Történelmi megelőző csapás Irakban

Ha minden Szaddám Huszein tervei szerint haladt volna, akkor a Bagdad külvárosában található reaktor 1981. június közepére kezdett volna el üzemelni és titokban atomfegyverhez szükséges urániumot termelni. A terv azonban mégsem volt olyan titkos, mint ahogyan azt az iraki diktátor gondolta. Június 7-én késő délután nyolc izraeli F-16 jelent meg a sötétülő bagdadi ég felett, lebombázták a reaktort, majd sértetlenül tértek vissza Izraelbe. A megelőző csapás romba döntötte Irak nukleáris álmait, ám az izraeli agresszió óriási vihart kavart nemzetközi fórumokon.

Meglepő tény, hogy az iraki atombomba terve izraeli ihletésü volt. Az 1960-as években Franciaország segített Izraelnek egy titkos reaktor felépítésében és megközelítőleg 100 robbanófej gyártásában. A zsidó állam új arzenálja természetesen félelmet gerjesztett az arab világban. A Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PLO) „Az izraeli bomba" címen hatásos tanulmányt jelentetett meg az izraeli sivatagban folyó titkos építkezésről.

Tíz évvel később a bászista Irak abban reménykedett, hogy átveszi Egyiptomtól az arab nacionalizmus központjának szerepét, és háborút indít a forradalmi Irán ellen. Eddig az időpontig az iraki nukleáris technológia csupán a diktátort óvta az esetleges ételmérgezéses merénylet ellen. Az 1970-es évek közepén azonban Szaddám úgy döntött, hogy kiegyenlíti a közel-keleti nukleáris különbségeket. A külföldön tanuló iraki fizikusokat mind hazahívták, és szakterületüktől függetlenül arra utasították őket, hogy elkészítsék az iraki atombombát.

Az osziraki csapásban részt vevő 243. számú Block 10 F-16A; immár az Izraeli Légierő Múzeumában

Huszein utánozta Izrael Franciaországgal való együttmüködését, és az akkori francia miniszterelnöknek, Jacques Chiracnak 700 millió hordó olajat ajánlott egy reaktorért és 72 kg katonai célú urániumért cserébe. Az 1973-as olajválság után vagyunk, így minden állam örült volna az olcsó üzemanyagnak, s Franciaország hajlandó volt elfogadni Szaddám ajánlatát, amely révén a diktátor több Hirosima méretü bombát is tudott volna készíttetni. Bagdad mellett kezdték el építeni az osziraki reaktort francia tanácsadók és fiatal iraki tudósok közremüködésével. A helyszínt, ahol az építkezés folyt, Al-Tuwaithának, furkósbotnak becézték.

Az izraeli hírszerzés 1977-ben szerzett tudomást Szaddám Huszein terveiről. Ugyanabban az évben Menachem Begint, a jobboldali Likud Párt vezetőjét, aki évtizedekkel korábban az angol fennhatóság ellen küzdő egyik zsidó terrorszervezet feje volt, választották az ország élére. Begin megválasztásával véget ért a baloldali Munka Párt hegemóniája, így Izrael külpolitikája is sokkal markánsabbá vált. Amint tudomást szerzett az iraki reaktorról, úgy döntött, hogy bármi áron megsemmisíti azt. Az izraeli titkosszolgálat, a Moszad emberei először az atomreaktor franciaországi raktárakban lévő alkatrészei ellen követtek el robbantásos merényleteket. Ez összesen 23 millió USD kárt okozott akkori árakkal számolva, ám lényegesen nagyobb csorba esett Izrael hírnevén, mint amennyivel hátráltatta az iraki atomprogramot.

A Franciaországban elkövetett szabotázsakciók nyilvánvalóan nem térítették le az iraki diktátort megkezdett útjáról. 1981 tavaszára a Moszad úgy vélte, hogy Oszirakban júniusban beindítják a láncreakciót, így egy ennél az időpontnál később bekövetkező támadás Irak középső régiójában nukleáris katasztrófát okozna, s megközelítőleg 100 000 ember veszítené életét. Egy kisebb atomrobbanás Tel-Avivban hasonló nagyságrendben követelne áldozatokat. A határidő vészesen közeledett; június után Izrael vajmi keveset tehetett már volna. Tehetetlenül kellett volna megvárnia 1985-öt, amikor is Irak első atomfegyvere birtokába jut, amelyet Szaddám Huszein országa cionista ellenségei ellen használna.

Begin úgy döntött, hogy cselekszik, akár törvényt sértve is. Az egyedüli gépek, amelyek képesek voltak arra, hogy 1000 km utat biztonságosan teljesítsenek, az akkoriban modernnek számító amerikai F-16A-k voltak. A gépeket eredetileg Iránnak szánták, az 1979-es forradalom után azonban Izraelbe irányították át őket. Ám a szerződésben kikötötték, hogy csupán védelmi célokra használhatóak, minden más az USA-val kötött szerződés megszegését jelentené. Ettől függetlenül az Izraeli Légierő, amely akkoriban a legalacsonyabb veszteségi aránnyal rendelkezett, megkezdte a története leghosszabb bevetésére való felkészülést.

A csapásban szintén részt vevő 124. számú Block 5 F-16A kötelékben a USN F-14 gépeivel a Negev-sivatag fölött

Begin nyomás alá helyezte kabinetjét, hogy elfogadtassa velük tervét, de néhányan a közelgő választások miatt szavazatszerző akciónak tekintették. Simon Perez és Ezer Weizman, az államalapító fia határozottan ellenezte a tervet. Begin Ariel Saron és Jicak Samir támogatásával a reaktort a zsidó túlélés legfőbb fenyegetéseként állította be. Egy heves hangvételü ülésen Begin az asztalt csapkodván úgy kiáltott: "Nem lesz még egy holokauszt ebben az évszázadban. Soha! Soha többé!" Ennek hatására a miniszterek többsége áldását adta a júniusra időzített csapásra.

1981. június 7-én  kora délután nyolc első osztályú pilóta szállt fel egy sivatagi támaszpontról. Köztük volt Ilan Ramon is, aki később ürhajósként a Columbia ürsikló szerencsétlenségében lelte halálát. A radarokon való észlelés elkerülése végett az F-16 gépek 100 méter alatti magasságokban szelték át a jordániai és szaúd-arábiai sivatagot. A vadászbombázók pont akkor értek Oszirak fölé, amikor a csöves és rakétás légvédelem kezelői éppen vacsorájukat fogyasztották. Megsemmisítették a reaktor kupoláját és a müszaki berendezések zömét. Legalább nyolc ember, köztük egy francia tanácsadó is életét vesztette. A csapás után a pilóták hazasiettek anélkül, hogy egy lövedéket is kilőttek volna rájuk. A csapás annyira váratlan és sikeres volt, hogy sokan napokig kételkedtek eredményességében.

Ugyanakkor tudni kell, hogy ezt a provokálatlan akciót békeidőben, egy szuverén állam ellen követték el, amely világszerte komoly felháborodást keltett. Az ENSZ, a Szovjetunió, az Arab Liga mind határozottan elítélte az akciót. Az Egyesült Államok szintén a leghatározottabban elítélte az akciót. A korai 1980-as Reagan-adminisztráció Irakban találta meg az Irán elleni küzdelem egyik hathatós támogatóját. Az akkori amerikai külügyminiszter, Alexander Haig "gátlástalannak" nevezte az akciót, és szankciók bevezetését javasolta. Az amerikai ENSZ-nagykövet szintén élesen fogalmazott, amikor a csapást a Szovjetunió afganisztáni inváziójához hasonlította. A védelmi feladatok ellátására átadott F-16 használata különösen érzékeny területnek számított, ugyanis a csapás nevetségessé tette az amerikai fegyverszállítások jogi kereteit. Továbbá ezeket a gépeket Iránnak szánták, ám végül Izrael kapta, amely egy akkor barátinak számító országot támadott meg vele.

Ugyanakkor sokan örültek a támadás sikerének is, az örömmámorban úszó amerikai zsidó közösség mellett maga az amerikai elnök is, bár politikai okokból fel kellett függesztenie az Izraelbe szánt fegyverszállításokat. Más kérdés, hogy szeptemberben minden újra a régi kerékvágásban haladt tovább.

Az osziraki csapás rövid távú hatásai Izrael számára túlnyomóan negatívak voltak. Az izraeli külpolitikát hiteltelenek, az amerikait pedig gyengének látták. Egyben precedens lett a megelőző csapás végrehajtásából, amely azonban akár visszafelé is elsülhet. Menachem Begin a sikeres akciónak köszönheti, hogy újból megválasztották, s második miniszterelnöksége idején megszállta a polgárháború sújtotta Libanon déli részét.

Az izraeli támadás és napjaink eseményei között nem véletlenül vélünk párhuzamokat felfedezni. Jelenünkben Irán igyekszik (feltehetőleg) az atomhatalmak klubjába. Ám azoknak, akik hasonló akcióra számítanak, mint 25 évvel ezelőtt, sajnos csalódniuk kell. Irán megtanulta az osziraki leckét, és létesítményeit az ország egész területén elszórva hozta létre. Több hullámra volna szükség, és ez már feltehetőleg háborút jelentene. Ugyanakkor Begin döntésének köszönhetjük, hogy nincsenek emlékeink az atomtámadás utáni Tel-Avivról vagy Teheránról.