Melyik a jobb? F-15 kontra Szu-27.

Túlélő képesség

Az F-15 tervezése idején a fenti fogalom még csak a harci sérülésállóságot jelentette. A "Sas" volt az egyik első amerikai harci gép, amelynek üzemanyag-rendszerét robbanásgátló eszközökkel látták el a már régebben is alkalmazott öntömítő bevonat mellett. Utóbbi a kisebb repeszek és a 12,7 mm-es lövedékek által ütött lyukakat másodpercek alatt teljesen betömi, míg a nagyobb sérülések hatását csökkenti.

A gép fedélzeti rendszereit úgy alakították ki, hogy azok szakaszolhatók legyenek, azaz a sérült csővezetékeken keresztül ne folyhasson el az összes üzemanyag vagy hidraulika olaj. Az F-15-ös sérülésállósága már többször "vizsgázott" élesben, két izraeli gép rakétatalálat után súlyos sérülésekkel visszatért bázisára és javítás után újra bevethetővé vált. Az egyik gépen négyszáz repesznyom volt és húsz percen keresztül folyamatosan égett, de egy fődarabcserével megúszta az esetet.

Az Öböl-háborúban két "Strike Eagle" veszett oda légvédelmi rakéták közvetlen találatának következtében, egyéb harci vesztesége nem volt a típusnak.

A "túlélő képesség" fontos része, hogy a gép legyen képes a találatok elkerülésére. Ezt kiterjedt és folyamatosan bővített passzív és aktív fedélzeti zavaró rendszerekkel lehet biztosítani, amelyek kezdettől fogva alapfelszerelését képezték a típusnak. A szívócsatornák alsó részén nyolc ALE-45 típusú infracsapda és dipólköteg kilövésére szolgáló kazettát építettek be, amelyekben összesen 240 db töltet fér el. A korszerüsítések érintették a besugárzásjelző rendszert is, jelenleg az ALR-56-ost alkalmazzák, amely kibővített számítástechnikai kapacitásával már több tucat féle ellenséges radartípust ismer fel, és automatikusan együttmüködve a többi rendszerrel, "megszervezi" a zavarást.

Az F-15-ös radarjának blokkjai könnyen hozzáférhetőek.A közeljövőben tovább bővülnek a lehetőségek, ugyanis az USAF rendszeresíti a svéd Celsius Tech cég által kifejlesztett BOL-dipólkötegszórót. A 160 db töltet befogadására és programozott kiszórására alkalmas berendezést a Sidewinder rakéták indítósínjébe építették be. Mivel az alkalmazott töltetek a többi típushoz képest jóval kisebbek, ezért azokat tömegesen kell kiszórni az azonos hatás érdekében, de erre a nagy mennyiség lehetőséget ad. Az új indítósínek a szárny alatti tartókra szerelhetők, gépenként kettőt alkalmaznak majd, így a 320 db dipólköteg mellett, a többi kazetta teljes egészében felszabadul az infracsapdák számára. Ez talán feleslegesen soknak tünik, de az új típusú, jobb zavarvédettségü rakéták elleni védelemhez szükségesek, ugyanis tizedmásodperces intervallumokkal legalább 10-20 db-ot kell kilőni a biztos hatás érdekében.

Az F-15-ös beépített aktív zavarórendszerét, az ALQ-135-öst, folyamatosan korszerüsítik, illetve bővítik, így az képes az egyre újabb orosz radarrendszerek bénítására. Ez az a rendszer, amelyről a legkevesebb információ szivárgott ki, szigorúan titkos volta miatt.

Már készen állnak a tervek, amelyek alapján az F-15-ösöket is felszerelik a huzalon vontatható "rakétacsalival". Ez azonban nem az F-16-osokon 1997 óta üzemben álló ALE-50 lesz, hanem a jóval korszerübb, száloptikás ALE-55.

Manapság a "túlélő képességnek" fontos része a gép észlelhetőségének csökkentése. Ez az a terület, ahol az F-15-össel nem lehet sokat kezdeni, hiszen kialakításából adódóan korszerütlen. Tervezésének idején ugyanis még nem gondoltak a radarhullám-visszaverő felület csökkentésére, így az észlelhetőség szempontjából a "Sas" az egyik legrosszabb típus. Szemből állítólag akkora radarjelet gerjeszt, mint egy tíz négyzetméteres fémlemez, oldalirányból ez több mint hússzoros. Különösen nagy visszaverődés keletkezik a szögletes szívócsatornákon, illetve az azok végén lévő hajtómüvek kompresszorán. Az infravörös eszközökkel történő felderíthetőség is rossz, mivel a két hajtómü - főleg forszázs üzemmódon - hatalmas hőmennyiséget bocsát ki, bár ez minden más típusra ugyanígy vonatkozik.

A "túlélő képességhez" áttételesen kapcsolódik a repülésbiztonság kérdése. Ezen a területen az F-15 kiváló, 1972 és 99 között az USAF állományában 97 példány semmisült meg balesetek során, 35 pilóta halálát okozva. Mindezen idő alatt több mint négymillió órát töltöttek a levegőben, így százezer repült órára mindössze 2,4 gépveszteség esik. A korszerübb vadászbombázó változat, a Strike Eagle még jobb, a kategória nem hivatalos világrekordere, ugyanis ez a mutatószáma mindössze 1,13.

A Szu-27-es a "túlélő képesség" területén számos párhuzammal rendelkezik. Az üzemanyagtartályok védelme, a rendszerduplikációk, azok szakaszolhatósága hasonlóképpen kiválóan megoldott, mint az F-15-ös esetében. A prototípusokkal kiterjedt sérülésállósági teszteket folytattak, amelyek során a feltöltött tartályokba belelőttek, a fékpadon müködő hajtómü mellett rakéta harci részeket robbantottak stb. Egy alkalommal az orosz típusnak is leszakadt az egyik külső szárnyszekciója (méretezési hiba miatt), de ennek ellenére sikeresen leszállt.

Az első szériák önvédelmi képessége azonban korlátozott volt. Alig kéttucat infracsapda számára volt hely, és az aktív zavarórendszer is hiányzott. A későbbi szériáknál a két hajtómü közé már 96 db APP-50-es típusú infracsapda tölthető, ezen felül a szárnyvégen lévő indítósínek helyére felszerelhető a "Szorbcija" aktív elektronikus zavarórendszer áramvonalas konténere.

A gép besugárzásjelző rendszere nagyon hasonló a MiG-29-eseknél is alkalmazott SzPO-15LM-hez, amely hatféle, jelentősen eltérő radarkategória megkülönböztetésére alkalmas, de egyes típusok azonosítása nem lehetséges. Az első térfélben 15 fokonként képes a beérkező hullám irányának meghatározására, míg ez a lehetőség a hátsó térfél esetén csak durvább becslést biztosít. Komoly hátrány, hogy a besugárzásjelző "könyvtára" a csapatoknál nem módosítható vagy bővíthető.

Az F-1-ös és a Szu-27K (Szu-33) eddigi egyetlen "találkozásakor" az orosz gép rendszere egyáltalán nem jelezte a közeledő ellenséges típust, amiért később a pilóták "reklamáltak" is a tervezőknél. Az esetre a "Kuznyecov" első hosszabb útján került sor a Földközi-tenger keleti részén, ahol a Szíriába, baráti látogatásra tartó gépeket elfogták az izraeli légierő "Sasai". Nem véletlen, hogy az indiai légierő francia besugárzásjelző rendszerrel szereli fel a Szu-30MKI gépeit, valamint a korszerüsített MiG-21biszeket is.

A Szu-27-es harci "túlélő képességéről" kevés információval rendelkezünk. Eddig csak egy példányt lőttek le, mégpedig vállról indítható rakétával. A fegyver kisméretü harci részének hatását elvileg ki kellett volna bírnia a gépnek. Mivel a konkrét eset részleteit nem ismerjük, ezért ebből az egy esetből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni.

Az észlelhetőség terén a Szu-27-esről sem lehet mást mondani, mint az F-15-ösről. A hasonló méret és kialakítás miatt szemből az orosz gép is könnyen észlelhető, oldalról talán valamivel kedvezőbb a helyzet, mint az F-15-ösnél, az ívelt törzs-szárny átmenet miatt. A radarkeresztmetszet növelésében jelentős szerepet játszanak az R-27-es rakéták, amelyek különleges "pillangó" kormányfelületei szinte szögvisszaverőként müködnek.

Repülésbiztonsági szempontból a Szu-27-es - a MiG-29-eshez hasonlóan - nagyságrendi javulást hozott, amíg a harmadik generációs orosz típusok közül százezer repült óránként 14-20 db semmisült meg, addig a két új gép adata jóval tíz alatt van, de a pontos érték a Szu-27-es esetében nem ismert.

A teljes cikk az "Aranysas" újság 2002/10 októberi számában olvasható!