Harapós Hercules: Az AC–130-as család

AC-130-as bevetésen

Először is érdemes felidézni, mire is használhatók ezek a repülőgépek. A cél az ellenség élőerejének, jármüveinek, állásainak, nehézfegyverzetének támadása, közeli légi támogatás révén. Mivel a négyhajtómüves Herculesek nagy célpontot nyújtanak, így a gépeket csak ott lehet bevetni, ahol a szövetséges erők megszerezték már a teljes légi fölényt, és az ellenséges légvédelem is jobbára megsemmisült. Mivel a géppuskákat, a vállról indítható, rövid hatótávolságú légvédelmi rakétákat könnyü elrejteni és használni, így az AC–130-asok jellemzően éjjel, nagy magasságban repülve dolgoznak.

A kezdetek: egy AC–130E Vietnamban

Dzsungelharcok

A család közös őse a Douglas AC–47 Spooky, a második világháborús veterán C–47-esek felfegyverzett változata. A tíz 7,62 milliméter ürméretü Browning AN/M2 géppuskával (később ezek helyett a három, nagyobb tüzerejü General Electric GAU–2/M134 hatcsövü géppuskával) felszerelt repülőgépek helyett 1967-ben választotta ki az Amerikai Légierő a Lockheed modern, négy turboprop hajtómüvel felszerelt C–130-as szállítógépét, mint az új támadógép alapját.

A család első gépe az 54–1626 lajstromjelü JC–130A szállítógép volt; ezt a Wright–Patterson Légibázison építették át a feladatra. A gép egy, az orrába szerelt és egy, az első gépajtóba épített, oldalra néző infravörös kamerát, analóg tüzvezető számítógépet kapott, fegyverzete pedig négy-négy 7,62 milliméteres GAU-2/A géppuskából és két 20 milliméteres M61 Vulcan gépágyúból állt. A repülőgép a harci helikoptereknél magasabban és hosszabb ideig tudott járőrözni a saját erőket támogatva, s éjjel vagy rossz időjárási körülmények között is képes volt támogatást adni.

Az AC–130-asok rendszeresen tértek vissza a bevetéseikről komoly sérülésekkel

A bevetésre alkalmasnak nyilvánított AC–130A Spectre repülőgép még 1967 szeptemberében megkezdte 90 napos éles tesztprogramját a dél-vietnami Nha Trang Légibázisról. A sikeres teszteket hat újabb gép átépítése követte az előbb felsorolt fegyverekkel; a hetedik gép azonban (a vietnami tapasztalatokat figyelembe véve) a két M61 Vulcan mellé további két, nagyobb kaliberü, 40 milliméteres L/60 Bofors gépágyút kapott. Vietnam felett három gép veszett oda: egyet SA–2 (Sz–75 Dvina) légvédelmi rakétával, kettőt 37 milliméteres gépágyúval lőttek le.

Munkában a 40 milliméteres Bofors töltőkezelője

1970-ben, részben a veszteségeket pótolandó, 10 újabb AC–130A átalakítását végezték el. A gépek egyik fontos feladata a Ho Si Minh-ösvényen éjjel közlekedő észak-vietnami teherautó-konvojok vadászata volt. Ehhez különleges eszközöket alkalmaztak: az eredetileg a tengeralattjárók elleni felderítésre használt, a mágneses mező eltéréseit észlelő AN/ASD–5 passzív antennarendszer például az AC–130-asokra szerelve képes volt érzékelni a teherautók gyújtásrendszerét, így a gépek eredményesen támadhatták a jármüveket.

Az AC–130-asok még sokáig maradnak az Amerikai Légierő különleges müveleti parancsnokságának szolgálatában

A felderítést segítette az 1969-től használt maradékfény-erősítéses tévérendszer, a modernizált infravörös kamerák, a lézeres célpontmegjelölő, az inerciális navigációs rendszer, valamint az új, digitális tüzvezető számítógép is.

Az első AC–130E 1971. október 25-én érkezett az Udong Légitámaszpontra, két-két Vulcan-nel és Bofors-szal felfegyverezve. Ez volt aztán az a változat, amely 1972. február 17-én elsőként megkapta a 105 milliméteres M102 tarackot. A brutális kinézetü és erejü, rövid csövü fegyver alkalmazása előtt alaposan meg kellett erősíteni a repülőgép szerkezetét, mert az egyik Bofors helyére speciális acélbölcsőben beszerelt löveg elsütésekor a gép métereket „ugrott” jobbra. Igaz, az első M102-essel ellátott AC–130E nem sokáig maradt a levegőben: 1972. március 30-án egy bevetésen 57 milliméteres gépágyúval lelőtték. A vietnami konfliktus lezárulta után Laosz és Kambodzsa fölött hajtottak végre bevetéseket az AC–130A és E változatú támadógépek. 1969 és 1975 között a térségben összesen hat Spectre és 52 főnyi személyzet esett áldozatul az ellenséges légvédelemnek. 

A 105 milliméteres tarack töltése harci körülmények között nem egyszerü feladat.

A második generáció

A trópusi forróság után a hidegháború várta a harcedzett négyhajtómüvesek új generációját. A fegyverzet változatlan maradt, s a felderítő és kommunikációs rendszerekkel ellátott AC–130H-k a floridai Hulburt Field repülőterén találtak otthonra. A H változat ALQ–172 elektronikai önvédelmi rendszerének továbbfejlesztett, nagyobb belső memóriával ellátott, alacsonyabb frekvenciákon is dolgozó változata védte a gépet az ellenséges lokátorok radarhullámaitól. Az AC–130H-n igyekeztek könnyíteni, egyebek mellett a szükségtelennek ítélt páncélzat eltávolításával és a könnyebb fémből készült fedélzeti lőszertárolók használatával.

Az M102-es tarack beszerelése előtt meg kellett erősíteni a repülőgép szerkezetét

A védelmet szolgálta az AN/AAQ–24 DIRCM rendszer, mely a közeledő infravörös vezérlésü légvédelmi rakéták érzékelőit lézersugárral semlegesítette. Az AN/AAR–47 rakétaindítás-jelző, az AN/ALE–47 infravörös és radarcsali-szóró, az AN/ALQ–196 aktív zavarórendszer és az AN/ALR–69 radarbesugárzás-jelző növelték a jelenleg már csak tartalékban lévő AC–130H Spectre-k védelmét. Ez a változat már alkalmas volt légi utántöltés végrehajtására is, így nagy hatótávolságú bevetéseket is végre tudott hajtani. 

A kamerák éjjel-nappal képesek a célpontok felderítésére, követésére

A jelenlegi derékhadat már az alaposan továbbfejlesztett AC–130U Spooky adja, melyet 13 vadonatúj C–130H Hercules szállítógépből alakítottak át. A Boeing szakemberei új, kisebb tömegü, de megnövelt védelmü páncélozást, megnövelt felbontóképességü GEC–Marconi maradékfény-erősítésü tévékamerát és infravörös kamerát, Raytheon AN/APQ–180 felderítő és célkövető radarrendszert (amely alkalmas a 40 és a 105 milliméteres lőszerek követésére, becsapódási pontjaik meghatározására, így korrigálva a tüzvezetést), Raytheon AN/AAQ–26 infravörös kamerát, a gép jobb oldalán egy 360 fokban forgatható gömbben Lockheed Martin AN/AAQ–39 elektrooptikai és infravörös tüzvezető, lézeres célmegjelölő rendszert és a külső eszközből már lézersugárral megjelölt célpontok követésére alkalmas rendszert kapott. Komoly fejlesztésen esett át a repülőgép önvédelmi rendszere is. A már bevált AN/ALR–69 radarbesugárzás-jelző, illetve a AN/ALE–47 infravörös és radarcsali-szóró mellett az ultraibolya tartományban müködő AN/AAR–44 közeledő rakétákat észlelő berendezés, ITT Exelis AN/ALQ–172 elektronikai önvédelmi rendszer, AN/ALQ–196 zavarórendszer, továbbá Northrop Grumman AN/AAQ–24 Nemesis DIRCM rakétaelhárító gondoskodik a 14 fős személyzet és a gép biztonságáról. Az alapfegyverzet is megváltozott: a 40 milliméteres L/60 Bofors gépágyú és a 105 milliméteres M102 tarackágyú mellett megjelent az ötcsövü, 25 milliméter ürméretü General Dynamics GAU–12/U Equalizer gépágyú is.

A legendás GAU–12/U Equalizer gépágyú

Az új tüzvezető rendszerek és a radar bármilyen időjárási viszony mellett alkalmassá teszi a repülőgépet a célpontok felderítésére és megsemmisítésére. Igaz, e monstrumokkal még mindig éjjel biztonságosabb repülni. Az 1994. július elsejétől hadrendbe álló AC-130U-k (elődjeikhez hasonlóan) szintén igen sikeresnek bizonyultak Afganisztán, Szomália és Irak felett, amerikai és szövetséges katonák százainak mentették meg az életét. Számos különleges müveleti akció végrehajtásánál álltak készenlétben vagy avatkoztak be az AC–130-asok, köszönhetően a nagy hatótávolság és a légi utántöltési képesség nyújtotta lehetőségnek. Számos esetben nem támadó, hanem felderítő, hírszerző feladatot láttak el a repülőgépek, köszönhetően a fedélzeti felderítőrendszereknek.

Az AC–130H komoly tüzerőt képviselt

Van még újabb

A legújabb generációt a leendő AC–130J Ghostrider-ek jelentik. Az első példány idén január 31-én szállt fel először. A gépek alapja az MC–130J Commando II., amelyet eddig az Amerikai Légierő különleges müveleti parancsnoksága alkalmazott. A C–130J Super Herculesekből átalakított Commando II.-esekre épített Ghostriderekből a jelenlegi tervek szerint harminckettőt állítanak hadrendbe, alkalmazkodva a különleges müveleti erők egyre növekvő igényeihez. A gépek a precíziós csapásmérő csomagban két, egymástól függetlenül müködő, a pilótákat és a fegyverrendszerek kezelőit kiszolgáló AN/AAQ–38 FLIR elektrooptikai és infravörös felderítő és célkövető rendszert, szintetikus apertúrájú, nagy felbontóképességü radarrendszert, egy 30 milliméteres Mk44 Bushmaster II-es, oldalra néző gépágyút, a hátsó rámpára szerelhető, Gunslinger rendszerből indítható AGM–176A Griffin irányított levegő-föld rakétákat, továbbá 110 kilogramm tömegü GBU–39 SDB GPS/inerciális navigációs rendszerrel irányított bombák hordozására alkalmas négyes bombatartókat kapott. A repülőgép fedélzeti rendszere „beszélget” a szárazföldi erők Blue Force Tracker azonosító rendszerével, így előzve meg a saját csapatok megtámadását.

Az AC–130U fegyverzetoperátorának munkahelye

Fotó: internet 

Forrás: Magyar Honvéd 2014. október

Szerző: Trautmann Balázs