Menekülés a győzelembe – F-15-ös (ki)útkeresés

Mint ismeretes, az elsősorban az F-16-os, A-10-es és AV-8B Harrier típusok leváltására tervezett Lockheed Martin F-35 Lightning II az ötödik generációs harci repülőgépek második típusaként (az első az F-22A Raptor volt) hamarosan szolgálatba állhat, ám mind a képességeit, mind az ár-érték arányát sokan megkérdőjelezik. Az amerikaiak egy széleskörü nemzetközi, a fejlesztésben és a tesztelésben is résztvevő csoportot hoztak létre (többek között Nagy-Britannia, Hollandia, Norvégia, Olaszország és számos más nemzet tartozik ide) a gép iránt érdeklődő országok részvételével, ennek ellenére azonban korántsem biztos, hogy a tagok végül meg is vásárolják az új típust. A legbiztosabb megrendelőnek Izrael számít, de Norvégia is viszonylag stabil partnernek lesz tekinthető (a svéd JAS-39NG Gripen-el szemben a katonai szakértők és a kormányon lévő politikusok is az F-35-öst támogatják). Hollandia esetében azonban már nem ilyen jó a helyzet és kérdéses lehet az olasz megrendelés volumene is. Ugyanakkor szinte biztos, hogy sem Japán, sem Ausztrália nem fogja megvenni a Lockheed Martin gyártmányát.

A 15 fokban kifelé döntött függőleges vezérsíkok mellett a legnagyobb változás az F-15E típusnál már megismert CFT-t (illeszkedő póttartály) érintette. A gép törzsének mindkét oldalán felszerelt tartályokban alakították ki ugyanis a fegyvertereket, ez a megoldás csökkenti a légellenállást és a radarhullám visszaverő felületet. Két, eltérő méretü kamra van, a felső, kisebbikben az infravörös önrávezetésü AIM-9X Sidewinder és a BVR harcra szolgáló AIM-120 AMRAAM mellett a kisebb SBD vagy JDAM bombák helyezhetőek el. Az alsó, nagyobb méretü kamrába már a nagyobb bombák és levegő-föld rakéták is függeszthetőek. Ugyanakkor természetesen lehetőség van a külső függesztési pontok használatára is. A fejlesztés során nagy hangsúlyt helyeztek a lopakodó képesség elérésére, ez azonban a belső fegyvertér kialakításával csak részlegesen valósulhatott meg. A jövőben tervezik a radarhullámok elnyelését elősegítő speciális bevonat alkalmazását is

Az elutasítás lehetséges okai közül a legfontosabb az ár. A viszonylag olcsó és sokoldalú, valamint könnyü F-16-os leváltása egy jóval drágább, ugyanakkor nehezebb és bonyolultabb F-35-ösre sokaknak nem túl vonzó, főleg a gazdasági és pénzügyi világválság kellős közepén. Ráadásul a meglehetősen nagy és nehéz, egyhajtómüves típus a légiharcban egyes szakértői vélemények szerint alulmaradhat a jobb tolóerő-tömeg arányú kéthajtómüves gépekkel szemben, Ausztráliában például komolyan aggódnak a sokak által méltatlanul előre lebecsült orosz Szu-35BM, illetve a kínai Szu-30-asok miatt is, főleg azok várható nagy létszáma miatt. Ugyanis hiába képvisel adott esetben egy F-35-ös technológiai fölényt az említett típusokkal szemben, ha azok több százas tömegben támadnak az éppen a magas ára miatt kevés példányban meglévő Lightning II-es flotta alul maradhat…

F-35 Lightning II. Sok még a kérdőjel...

Másrészt sok szempontból megváltoztak az igények is, hiszen az elmúlt évtizedben inkább az aszimmetrikus hadviselésre láthattunk példákat, melyben teljesen felesleges egy csökkentett észlelhetőségü, méregdrága high-tech repülőgépet bevetni, márpedig az F-35-össel kacérkodók nagy része csak egyetlen típust akar szolgálatban tartani, nem terveznek mellé olcsóbb, kiegészítő gépeket vásárolni.

Az oroszok a Szu-35BM-et elsősorban réskitöltő típusnak és technológiai próbapadnak szánják az ötödik generációs PAK-FA megjelenéséig

Éppen ezek az okok miatt van létjogosultsága például a sokadszor továbbfejlesztett F-16 klónoknak, az F/A-18E/F Super Hornetnek, vagy a szintén „agyonfejlesztett” Szu-27-es változatoknak, mint például a már említett Szu-35BM-nek. Ezt ismerte fel a Boeing is, és úgy gondolták, hogy lehúzzák a sokadik bőrt az öreg Sasról. Minimális változtatás a sárkányszerkezeten, az illeszkedő póttartályokba süllyesztett fegyverzet és némileg fejlesztett elektronika, máris kész a jövő új típusa. Vagy legalábbis a lehetősége…

F-15C Eagle. Eljárt felette az idő...

Azonban már indokok is közrejátszhattak a megjelenésében, méghozzá éppen a típuscsalád gyengéi miatt. Az intenzív használatnak kitett és gyorsan amortizálódó, strukturális gondokkal küzdő  F-15C légifölény vadászokra ugyanis már nem sokáig számíthat a légierő, és hosszabb távon kérdéses lehet a hasonló feladatkörü  izraeli, szaúdi és japán gépek sorsa is. A sokkal fiatalabb és némileg módosított kétüléses F-15E Strike Eagle csapásmérő flottát és a belőle kifejlesztett F-15I/S/K változatokat ez ugyan nem érinti, az együléses vadászok frontján azonban gondok lehetnek. Márpedig a váltótípusnak szánt F-22A Raptorból a vártnál sokkal kevesebbet rendeltek és az exportot is korlátozták.

Hiába a légtér korlátlan ura, az F-22A Raptor több szempontból sem alternatíva a régebbi típusok kiváltására

Előállhat tehát az a helyzet, hogy 5-10 éven belül egy sor megrendelő jelzi majd, hogy valamilyen megoldásra lesz szüksége a régi F-15-ösök helyett. Most ugyan még tagadják, és az új F-15SE típus rendszeresítését is cáfolják az amerikai légierő illetékesei (A Raptorért és az F-35-öért lobbiznak), azonban ez az álláspont vélhetően gyorsan megváltozik, ha hirtelen kiesnek az F-15C-k. Márpedig a méregdrága F-22-esből aligha fognak újabb 100-150 darabot rendelni (a pénzügyi válság a tengerentúlon is szorít), az F-35 Lightning II-es pedig képtelen lesz teljesértéküen pótolni légifölény vadász szerepkörben az Eagle-ket.

A Boeing másik üdvöskéje, az F/A-18E/F Super Hornet. Háttérbe szorul, vagy nyerő lesz? A jövő eldönti...

Ekkor léphetne színre a most bemutatott, megnövelt képességekkel rendelkező F-15SE vagy a saját, házon belüli konkurensnek számító, szintén Boeing gyártmányú F/A-18E/F Super Hornet. A probléma azonban az F-35-öshöz hasonlóan szintén az árral lesz, hiszen az új F-15SE ára a gyártó tervei szerint 100 millió dollár körül alakul!Bár a Super Hornetet elsősorban a flotta igényeinek megfelelően alakították ki, az ausztrál megrendelés mutatja, hogy a légierő is jó hasznát veheti, igaz elsősorban vadász-bombázó feladatkörben. Az AESA radar és a nagy fegyverterhelhetőség révén azonban a csapásmérés mellett vadászként is bevethető, főleg ha nem használják a nagy légellenállású, szárny alatti üzemanyag póttartályokat, valamint tuningolnak kicsit a hajtómüveken a nagyobb tolóerő-tömeg arány elérésének érdekében.

Éppen a fentiek miatt nem tünik teljesen logikus lépésnek, hogy az önmagában is sikeres F-15E gépcsalád továbbfejlesztésére építve az F-15-öst erőltetik mintegy 100 millió dolláros áron. miközben a már több száz átadott példánnyal dicsekedő, napjainkra kiforrott típusnak tekinthető Super Hornet gyártásban van, olcsóbb és az alapkonstrukció még ráadásul fiatalabbnak is tekinthető… 

A Super Hornet arzenálja. Kell ennél több?

Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az F-15-ös gyártósor életben tartása is fontos lehet a Boeingnek, márpedig a jelenlegi szingapúri és dél-koreai megrendelések teljesítése után erre vajmi kevés esély van. Az amerikai légierő várhatóan nem fog újabb F-15E gépeket rendelni, esetleg az izraeliek vehetnek még néhány új F-15I-t, de ez nem lesz elegendő a középtávú túléléshez sem. Viszont ha az F-22A Raptor exporttilalmát hosszú távon is komolyan gondolják, akkor alternatívát kell biztosítani az olyan, régi szövetségesnek számító államoknak is mint például Japán, akik a kiöregedő F-4 Phantom II és a régebbi alapváltozatú F-15-öseik helyett hamarosan majd valami újat szeretnének. Az amerikaiak pedig vélhetően nem szeretnék, ha a több száz gépes megrendelést valamelyik európai gyártó vinné el, például az EADS az Eurofighter Typhoon típussal…

Amennyiben az F-22A Raptror exportkorlátozása megmarad, úgy Japán számára valós alternatíva lehet az Eurofighter Typhhon is. Ez azonban nagy presztizsveszteség lenne az amerikaiak számára, hiszen a szigetország hagyományosan az egyik legjelentősebb felvevőpiaca az USA hadiiparának

Sok kérdést vet tehát fel az új amerikai harci repülőgép megjelenése, a típus jövője azonban egyáltalán nem biztos, hogy fényes lesz. Egy 100 millió dolláros darabáron kínált, csak részben újnak tekinthető repülőgépet eladni a jelenlegi piaci helyzetben ugyanis meglehetősen reménytelen, pláne ha házon belül is olyan erős konkurenciája van, mint az F/A-18E/F Super Hornet. Ugyanakkor az F-15SE Silent Eagle kifejlesztése is bizonyítja, hogy az ötödik generációs harci gépek elterjedése mellett még hosszú évtizedekig meghatározóak lehetnek a 4++ generációba tartozó, az egykori alapkonstrukciók (F-15, Szu-27) jelentős továbbfejlesztésével létrehozott alváltozatok.