B-2 Spirit, a lopakodó bombázó

Néhány évvel ezelőtt Washingtonban bejelentették, hogy a B-2 gyártását nem kezdik újra, mostanság azonban nagy lelkesedéssel és a siker reményében felülvizsgálják ezt a döntést.

Az Allied Force hadmüvelet során, Koszovóban 1999. március 24-től június 9-ig, a B-2-esek 45 bevetést hajtottak végre Missouriból. Ez az összes bevetéseknek csak 3%-a, de az összes célpont 39%-ra mértek csapást. A koszovói volt az első interkontinentális bombázó hadjárat a történelemben, melynek során egyetlen gépet sem veszítettek és egyetlen B-2 sem találkozott súlyos veszéllyel. A Koszovói háború számos problémát világított meg a B-2-esekkel kapcsolatban, amelyek közül sokat most próbálnak orvosolni.

A 2001. október 7-én Afganisztánban kezdődött Enduring Freedom hadmüvelet során a B-2-esek szintén értek el sikereket, bár csekélyebb mértékben, a „hatás alapú bombázással”, ami jelenleg az Amerikai Légierő (USAF) doktrínájának középpontjában áll. Az első hónap egyik bevetése során egy B-2-esről egy 5000 fontos (2268kg) GBU-37/B bunkerromboló bombát vetettek be egy célpont ellen, melyet a Fehérház szóvivője „a tálib csapatok és páncélos erők összevonásaként” azonosított. Az USAF nem kommentálta a jelentést, mely szerint a bevetés során a repülőgépet Anthoni Przybyslawski dandártábornok, az 509. Bombázóezred parancsnoka vezette.

Ironikusan, figyelembe véve, hogy a B-2-esek támogatottsága visszájára fordult, a típus hozzájárulása az afganisztáni müveletekhez csupán hat bevetésre korlátozódott. Ráadásul az Enduring Freedom Hadmüvelet a B-2 két leggyengébb pontjára is rávilágított. Az egyik, hogy a gép teljes egészében anyabázisától, a Whiteman Légibázistól függ, ami azt jelenti, hogy más bombázóktól eltérően nem képes bevetéseket végrehajtani a Diego Garcia-i bázisról. A másik pedig a repülőgép kis sebessége (szubszonikus). De mindez nem számít. A szakértők szerint sohasem volt kedvezőbb az alkalom a B-2-esek gyártásának újra indítására.

Abban a világban, ahol a fegyverzet fontosabb, mint az aerodinamika, az USAF úgy gondolja, hogy megoldotta a hagyományos bombázás kérdését. A lézervezérlésü precíziós fegyverek forradalmi változást ígérnek az Amerikai Légierő számára a bombázás technológiájában, de ehhez még mindig célmegjelölőre van szükség, és jelentősen függ a környezeti viszonyoktól (porfelhő, borult égbolt, eső).

Napjainkra az USAF egy lépést tett előre a GPS-es müholdas irányítású fegyverekkel és a GBU-31 JDAM-mel (összfegyvernemi közvetlen támadó fegyver). A jövőben további előrelépést fog jelenteni a kisátmérőjü bombák alkalmazása, amely egyike azon fél tucat kezdeményezésnek, ami arra irányul, hogy egyetlen repülőgép, több fegyverzettel, egyszerre több célpontra mérhessen csapást.

A jelenlegi és a jövőbeni JDAM család az alapja annak, ahogy a Pentagon és a Hadsereg gondolkodik a bombázások átalakulásnak módjáról. A JDAM maga igen egyszerü. Mühold jelekkel vezérelt, mozgó kormányfelületek találhatók a farok részén, melynek segítségével akár 11 km-t siklik a célpont felé és kb. 6 méteres körkörös pontossággal csapódik be.

A legjelentősebb változás nem szembeötlő. Ez egyszerüen az, hogy a bombát hordozó repülőgép típusa többé nem lényeges. Azt azért túlzás lenne állítani, hogy egy JDAM technológiával felszerelt Boeing 747-es képes lett volna végrehajtani az afganisztáni bombázásokat, de csak nagyon kis túlzás. A változás lényege más szóval, hogy napjainkra a bomba fontosabbá vált, mint maga a bombázó repülőgép. Az még mindig nagy előny, hogy a B-2 Spirit a középvonala két oldalán egy-egy nagy méretü bombatérrel rendelkezik. A rekeszekben vagy a Boeing által kifejlesztett, nyolc 1000 kg-os fegyver hordozására képes forgó bombatárat, vagy két-két kisebb hagyományos fegyverek hordozására képes bombatárát lehet beszerelni. Napjainkban a teljes bombateret 1000 fontos GBU-32-es JDAM-mel megtöltve egyetlen B-2 16 célpontot támadhat egyszerre.

E képesség elérése hosszú út eredménye a B-2 Spirit karrierje során. A gépet a Szovjetunió elleni nukleáris háborúra fejlesztették ki, és mobil, áttelepíthető interkontinentális ballisztikus rakétaindítók elleni csapásokra optimalizálták, melyeket titokban fejlesztett, pilóta nélküli (UAV) felderítő gépek által koordinálva hajtottak volna végre. A Szovjetunió elleni UAV gépek és azok taktikájának részleteit soha sem hozták nyilvánosságra.

A Szovjetunió összeomlása ellenség nélkül hagyta a B-2-eseket. Ez azonban csak fele a dolognak. Amikor a Pentagon törölte a B-2 fegyverzetének szánt, rosszul menedzselt AGM-137 TSSAM (összfegyvernemi, az ellenséges légvédelem hatókörzetén kívülről indítható támadó rakéta) programot, az USAF lopakodó, csupaszárny bombázója, melynek árcímkéjén a darabonkénti 1 milliárd dollár lógott, fegyverzet nélkül maradt. Ezt tovább tetézve az USAF törölte az AGM-131A SRAM II (kis-hatótávolságú támadó rakéta) programot is. 1994-re egy „fekete program” termékeként, a B-2 maga a világ legügyesebb (és legdrágább) harci repülőgépe volt, amely nem volt képes egyébre, mint a hagyományos Mk8X „vasbombák” hordozására.

Annak érdekében, hogy a 90-es évek végére a B-2-t ellássák intelligens fegyverzettel, a 21. század B-2 flottáját továbbfejlesztették Blokk 20-as szintre az USAF által kifejlesztett GAM (GPS támogatású fegyver) segítségével. Ez lényegében egy ideiglenes megoldás volt. A flottát azóta Blokk 30-as szintre modernizálták és a GAM-ot a JDAM váltotta fel.

A repülőgép története

A B-2 Spirit története 1974-ig nyúlik vissza, amikor a DARPA (a Védelmi Kutatási Projektek Ügynöksége) kezdeményezte egy tanulmány elkészítését a lokátorral történő felderítést elkerülő lopakodó technikákról, amit „Harvey”-nak kereszteltek egy 1950-ben készült film címszereplő láthatatlan nyula után. A Northrop XST (kísérleti túlélőképes teszt-ágy) gépe, ami az F-117A Nighthawk lopakodó vadászbombázó kísérleti elődjének a Have Blue-nak volt a kortársa, valószínüleg már a 70-es évek végén repülhetett, bár erről készült felvételek soha sem láttak napvilágot. A 70-es években Joseph Ralston őrnagy, a Pentagon egy tisztje, egyike volt azoknak, akik tapasztalatot szereztek a Northrop „fekete” programjában. Jelenleg ő a NATO Európai Főparancsnoka.

A Pentagon elhatározta, hogy nem folytatja a tervezett bombázó fejlesztését, ami az F-117A felnagyított változata lenne (kb. FB-111A Aardvark méretü). Ehelyett inkább egy nagyobb méretü repülőgép tünt a jobb útnak, különösen miután Jimmy Carter Elnök 1977. júniusában törölte a B-1A bombázó fejlesztését. Ezután a Northrop elvetette eredeti terveit és ehelyett megpróbálta a lopakodó technológiát és a csupaszárny elrendezést összekombinálni. A Northrop egyike volt azon cégeknek, amelyek pályáztak az ASPA (Fejlett Hadászati Behatoló Repülőgép) kifejlesztésére1980. januárjában. 1980. szeptemberében ebből alakult ki az ATB (Fejlett-technológiájú Bombázó).

A Northrop jelöltje, a Senior Ice, jobbnak bizonyult a Lockheed Senior Pegjével szemben, amely szintén a korai lopakodókra jellemző kialakítással rendelkezett, és amelyről szintén nem jelentek meg részletek. 1981-ben, a Reagan kormányzat kezdetén az USAF felélesztette a B-1B Lancer programot és rendelt 100 darabot a gépből. Csendben azonban tovább folyt az ATB program is, amelyből 132-t kívántak beszerezni. 1981. októberében a Northrop elnyerte az ATB szerződést. Kezdetben a programot Senior CJ-nek nevezték el a Pentagon egy államtitkárának, Connie Jo Kellynek tiszteletére.

A szigorúan titkos „fekete” programokról és a lopakodó technológiáról szóló írások – legalábbis amit tudni lehet róluk – újra és újra megjelennek nyomtatásban. A B-2 tervezése mögötti döntés azonban kevésbé egzotikus. Kevés döntés bizonyult fontosabbnak a B-2 karrierje során, mint, hogy hány és milyen ember repülje a bombázót.

A repülőgép fülkéjében mindig elegendő hely állt rendelkezésre három fő részére, de az USAF már a program elején eldöntötte, hogy kétfős személyzettel akarják repülni a gépet. 1990-ben, két évvel az után, hogy a repülőgép 1988. november 22-én Palmdale-ben előlépett a homályból, az USAF még mindig kitartott az egy pilótából és egy navigátorból álló személyzet elképzelése mellett. Ez katasztrofális hiba lett volna, mivel használhatatlanná tette volna a B-2-est az elkövetkező század háborúinak hosszú távú, maratoni bevetésein. Szerencsére győzött Richard Hawley tábornok álláspontja és a repülőgép személyzetét két fő pilóta alkotja.