Sebészi pontossággal

A két helyszín közül az iraki a veszedelmesebb, ugyanis a közel-keleti országban a háború hivatalos befejezése óta több amerikai katona halt meg, mint az igazi hadmüveletek során. Egyes elemzők szerint az Egyesült Államok Irakot is dicstelen körülmények között fogja elhagyni (ha egyáltalán elhagyja), vagy képletesen úgy fullad bele a sivatag homokjába, mint annak idején a vietnami dzsungelbe.

Ez az írás azonban nem politikai, katonapolitikai eseményekkel és annak következményeivel foglalkozik, hanem azokat a precíziós fegyvereket, fegyverrendszereket mutatja be, amelyeket az utóbbi időkben bevetettek.

A precíziós fegyverekre minden korábbinál komolyabb szerep hárul, ugyanis ezek alkalmazásával elkerülhetővé válik, vagy legalábbis drasztikusan mérsékelhető a nem kívánt rombolás mértéke, valamint, ami ennél még lényegesebb, az ártatlan polgári lakosság nagyobb biztonságban lehet. A korszerü fegyverrendszerek nélkül a terrorizmus hátterét felszámolni akaró nyugati államok helyi megítélése is súlyosabb lenne, hiszen az ártatlan áldozatokkal egyetlen demokratikus állam kormánya sem tud elfogadható módon elszámolni.

A „buta vasbombák” utódai

A helyszín Irak, Falludzsa, 2004. október 29-e. A US Navy VFA–34 Blue Blasters századának egyik F/A–18C Hornet vadászbombázója (a USS John F. Kennedy repülőgép-hordozó CVW–17-es légiegységéből, AA farokkóddal) mennydörögve érkezett a település fölé, ahol két bombát oldott ki. A ledobott bombák a laikus szemek számára alig különböztek a korábbi háborúkból már ismertektől. Ez azonban csak a felszín, ugyanis amíg a régebbi bombageneráció találati pontossága igen sok kívánnivalót hagyott maga után, addig ezek hajszálpontosan célba találtak. Ezek a bombák már az új generációhoz tartoztak, amelyeket az amerikai haditengerészet elsőként állított hadrendbe. A Hornet harci gépről két 227 kg-os GBU–38 JDAM (Joint Direct Attack Munition) bombát oldottak le, amelyek eredményességéről a haditengerészet vezetése ekképpen nyilatkozott: „A Blue Blasters század vadászbombázója által bevetett fegyverek pont ott csaptak le, ahol az iraki lázadók megbújtak!”

A haditengerészet CVW–17-es légi ezrede – karöltve a tengerészgyalogság 3. ezredének VMFA (AW)–242 Bats minden időben bevethető századával (DT farkkóddal) – még november első két hetében is folytatta az iraki lázadók elleni bombacsapásokat, amelyekben szintúgy GBU–38-as fegyvereket vetettek be. Ezekkel a légitámadá­sokkal az Operation Phantom Fury hadmüveletet támogatták. A két tengerészeti légierő azonban nemcsak ezt a JDAM változatot használta, hanem előszeretettel alkalmazta annak GBU–31-es és GBU–32-es modifikációját, illetve a tisztán lézeres irányítású GBU–12 Paveway II-es precíziós bombát is. A felhasznált hadianyagok mennyiségére vonatkozóan Mike Sexton őrnagy, a Marines 3. légi ezredének anyagellátó tisztje ad információt. Az őrnagy beszámolt arról, hogy a tengerészgyalogság harci gépei az Operation Phantom Fury során – amely részét képezte az Operation Iraqi Freedom II-nek – több mint 500 tonna hadianyagot használtak fel, amelyben fontos szerep hárult arra a több tucat GBU–31-es és GBU–38-as JDAM precíziós bombára, amelyet kiemelt fontosságú célpon­tokra dobtak le.

A GBU–38-as volt az utolsó JDAM-változat, amelyet legyártottak. Ez az „intelligens” fegyver roppantul sikeresnek bizonyult, és méltó utódja lett a vietnami háború végétől használt lézervezérlésü precíziós bombák (LGB – Laser Guided Bomb) népes családjának. Az LGB-ket először 1972-ben Vietnamban vetették be, és azóta fejlődésük, sikerük töretlen. A vietnami háborúban ledobott összes bombának csak töredéke volt precíziós, míg az évek, évtizedek előrehaladtával ez az arány drasztikusan megváltozott. Az „intelligens” fegyverek egyre nagyobb arányú alkalmazása számos okra vezethető vissza. Közülük csak két fontosabbat említek: az egyik a költséghatékonyság. Nem volt és ma sem mindegy, hogy egy adott célpontot hány bevetéssel, hány kilogrammnyi fegyver felhasználásával tudják kiiktatni, illetve megsemmisíteni. Ezzel összefüggésben a bevetések száma sem volt közömbös, ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy minél többször kell a célterület légterébe berepülni, annál nagyobb százalékban veszélyeztetik a gépszemélyzetek biztonságát. Az évek múlásával a nyugati országok vezető politikusai egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a polgári áldozatok számának, valamint a nem kívánt rombolás mértékének minimalizálására. A precíziós fegyverek százalékarányának növekedésében talán ez volt a két legfontosabb szempont. Ennek nyomán nem volt csoda, hogy az utóbbi idők helyi háborúiban – az 1991-es Operation Desert Storm után – a precíziós fegyverek lassan túlsúlyba kerültek, és az arányeltolódás az évek múlásával csak tovább növekszik. Az Operation Desert Storm 43 napja folyamán összesen közel 126 645 bevetést végeztek, amelyből majd 45 ezer volt csapásmérő. Az alkalmazott fegyvereknél még nem volt igazán tetten érhető a precíziós eszközök irányában az arányeltolódás, ugyanis amíg 96 000 tonna tömegben 162 ezer nem irányított bombát dobtak le (ennek 29 százalékát az USAF B–52 Stratofortress nehézbombázói hordozták), addig az „intelligens” bombák mindössze 7400 tonnát, illetve 9500 darabot tettek ki. Ennek több oka is volt. Ezek közül csak egy: az alkalmazott taktika – az erős és jól szervezett légvédelem miatt – közepes repülési magasságot írt elő, hogy a szövetségesek vesztesége minél kevesebb legyen. Mivel a fegyvereket közepes repülési magasságból vetették be, azokat a szél zuhanás közben elsodorta, s ennek következtében a hagyományos romboló- és kazettás bombák csak mintegy 25 százaléka találta el kijelölt célpontját. A modern kori háborúkban ez a találati arány már elfogadhatatlan, már csak tetemes költségvonzatuk miatt is. Az Öböl-háború után gyorsult fel a változás, amely a precíziós fegyverek előtérbe kerülését eredményezte. Mára a „buta vasbombákat” is meg lehet „tanítani”, hogy miképpen lehet a célpontokat pontosan eltalálni. Erre szolgálnak a különféle képességnövelő irányító/vezérlő, navigációs, illetve aerodinamikai átalakítókittek, amelyeket utólag szerelhetnek fel.

A NATO-országok boszniai hadmüvelete volt az első, ahol az alkalmazott fegyvertípusoknál a precíziós irányításúak százalékos aránya meghaladta az 50 százalékot. A később lefolytatott koszovói, illetve iraki (Operation Desert Fox) hadmüveleteknél ez az arány tovább nőtt a precíziós eszközök javára, és ez a tendencia a jövőben csak javul. Érzékeltetésül, a Operation Desert Storm alatt a bevetett precíziós fegyverek aránya 10 százalék körül mozgott.

A precíziós fegyverek alaptípusai

A legáltalánosabban használt és legkorábban megjelent precíziós fegyver, a félaktív lézerirányítású siklóbombák különböző változatai voltak, amelyek már Vietnamban bebizonyították képességeiket és létjogosultságukat. A bombák kialakítása viszonylag egyszerü, ugyanis a hagyományos bombatest elejére egy kormányvezérsíkokkal ellátott lézeres vevőfejet, míg annak hátsó felére egy kinyíló stabilizáló szárnyakat tartalmazó modult szereltek fel. A bomba számára a célpontot vékony lézersugárnyalábbal világítják meg. A célmegvilágítást végezhetik földről, a bombahordozó vagy egy másik repülőgép, helikopter fedélzetéről is. A célpontról visszavert lézersugarat érzékeli a bomba vevőfeje, amelyet az elektronikus egységben kormányparancsjelekké alakítanak át. Ezt az egyszerü irányítási módszert használják a mai, legkorszerübb Paveway bombák esetében is.

Az elektrooptikai, illetve a televíziós a másik legáltalánosabban és legrégebben használt irányítási eljárás. Ezek azonban a félaktív lézeres vezérlésnél némileg bonyolultabbak mind kialakításukban, mind a célba juttatás kivitelezésében, ugyanis a fegyverek orr-részébe szerelt optikai kamera által továbbított képet a hordozógép fedélzetén egy embernek folyamatosan figyelemmel kell kísérnie, hogy a szükséges pályakorrekciót időben végre lehessen hajtani. A kezdeti időkben az első generációs rendszerek gyakorlatilag azt igényelték, hogy a hordozógép az indítás után folyamatosan rárepüljön a célra, hiszen a vizuális kapcsolatot még véletlenül sem volt szabad megszakítani. A célmegsemmisítés, illetve az önvédelem szempontjából ez nem volt túl előnyös harci eljárás, ezért a mérnökök kifejlesztették a forgófejes vezérlőkonténereket, amelyek lehetővé tették, hogy a hordozógépnek az indítás után ne kelljen állandóan a cél felé repülni, hanem a támadásból úgy válhasson ki, hogy a célponttal a vizuális kontaktust fenntartja. Ilyen AN/AVQ–26 Pave Track típusú többfunkciós konténert rendszeresítettek az F–111 Aardvark csapásmérő gépekhez. Ezek már képesek voltak együttmüködni az elektrooptikai, illetve az infravörös irányítású fegyverekkel egyaránt. Lévén, hogy a televíziós rendszer technikailag bonyolultabb, mint a félaktív lézeres irányítás, az ilyen fajta bombát/rakétát hordozó repülőgép fedélzetén általában egy további személyt kellett elhelyezni, aki folyamatosan figyelemmel kísérte a fegyver repülési pályáját egészen a becsapódásig, és alkalmasint pályakorrekciót is végezhetett.

A precíziós fegyvercsaládok sorában az infravörös önirányítású rakéták következtek, amelyek passzív hőérzékelés elvén müködnek, így a hordozógép pilótájának az indítást követően már más dolga nem akad. Az infrafejes levegő-föld rakéták közül az AGM–65 Maverick a legismertebb, egyben legelterjedtebb, amelyet gyakorlatilag bármilyen hőt sugárzó célpont ellen bevethetnek. Az utóbbi időkben az érzékelőelemeket egy adott fegyverben kombinálják is. A találati valószínüség érdekében az alapvetően radarirányítású Harpoon levegő-vízfelszín osztályú rakétát ellátták a Maverick hőfejével. Az új kettős vezérlésü fegyver a SLAM (Stand-off Land Attack Missile) nevet kapta. A pilóta és a rakéta között az adatforgalmazás mindkét csatornán folyamatossá tehető. Nyugaton, főként az Egyesült Államokban szinte már valóságshow-ként kezelik a háborús felvételeket, s ennek eredményeképpen az Öböl-háború idején a CNN hírcsatorna egyenes adásban közvetítette az egyik SLAM rakétától érkező képet. A nézők tanúi lehettek, amint a fegyver becsapódik egy iraki gyár épületébe. Az Operation Iraq Freedom során az USAF A–10 Warthog „tankgyilkosai” több mint 5000 infravörös és elektrooptikai irányítású Maverick rakétát indítottak. Gyenge fényviszonyok és/vagy kedvezőtlen időjárási körülmények között (párás, ködös, homokviharos) azonban az infravörös, elektrooptikai, illetve tv-irányítású fegyverek is „bajban” vannak. A francia légierő pilótái ezzel szemben teljesen más problémával küszködtek. A harci gépeikről indított AS–30L típusú lézeres rakéták célba irányítása a háborús stressz miatt nehézségekbe ütközött, mivel saját maguk végezték a lézeres célmegvilágítást is. Erre a célra szolgált a fedélzeten elhelyezett célmegjelölő konténer, amely viszont értékes helyet vett el egyéb fegyverektől. Az AS–30L-hez a Thomson ATLIS II, míg a Matra a 470, illetve 970 kg-os BLG és TI Paveway lézerbombákhoz a PDL–TV infravörös/lézeres irányítókonténereket használta.

Komoly képességnövelést eredményezett ezen kettős feladatú konténerek, valamint a személyi éjjellátó szemüvegek a megjelenése és egyre nagyobb arányú elterjedése. Alkalmazásukkal, továbbá a későbbiekben hozzájuk csatolt újabb fegyverrendszerekkel a nyugati légierők harcászati lehetőségei ugrásszerüen megnőttek.

A JDAM precíziós fegyver

A katonai stratégák számára mára egyértelmüvé vált, hogy a jelenkor helyi háborúiban nem elsősorban a légi összecsapásokra, hanem a földi csapatok tüztámogatására, az ellenség légvédelmének és más létfontosságú objektumai­nak levegőből történő megsemmisítésére kell felkészülni. Az új harcászati elgondolásokat támasztják alá azok a statisztikai adatok, amelyek a levegő-föld osztályú fegyverek, azon belül is a precíziós eszközök gyártásáról és értékesítéséről tájékoztatnak. A megváltozott körülmények miatt szinte ugrásszerüen fellendült a Raytheon, a Lockheed Martin vagy a Boeing fegyverforgalma. Az Egyesült Államok hadianyagpiaca a J szériájú precíziós fegyverek „lázában” ég (JDAM, JSOW, JCM és JASSM). Ezek az „intelligens” fegyverek harcászati rugalmasságuk és széles alkalmazási távolságtartományuk miatt az elmúlt tíz évben igen kedveltekké váltak a hadmüveleti parancsnokok körében, ezért egyre jobban elterjednek. Rendkívüli pontosságuk különösen alkalmassá teszik ezeket a fegyvereket, hogy a különféle ENSZ-határozatok nyomán indított büntető hadmüveletekben sikerrel alkalmazzák, ahol a képességeik által többé-kevésbé garantálható a polgári áldozatok számának és a járulékos rombolás mértékének minimális szinten tartása. Idegen, sokszor ellenséges környezetben segítségükkel politikai tőkét lehet kovácsolni. Mindezek hatására az amerikai védelmi minisztérium közel 52 ezer JDAM precíziós vezérlésü bombát rendelt a különféle légierői számára.

A Boeing gyártja a rendkívül sikeres JDAM bombák vezérlő farokkészletét, amely inerciális és mühold-navigációs (INS/GPS) rendszereket tartalmaz. Ezek segítségével igen pontosan eltalálhatók a célpontok, amelyek adatait a bomba vezérlőrendszerébe előzetesen betáplálhatják. A GPS alkalmazásával a JDAM bombáknál először 13 méteres, majd később – a navigációs rendszer korszerüsítésével, illetve a kombinált vezérlés bevezetésével – már 3-5 méteres találati pontosságot tudtak elérni. A korszerü INS/GPS navigációs kitteket a 454 kg-os BLU–110/Mk.83-as, illetve a 907 kg-os BLU–109/Mk.84-es bombákhoz lehet felhasználni. Az új rendszerü precíziós fegyverek az 1990-es évek végén, a Balkánon dúló etnikai háború folyamán mutatkoztak be. Az Operation Allied Force során 700-nál is több JDAM bombát dobtak le. A sikeres bemutatkozást követően a bombagyártás ütemét fokozták, hogy a jövő helyi konfliktusainak rendezésében kulcsszerepet vállalhassanak. Ezzel együtt a JDAM-rendszer modernizálásáról is döntés született. Az erre vonatkozó pályázatot 2004-ben a Precision Strike Association nyerte el, amelynek „feje” William J. Perry.

A JDAM navigációs/vezérlő készletet a fegyverek széles választékához lehet felhasználni, egészen a legkisebb hadmüveletekben alkalmazott 227 kg-os bombától a 907 kg-os rombolóbombákig. A nagyobb tömegü Mk.84-esből alakították ki a GBU–31 típusú JDAM-et, amely „kemény” és „puha” célpontok megsemmisítésére egyaránt alkalmas. Ezzel szemben a BLU–109-esből kialakított GBU–31-est kifejezetten speciális feladatok végrehajtására lehet bevetni. Ez utóbbit betonbunkerek vagy megerősített gépfedezékek ellen használták az iraki hadmüveletek folyamán. Az új generációs JDAM bombák sorában a 454 kg-os GBU–32-es a következő, amelyet szintúgy kétféle harci résszel – Mk.83-as és BLU–110-es – szerelnek. A Boeing által kifejlesztett és gyártott JDAM precíziós bombák legújabb változata a GBU–38-as, amely alapjául a legelterjedtebb 227 kg tömegü Mk.82-es szolgál. A Boeing az USAF-fal 2004-ben egyelőre 5800 GBU–38-as gyártásáról írt alá szerződést, de teljesen nyilvánvaló, hogy további bombák szállítására is sor kerül.

A legújabb fejlesztésü GBU–38-as legfontosabb próbáit 2004. szeptember 28-án fejezték be a kaliforniai Navair China Lake tesztközpontban, majd október 8-án megkezdték a fegyverek szállítását a Perzsa-öböl térségében harcoló alakulatok számára. Mindez nem egész nyolc hónapot vett igénybe. A tengerészgyalogságtól Dave Dunaway százados, a JDAM-program menedzsere ekképpen nyilatkozott a GBU–38-as falludzsai bevetése után: „A 227 kg-os JDAM tökéletes városi fegyver, erről Irakban meg is győződhettünk. Pontos, megbízható és hatékony, továbbá – ami szintúgy fontos – bármilyen harci gépről alkalmazható. A GBU–38-as bevetésével elkerülhető a nem kívánt rombolás, s ez javíthat az iraki lakosság szemében a megítélésünkön. A sikeres bemutatkozás után nem kérdéses a folytatás.”

A Perzsa-öböl térségében tartózkodó 3. tengerészgyalogos légi ezred első századát látták el elsőként az új GBU–38-as precíziós bombákkal az Operation Iraqi Freedom II során. A Boeing által gyártott navigációs/vezérlő átalakító készleteket, valamint az irányítószoftver-adatokat elkészültük után azonnal a frontzónába juttatták. A 227 kg-os bombákat az al Asszad légi támaszponton alakították át, majd szinte rögtön be is vetették az iraki lázadók fegyverraktárai, gyülekezési körletei ellen. A gyakorlatban bebizonyosodott, hogy a merevszárnyú repülőgépekről bevetett GBU–38-ok tökéletesen megfeleltek a városi harcban, ahol csak a kijelölt épületre volt szabad csapást mérni. Félelmetes látványt nyújtottak azok a házsorok, amelyekből sebészi pontossággal, szabályosan kimetszettek egy-egy épületet.

2003. augusztus 6-án végeztek a JDAM-mel egy olyan tesztet, amelyben egy B–2A Spirit lopakodóbombázó fedélzetéről kevesebb mint fél perc alatt 80 GBU–38-ast dobtak le a Utah állambeli Hill légi támaszpont kísérleti és gyakorlólőterén. A Boeing véleménye szerint a kisebb tömegü fegyver lehetővé teszi, hogy egy adott harci gép fedélzetén egyidejüleg több precíziós bombát helyezhessenek el, amelyeket akár egymástól különálló célpontokra is vezérelhetnek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nem kívánt járulékos rombolás mértéke is növekszik, sőt kevesebb bevetésszám mellett a pilóták veszélyeztetettsége és a repülőgépek szerkezeti leterheltsége is jelentősen csökken, míg az egységnyi idő alatt megsemmisíthető célpontok száma drámai­an megemelkedik. A Boeing még 2002-ben egy olyan szerződést írt alá a Pentagonnal, amelyben 378 millió dollár értékben 18 840 JDAM átalakítókészletet szállít a GBU–31-es és a GBU–32-es precíziós bomba létrehozásához. Az átalakítókittek egyszerüségére jellemző, hogy nem kíván különleges mühelymunkát, hanem a harcoló alakulatoknál, csapatszinten is végrehajtható a bombák átépítése. Tavaly a Boeing egy újabb megrendeléscsomagot kapott. Ebben azonnali szállítással 11 054 átalakítókészletet kell gyártania, míg az USAF megrendelt további 15 998 kittet.

A JSOW–C bevetésre kész

A precíziós fegyverek egyre népesebb családjában a Raytheon által kifejlesztett és gyártott AGM–154 JSOW siklóbomba nagy népszerüségnek örvend (JSOW – Joint Stand-Off Weapon). A gyártó ezzel a fegyverrel komoly piacot szerzett magának, s ez nem kis profitot eredményezett. Az AGM–154-est a haditengerészeti légierők és a szárazföldi légierő egyaránt használja, s ez azt jelenti, hogy felépítésében, alkalmazási profiljában egyszerü és meglehetősen rugalmas. Kiválóságát az is bizonyítja, hogy jelenleg is legalább ezer JSOW-t rendeltek, és majd ugyanannyi gyártása van folyamatban. A Raytheon a 2004-es farnboroughi szakkiállításon bejelentette, hogy fejlesztési állapotban van a legújabb AGM–154-es változat. A JSOW Block II-t előreláthatóan 2006-ban lehet hadrendbe állítani. Mind a gyártás, mind az alkalmazás szempontjából fontos módosítás, hogy a siklóbombát kevesebb alkatrészből készítik, illetve jelentősen fokozzák mühold-navigációs rendszerének (GPS) zavarvédettségét. Amint megtörténik a JSOW Block II-es fejlesztése, végrehajtották a teljes tesztsorozatot és megkezdték a sorozatgyártást, a régebbi AGM–154-es modelleken is elvégzik a képességnövelő módosításokat, vagyis azokat is „felhozzák” a korszerü változat szintjére. A Raytheon és a Pentagon tervei között az is szerepel, hogy az új modell rendszerbe állításával egy időben zöld utat adnak a JSOW–A változat exportjának. Az AGM–154A JSOW–A változat 113 km-es hatótávolságú, amelynek törzsében különböző töltetü BLU–97-es bombleteket (kis tömegü minibombákat, bombatölteteket) helyeznek el. A JSOW-ban 154 kis harci töltet található, amelyeket a GPS alapú robotpilóta-rendszer 9 méteres találati pontossággal tud célba juttatni. A JSOW–A-t szinte bármilyen amerikai gyártmányú harcigép-típusról, így a nehézsúlyú B–1-es, B–2-es és B–52-es straté­giai bombázóról ugyanúgy alkalmazni lehet, mint a harcászati kategóriába tartozó F–15E, F–16 vagy az F/A–18–as vadászbombázóról.

Az elmúlt évek balkáni, iraki és afganisztáni hadmüveletei – úgymint a Southern Watch, az Allied Force, az Enduring Freedom és az Iraqi Freedom – során 400-nál is több AGM–154-es siklóbombát vetettek be az amerikai pilóták. Az új, korszerüsített JSOW változat harci részét egységesítették, és abba a 227 kg tömegü BLU–111-es robbanótöltetet szerelték be. Ez nem tartalmaz élőerő ellen alkalmazható bombleteket, így a polgári lakosságra nem jelent olyan veszélyt, mint a korábbi aknaszóró kazettás bombák. A JSOW–B változatba BLU–108–as harci töltetet szerelték, amely szenzoros gyújtószerkezetü minibombákat, aknákat tartalmaz. A Raytheon 2004 januárjában elnyert egy 139,7 millió dolláros szerződést, amelyben összesen 546 JSOW–A-t (315-öt az USAF, míg 231-et a US Navy számára), valamint 97 JSOW–C-t gyártanak le és adnak át a megrendelőnek 2006 februárjáig. (A második, kis darabszámú JSOW–C gyártáscsomagban a haditengerészet igényeit elégítik ki.) A Raytheon 2004 végén újabb, ezúttal 48 millió dolláros megrendelést kapott, amelyben a US Navy szá­mára 2007. júliusi szállítással 216 JSOW–A­‑t adnak át. Ehhez kapcsolódik az a meglepő hír, hogy Lengyelország az F–16C/D Fighting Falconjaihoz kiválasztotta a JSOW–C precíziós siklóbomba-változatot.

Az AGM–154C változat első kis példányszámú gyártáscsomagjának elkészítését 2003 közepén kezdték el. Ebben a haditengerészet F/A–18 Hornetjei számára 42 JSOW–C-t szállítottak. A fegyverek átadására 2004 szeptemberétől került sor. Az AGM–154C-be beépítettek egy infravörös hőérzékelő rendszert, amelynek segítségével a célpont azonosítása könnyebbé és pontosabbá vált. A precíziós siklóbombát ezenfelül ellátták a brit fejlesztésü BAE Systems Broach többfokozatú harci részével is, amely repesz- és „kemény” célok leküzdésére szolgáló nagy behatolóképességü tölteteket egyaránt tartalmaz. Ez volt az első eset, hogy a Broach harci részt amerikai fegyverbe építették be. A JSOW–C első szabad repülési tesztjére 2003 novemberében került sor, míg a kísérletsorozatot a következő év szeptemberében fejezték be. A különféle próbákat a kaliforniai China Lake légi támaszponton, illetve annak tesztlőterén hajtották végre. (Itt található a Haditengerészet Légi Rendszerek Parancsnokságának Csendes-óceáni Kísérleti Telepe.) Két hónappal később az AGM–154C elkészültét a flotta vezetésének hivatalosan is jelentették. Az új fegyverrel kapcsolatban David Dunaway ezredes, a haditengerészet JSOW-program-menedzsere a következőket tette közzé: „A JSOW–Charlie teljesen új dimenzióba helyezte a Navy és a Marines légi harcászatát. Hosszú és kemény munka után elértük célunkat, ezért köszönettel tartozunk a Raytheon, a BAE Systems és a Thales Missile Electronics fejlesztőgárdájának.”

Az AGM–154C teljes kapacitású gyártását várhatóan 2005 nyarától kezdhetik meg, de a fejlődés ezzel még messze nem állt meg, ugyanis fejlesztés előtt, alatt áll egy hajók ellen alkalmazható változat is.

A Lockheed Martin JCM/JASSM

Az új levegő-föld rakéta kifejlesztésére kiírt pályázaton a Raytheon alulmaradt a Lockheed Martinnal szemben. Ez az új fegyver a JCM (Joint Common Missile), amelyet elsődlegesen az AH–64D Longbow Apache harci helikopterek arzenáljába szántak, és amellyel a folyamatosan korszerüsített, de mégiscsak elavulófélben lévő Rockwell International AGM–114 Hellfire rakéták leváltását tervezik végrehajtani. Az eredeti szerződés 53 millió dollárról szólt, amelynek megkötését 2004 őszén jelentették be. Ennek az összegnek fedezni kellett a tervezés, a fejlesztés, a kísérletek és a rendszerintegrálás költségeit.

Korábban a Common Modular Missile fegyvert tervezték váltótípusnak, de ezt a programot felfüggesztették. A Lockheed Martin ezt követően módosított a tervén, de az eredeti elképzelés megmaradt. E szerint létre kell hozni az AH–64 Apache és az AH–1 Cobra helikopteren használt Hellfire, valamint a tengerészet és a tengerészgyalogság légierőiben üzemelő F/A–18 Hornetekhez rendszeresített Raytheon AGM–65 Maverick levegő-föld rakéták váltótípusát. A rakétában háromfajta irányítórendszert egyesítenek, vagyis képes egyaránt müködni radaros, félaktív lézeres, illetve passzív infravörös önirányítású üzemmódban. A passzív infravörös üzemmódot gyakran „indítsd és felejtsd el!” kifejezéssel is szokták emlegetni, lévén hogy a pilótának a célzáson és a lőgomb megnyomásán kívül gyakorlatilag más dolga nincs. Az egységesített háromféle irányítási üzemmód garantálja a precíziós célleküzdést. A rakéta harci töltete is többcélú, vagyis alkalmas páncélzat átütésére, megerősített betonfedezékek leküzdésére, valamint bevethető hadihajók ellen is. Mindezek együttesen biztosítják a fegyver sokoldalúságát. A tervek szerint az első JCM rakéta 2010-ben válik hadra foghatóvá, de ezzel együtt fejlesztés alatt van a Block 2-es változat is, amelyet földről lehet majd indítani. Jelenleg a Lockheed Martinnak több mint 54 ezer JCM gyártására van megrendelése (ennek összege meghaladja az ötmilliárd dollárt), habár korábban még 77 ezer rakéta eladását tervezték. 2004-től már folynak a JCM rakéta és az EDO Corporation által tervezett indítóberendezés integrációs próbái, amelyre szintén a China Lake haditengerészeti kísérleti bázison kerül sor. Az új, irányított precíziós fegyvert rendszeresítik mind a régebbi F/A–18C/D Hornet, mind az új generációs F/A–18E/F Super Hornet vadászbombázón, illetve a különféle harci helikoptereken. A forgószárnyasokhoz szánt M299-es indítóberendezést a Lockheed Martin már elkészítette, amely – költséghatékonysági szempontokat is figyelembe véve – alkalmas a Hellfire II-es rakéták függesztésére is. Ezt a berendezést használják majd a US Army, a US Navy és a Marine Corps harci helikopterein. A JCM rakétarendszer iránt Nagy-Britannia is érdeklődik, hogy mint lehetséges váltótípus, a költséges és bonyolult Brimstone helyére lépjen.

A Lockheed Martin 2004 elején elnyert egy 79 millió dolláros szerződést, amely lehetőséget teremtett az új, megnövelt hatótávolságú levegő-föld rakéta (JASSM-ER – Joint Air-to-Surface Stand-off Missile-Extended Range) fejlesztésnek folytatására. Az új, korszerü fegyver tesztjeit ez év első felében kezdték el, és előreláthatóan 2008-ban válik a rendszer éretté a sorozatgyártásra. A gyártó beszámolója szerint a rakéta alapfelépítésén csak néhány ponton kellett változtatni, amely magában foglalta az új hajtómüvet, valamint a nagyobb tüzelőanyag-tartályt is. Különleges technikai megoldás, hogy a rakétát a levegőben a B–1-es bombázó tüzelőanyag-rendszeréből tölthetik fel, s ez lehetővé teszi a 925 km-es maximális indítási hatótávolságot.

A Lockheed Martin az AGM–158 JASSM alapváltozatát 1999 óta gyártja. A modernizált Lot 4-es modifikáció esetében a gyártás ütemét fokozzák, hogy az 2005-től elérje a 40 rakéta/hónapos ütemet. A gyártó reményei szerint a JASSM Lot 1-es, 2-es és 3-as változatból legalább ötezret értékesíthetnek. Az USAF számára 2001-ben gyártottak le egy kisebb példányszámú csomagot, amelyből 2003-ban 42 Lot 1-est a B–52H Stratofortressek és 53-at a B–2A Spirit lopakodóbombázók fegyverzetében rendszeresítettek. A rakétákat a Lockheed alabamai Troy üzemében gyártják. Itt szerelik majd össze a továbbfejlesztett, megnövelt hatótávolságú JASSM-ER fegyvereket is, amelyek rendszeresítése után már szinte csak az AGM–158 JASSM-ek és az AGM–142 Have Nap rakéták maradnak az amerikai vadászbombázók, illetve bombázógépek csapásmérő arzenáljában.

A JASSM többfokozatú, nagy átütőerejü (pe­netrator – behatoló) harci töltetet tartalmaz. A rakétát bármilyen időjárási körülmények között, bármely napszakban, szinte bármilyen harcigép-típusról alkalmazhatják, így hordozhatják a nehézsúlyú B–1-es, B–2-es és B–52–es bombázók, továbbá az F–15E Strike Eagle, F–16 Fighting Falcon és az F/A–18E/F Super Hornet vadászbombázók. Egyes források arról számolnak be, hogy az AGM–158 JASSM sárkányszerkezeti kialakításánál stealth technológiát alkalmaztak, amely lehetővé teszi a célpontok rejtett megközelítését és a légvédelem figyelő, mindig éber tekintetének elkerülését. A Lockheed Martinnál jelenleg integrálási fázisban van az új fejlesztésü Sniper XR (XR – Extended Range) típusú navigációs/célmegjelölő konténer, amely kompatibilis a J szériás fegyverek és a többi precíziós bomba irányítórendszerével. Ezt követően minden gond nélkül hordozhatják az F–15E-n, az F–16C/D Block 30/40-es és 50-es változaton, az A–10 Warthog csatagépen, valamint a flotta F/A–18 Hornetjein. Ezt a korszerü célmegjelölő konténert az USAF négy évvel ezelőtt választotta ki, és 2004 májusában fejezték be a hideg időjárási körülmények közötti rendszerkísérleteket. A próbákat a New York Légi Nemzeti Gárda 174. vadászszázadának F–16C vadászgépeivel végezték el, amelyek Syracuse-ban, a Hancock Field repülőtéren települnek. A hideg idős tesztek sikerrel végződtek, s ez biztató Norvégia mellett Lengyelország számára is, ugyanis a volt szocialista ország ugyancsak érdeklődik az új konténer iránt. A Sniper XR konténer exportváltozatának a Pantera (Precision Attack Navigation Targeting Pod) nevet adták. A navigációs/célmegjelölő konténer adattovábbító rendszert is tartalmaz, így általa valódi „real-time” információforgalmazást lehet végrehajtani. Az erre vonatkozó rendszerkísérleteket 2004 novemberében, egy norvég F–16-ossal a Bodo légi támaszponton és annak tesztlőterén hajtották végre.

Paveway lézerirányítású bombák

Mint már korábban szó esett róla, a precíziós fegyverek első generációját a különféle félaktív lézerirányítású bombák alkották, amelyek a vietnami háború második felében jelentek meg a hadszíntereken, és napjainkban reneszánszukat élik. A 2001. szeptember 11-én végrehajtott példátlan szimultán terrorakciót követően a Raytheon lézerbomba átalakítókészleteinek (orr- és farokkittek) forgalma ötszörösére emelkedett. Az Egyesült Államokat, illetve a világot sokkoló terrortámadás óta 2004 októberéig a cég nem kevesebb, mint negyedmillió Paveway átalakítókészletet állított elő és értékesített. A legáltalánosabban elterjedt bombatípusok a GBU–10, GBU–12 és GBU–16 Paveway II-es lézerirányítású fegyverek, amelyek az 1960-as évek vége óta a legnagyobb népszerüségnek örvendenek, és a legolcsóbb levegő-föld irányítású pusztító eszközöknek számítanak. A Paveway GBU–16-os átalakítókészlettel a 454 kg-os, a GBU–10-es kitt-tel a 907 kg-os, míg a GBU–12-vel a 227 kg-os hagyományos rombolóbombákat szerelhetik fel. A Paveway precíziós rendszert több mint 30 ország légiereje rendszeresítette, míg a Paveway irányított bombákat az eredetitől eltérő irányítóberendezésekkel felszerelve sok más állam is használja.

Jose Dekarosa őrnagy, az USAF Paveway programjának menedzsere ekképpen foglalta össze a lézerbombákkal kapcsolatos információkat: „A lézervezérlésü irányított bombák az 1991-es Operation Desert Storm óta a legtökéletesebb eszközök az adott konfliktusok rendezésére. Az azt követő Operation Iraqi Freedom során megközelítőleg 10 ezer LGB-t dobtak le a szövetséges légierők, ez az összesen bevetett precíziós fegyver kb. felét tette ki.” Ehhez kapcsolódik a britek tájékoztatója is, amely arról tudósít, hogy az Operation Telic folyamán a RAF vadászbombázói a Paveway bombák különböző változataiból csaknem 700-at használtak fel. A Paveway II-es Mk.13-as és Mk.20-as 454 kg tömegü változatából Irak fölött mintegy 260-at oldottak ki. A britek által bevetett lézervezérlésü bombák között szerepeltek a Computer Control Group és az Air Foil Group által kifejlesztett 227, 454 és 907 kg-os precíziós fegyverek is.

A jelenleg legkorszerübb változat – amely már a gyakorlatban is bizonyított – a kettős üzemmódú EP II-es (Enhanced Paveway II-es) precíziós bomba. Ezt a fegyvert legáltalánosabban félaktív lézerirányítású üzemmódban (konténeres célmegvilágítóval) alkalmazhatják, de a fejlesztők lehetőséget teremtettek arra is, hogy GPS-vezérléssel is célba juttathassák. Az afganisztáni és iraki hadmüveletek tapasztalatai alapján felmerült annak jogos igénye, hogy a precíziós bombákat tegyék alkalmassá bármilyen időjárási körülmények között lassan mozgó célpontok – mint pl. úton haladó gépjármüvek – leküzdésére is. Ez a kérdés mielőbbi megoldást igényelt, ugyanis e két helyszínen a nyugati szövetségesek a korábbi helyi konfliktusoktól jelentősen eltérő célpontokkal és harcmodorral találkoztak. A hadmüveletek fő időszaka alatt gyakorlatilag elfogytak az álló, nagy kiterjedésü célok. Helyettük a helyüket gyakran és intenzíven változtató apró célpontok jelentek meg. A jól bevált „üss és fuss!” taktikát alkalmazó lázadó kormányellenes fegyveresek hagyományos eszközökkel szinte megfoghatatlannak bizonyultak. Ez a kényszer szülte azt a képességnövelő fejlesztést, amelyhez a britek 454 kg tömegü Mk.13-as bombáját használták. Lévén, hogy igen korszerü fegyverről volt szó, az új precíziós bomba exportja egyelőre tárgytalan. A RAF az Operation Iraqi Freedom során az akkor rendelkezésre álló legmodernebb pontcélok ellen bevethető fegyvereket alkalmazta. Ilyen volt pl. az EP IV, vagy más néven a Precision Guided Bomb (PGB), amelyet a jövőben új harci résszel látnak majd el. A királyi légierő beszámolója szerint a fejlesztőmunkában az amerikai Raytheon is részt vesz, s ennek eredményeképpen létrejön a kettős vezérlési üzemmódú EGBU–10, EGBU–12 és az EGBU–16. A legkorszerübb technológia alkalmazásával igen figyelemreméltó eredményeket lehet elérni. A kettős precíziós irányításnak köszönhetően a szükséges bevetések mennyiségét legalább 30-40 százalékkal lehet csökkenteni. A Raytheon 2004 júliusában Dániával aláírt egy szerződést, ennek alapján ez év áprilisától EP2-es bombaátalakító készleteket szállítanak a skandináv ország légierejének. A dán modernizációs tervnek csak a ténye vált ismertté, a fegyverexport mérete titokban maradt. Habár a világ közvéleményét erősen megosztja az Egyesült Államok, illetve szövetségeseinek közel- és közép-keleti beavatkozása, a fegyvereladásra a hadmüveletek igen jó hatással vannak. A harci eredmények birtokában a Raytheon öt újabb, egymástól független exportszerződést tudott kötni. Az amerikai mamutcég 7,9 millió dollárért Paveway II-es lézervezérlésü bombákat szállít Egyiptomnak, Ománnak, az Egyesült Arab Emirátusoknak, Dél-Koreának és Tajvannak. Ezzel párhuzamosan a Raytheon és az EDO jóváhagyta a RAF Paveway IV-es bombáinak gyártását is.

A britek mellett a Raytheon is fejlesztés alá vett egy EP3-as (Enhanced Paveway III) kettős vezérlésü precíziós bombát. A harmadik generációs GBU–22-est, a GBU–24-est, a GBU–27-est és a GBU–28-est egyesítették a jól bevált BLU–109-es, BLU–113-as, illetve Mk.84-es harci részekkel. Az új eszközök számára biztosították mindkét térbeli síkban (vízszintes és függőleges) az ún. „stand-off” csapásmérő üzemmódot is, ez a gyakorlatban a nagyobb távolságból történő alkalmazhatóságot jelenti, miáltal a hordozógép kívül maradhat a légvédelem hatókörzetén. A Raytheon gyártási monopóliuma a Paveway rendszer terén 2001 végéig tartott. Ezt követően a Lockheed Martin számára is engedélyezték a GBU–16-osok szerelését és szállítását a haditengerészet részére. Ezzel először tették lehetővé a Paveway II-es átalakítókészletek forgalmazását egy második feles szállítónak. A két, egymástól független gyártási csomag együttes összege 90 millió dollárt tett ki. A Lockheed Martin illetékessége alá került 2002 végétől a GBU–10-es és a GBU–12-es átalakító kittek előállítása is. Ezeket a bombaváltozatokat a következő évtől kezdték szállítani az USAF részére. Az Operation Iraqi Freedom során megközelítőleg 20 ezer irányított bombát és rakétát használtak fel, beleértve a Lockheed által gyártott GBU–10-es, GBU–12-es és GBU–16-os Paveway bombákat, valamint az AGM–114 Hellfire páncéltörő rakétákat is. A Lockheed Martin 2003-ban rekordösszegü, 109 millió dolláros megrendeléshez jutott, s ez felülmúlta az azt megelőző 106 milliós üzletet is. Az új szerződés értelmében a hadmüveletek során megcsappant USAF- és haditengerészeti raktárkészleteket kellett újratölteni. A Lockheed azonban nem csak Paveway átalakítókészleteket gyárt és szállít. Az 1990-es évek eleje óta közel 35 ezer lézerirányítású gyakorló lőszert is forgalmazott, amelyekkel élethüen, de az igazinál jóval olcsóbban lehet a kiképzést végrehajtani. Ezekkel a gyakorlóeszközökkel a Paveway II-es kategóriájú precíziós siklóbombákat lehet imitálni. A cég mindezeken felül kifejlesztette az MRTS (Mission Readiness Test Set) kézi hordozású ellenőrző berendezést is, amelynek segítségével a lézerbombák harci készségi állapota folyamatosan nyomon követhető.

A Lockheed Martin 2004 februárjában rukkolt elő az új, kettős vezérlésü precíziós bombájával, amelyet Szingapúrban, az Asian Aerospace szakkiállításon mutatott be először a szakmai és laikus közönségnek. Az új fegyvernél fokozták a vezérlőrendszerek pontosságát, amely egyaránt vonatkozott a félaktív lézerfejre, valamint a GPS navigációs rendszerre. A cég beszámolója szerint ezzel az új technológiával a szükséges bevetések számát 20-40 százalékkal csökkenteni lehet, ez minden szempontból óriási előnynek számít, és nem kevés anyagi megtakarítást eredményez. A 2004-es év azonban más fontos változtatást is hozott. Az év nyarán rendszeresítették a 227 kg-os GBU–12 Paveway II-es lézerbombákat a pilóta nélküli Predator robotgépekhez, amelyek korábban csak harcászati felderítő repüléseket végeztek. A Pradetor–B változat azonban nemcsak siklóbombát szállíthat, hanem a fedélzetéről bevethető a Hellfire páncéltörő rakéta is. A lézerbombás tesztsorozat előterében egyelőre csak álló célpontok leküzdése szerepel. A kísérletek arra is rávilágítottak, hogy a Predator sokoldalúan használható, valamint a Paveway bombák számára egy újabb hordozóeszköz is rendelkezésre áll.

Európai versenytársak

A 2004-es farnboroughi szakkiállításon fontos bejelentést tett az MBDA, valamint az EDO cég. Fontos hír volt, hogy az új európai Meteor légiharc-rakétával megkezdték a földi próbákat, továbbá, hogy készen áll a rendszeresítésre az a szintén új LAU–117-es elektronikus berendezés (DMLEA), amelyet a kettős vezérlésü AGM–65 Maverick levegő-föld rakéták tartóihoz szántak. Ez utóbbi fejlesztést Nyugat-Európában az amerikai Raytheonnal együtt végezték. Az új, kettős üzemmódú elektronikus berendezést ellátják majd korszerü célirányító és videós kontrollrendszerrel. A Raytheon jelenleg a GPS navigációs rendszer integrációját végzi a Maverick rakétákhoz, hogy az indítás után a repülési pálya bármelyik szakaszában fenntartható legyen a kommunikációs (a valóságban adatátviteli) kapcsolat a fegyver és a hordozógép között. A gyártó bemutatta az USAF vezetőinek az új rakétát, amelynek hatótávolsága a korábbi Maverick változatokénak négyszeresére növekedett. A Raytheon mindemellett elnyert egy közel 50 millió dolláros szerződést is, s ennek alapján több mint ezer AGM–65H/K Maverick rakéta irányító- és vezérlőrészeit kell kifejezetten az USAF igényei szerint átalakítani, illetve korszerüsíteni. Az elektrooptikai (televíziós) irányítású AGM–65H/K első példányai már bemutatkoztak az Operation Iraqi Freedom során. A gyakorlatban bebizonyosodott, hogy az új Maverick változatnak jobb üzemeltetési és alkalmazási paraméterei vannak, mint a korábbi AGM–65A/B modifikációk. A Raytheon azonban nemcsak a modernizált Maverick rakétáknál ért el üzleti sikereket, hanem a korábbi modellek eladása esetében is. 2004 végén sikerült megkötniük egy 40 millió dolláros szerződést, amelyben infravörös önirányítású AGM–65D/G rakétákat szállíthatnak az Egyesült Arab Emirátusoknak, Bahreinnek, Ománnak és Tajvannak.

Európában az MBDA nagy hatótávolságú, hagyományos harci töltetü rakétát tervezett, amely Nagy-Britanniában Storm Shadow, míg Franciaországban Scalp EG néven vált ismertté, és amelynek tesztjeit sikeresen lefolytatták. Ennek is köszönhető, hogy a 2004-es szingapúri haditechnikai seregszemlén kiérdemelte az Aerospace-díjat. Ez évre a megrendelésállomány túllépte a kétezret. A RAF számára a Storm Shadow-t 2003-ban kezdték szállítani. A brit Tornado vadászbombázók az Operation Telic során 27 ilyen típusú rakétát indítottak iraki célpontok ellen. A nagy-britanniai védelmi minisztérium közleményében a Storm Shadow rendszer nagyfokú pontosságáról, ezáltal teljesen sikeres alkalmazásáról számolt be. Mindebből egyenesen következik, hogy az új fegyvert rendszeresítik a jövő harci gépei, a Typhoon és a JSF (Joint Strike Fighter) arzenáljában is.

Mivel Franciaország nem részese az Irak elleni hadmüveleteknek, a Scalp EG élesbevetését sem tudták (még) végrehajtani. Ennek ellenére rendszerbe állítják a Mirage 2000D, illetve mindkét Rafale (a haditengerészeti és a szárazföldi) vadászbombázó változatokon. Az MBDA bejelentette, hogy a fegyvernek – feladattól függően – kétféle változatát fogják szállítani. A rakétarendszer első harmadik feles megrendelője Görögország volt, amely már 2000-ben jelezte, hogy rendszeresíteni kívánja a francia Mirage 2000–5 típusú harci gépeihez. Az Egyesült Arab Emirátusok szintúgy érdeklődést mutatott a rakéta iránt, de a vásárlást – a név vonatkozásában – hosszas vita előzte meg. Végül a Black Shaheen elnevezés mellett döntöttek.

Svédország – a német DASA céggel karöltve – kifejlesztette az AGM–154 JSOW-hoz hasonló rendszerü DWS39 típusú sikló üzemmódú fegyvert.

Az afganisztáni és iraki hadmüveletek tapasztalatai alapján az irányított precíziós fegyverek iránt a nemzetközi érdeklődés minden korábbi mértéket meghaladó. Az óriási kereslet eredményeképpen a nagy fegyvergyártók – a Boeing, a Raytheon és a Lockheed Martin – piaci részesedése, ezzel együtt profitja már-már a csillagos eget ostromolja. A megrendelők érdeklődése különösképpen a JDAM, valamint a Paveway precíziós bombák iránt élénkült meg, hiszen a már meglévő rendszereket alacsony költséggel jelentős minőségi átalakításnak lehet alávetni. Képletesen szólva, az élet írja alá a fegyverbeszerzések csekk-könyveit, ugyanis Irakban – főleg Falludzsa térségében – a lázadókkal a harcok tovább folytatódnak, s ezzel a precíziós pusztító eszközök előtt újabb bizonyítási lehetőségek nyílnak.