rakéta. A max. 10 kilométerről indítható fegyver a Szu-22-es orrában lévő lézeres berendezés által kibocsátott sugárzás célról történő visszaverődését érzékelte, és nagyon pontosan, egyes információk szerint egy méter körüli szórással csapódott be. A H-23-as és 25-ös mérete, tömege, kialakítása és egyes rendszerei is teljesen azonosak voltak, ugyanez vonatkozott a H-25MP típusra is. Ez passzív önirányítással repült, és jóval nagyobb távolságból is indíthatták. A rakéta az ellenséges földi radarok megsemmisítésére szolgált, ez a képesség napjainkban egyre fontosabb.

A legnagyobb pusztító erejü fegyver, amelyet a Szu-22-esekhez rendszeresítettünk, a H-29-es volt, amelynek félaktív lézeres önirányító rendszere azonos volt a H-25ML típuséval. A H-29L 657 kilogrammos induló tömegéből 317 kg-nyi volt a harci rész, ez betonerődítményeket is megsemmisíthetett. A szépséghiba csak annyi volt, hogy ezek sohasem voltak felfüggesztve a gépeinkre, még gyakorlásképpen sem, azon egyszerü oknál fogva, hogy hiányoztak az ehhez szükséges AKU-58E indítósínek, ezeket nem rendeltük meg. A beszerzés "magyaros" vonulata nem volt egyedi, más típusoknál is előfordult, a típus sorsa is hasonló átgondoltsággal pecsételődött meg. A kilencvenes évek közepén szervezték meg a Dunai Repülőgépgyár Rt.-nél a típus ipari szintü javítását fehérorosz segítséggel, a Baranovicsiben lévő hatalmas javítóbázis szakembercsoportja ide települt és aktív részt vállalt a munkából. A gépek egy része elkészült összesítve kb. 600 millió forintos költséggel, majd kisvártatva egy újabb "reformlépés" következtében kivonták a típust a hadrendből. Ezzel az átgondolatlan lépessel egy  létfontosságú képességet számoltak fel.

A frissen nagyjavított gépeket értékesíteni lehetett volna, ahogy azt például a szlovákok tették, de a vietnami és egyéb külföldi érdeklődés nem volt komoly, legalábbis eredménytelen maradt. Kétségtelen nehézségnek bizonyult, hogy a magyar gépek egy ritka szériából származtak, nem AL-21F, hanem R-29-es hajtómüvel készültek, és a pilótafülke müszerfalának kialakítása is eltérő volt, ez nem tette lehetővé további, például televíziós irányítású rakéták alkalmazását. Mindezektől függetlenül a gépeknek még jelentős volt az üzemidő-tartalékuk, és ezt bün volt nem kihasználni valamilyen módon.

Hasonló lépést, vagyis a légierő csapásmérő potenciáljának teljes felszámolását a rendszerváltó országok közül hazánkon kívül egyedül Szlovákia lépte meg. Lengyelországban mind a mai napig üzemben állnak a Szu-22-esek, és még néhány évig maradnak is, amíg az összes F-16-os század bevethetővé nem válik. Csehországban az L-159-esek részlegesen pótolták a régi orosz vadászbombázókat, a román légierőben a MiG-21 Lancerek többsége precíziós csapásmérő képességet biztosít lézervezérlésü bombákkal, és Bulgária is megtartotta a Szuhojokat. A szerbeknél is repülnek még a J-22 Orao csapásmérők. Azaz csaknem mindenhol fontosnak tartják az ilyen irányú képességek fenntartását vagy éppen fejlesztését, a ritka kivételek között van Magyarország, amely példa nélküli mértékben redukálta hadseregének létszámát és képességét, különösen a légierő és a légvédelem terén.

Mindez még a Gripenek hadrendbe állítása ellenére is igaz. A légtér szuverenitásának biztosítása vitán felül egy magasabb szintre emelkedett, viszont a nélkülözhetetlen csapásmérő kapacitást a Maverick rakéták csak erősen korlátozott mértékben pótolják. Nem szentségtörés kijelenteni, hogy a méregdrága új fegyverek sem pontosságban, sem pusztító erőben nem tudnak többet a Szu-22-esek kivont fegyvereinél, ugyanúgy időjárásfüggők és egy sor feladatra alkalmatlanok. A Gripen ennél sokkal több lehetőséget rejt, amelyeket bün lenne nem kihasználni. Vitán felül költséges dolog, de a földi célok elleni fegyverzetet bővíteni kell, ezek nélkül nem képzelhető el korszerü légierő. Ha marad minden ennyiben, akkor az durva hasonlattal élve olyan, mintha egy laptoppal vernénk szöget a falba.