Hogyan született meg a Top Gun?

Két - eseményekben gazdag - év telt el a közös helikopterezés óta. Számomra a sors megadta, hogy 37 évesen az első közös német-magyar ifjúsági magazinok főszerkesztője lehettem, hónapról hónapra feszegetve a rendszerváltás előtti évek enyhülő politikai légköréből adódó korlátokat-lehetőségeket. Segítőkész emberekkel találkoztam azokban az apparátusokban, amiről addig csak rosszat lehetett hallani.

1989 telén a reggeli kávézás közben szemem a bekapcsolva maradt televízióra tévedt. A romániai eseményeket elemző stúdióbeszélgetésben ott ül az ismeretlen - névtelen - útitársunk a Minyó fedélzetéről! Ezredesi egyenruhában, előtte tábla az asztalon: Keleti György, a Honvédelmi Minisztérium szóvivője. Hozzáértőként - egyben a hallgatók nyelvére lefordítva, közérthetően - számolt be a pattanásig feszült helyzet kezelésére tett katonai intézkedésekről.

Elindult az a bizonyos vezérhangya az agyamban. Kétnapi tépelődés után levelet írtam Keleti ezredesnek. Azt vázoltam fel, hogy fiaim reggeltől estig az amerikai repülős, helikopteres és kommandós filmeket nézve nőnek fel, és fogalmuk sincs - hasonlóan a többi 10 millió magyar állampolgárhoz -, hogy nekünk van­nak-e ilyen katonáink. Akkoriban csak a fegyveres erők napján - szeptember 29-e, Mihály napja - szoktak a napilapok megemlékezni a katonákról, muszáj hangnemben általában egy égre néző szkafanderes pilóta képével, vagy a Varsói Szerződés hadgyakorlatán készült fotóval illusztrálva a cikket. Ha vannak nekünk is magyar Tom Cruise-jaink, akkor mutassuk meg őket!

Pár nap múlva csöngött a telefon, Keleti ezredes keresett: "Gyertek be holnap kilencre, megbeszéljük!" A Honvédelmi Minisztérium sajtóirodája akkor mindössze két szobából állt. Nem volt sok mellébeszélés, öt percet kaptunk, hogy helyettesemmel elmondhassuk, mit szeretnénk. Ma már könnyü visszaidézni, hogy milyen magazint alapítottunk! De akkor beszélni róla jövő időben nagyon nehéz volt. Keleti ezredesben megvolt az empátiás készség az újdonságok iránt. A sokgombos telefonja megfelelő gombját megnyomva behívta Sallai Géza őrnagyot: "A fiúkat rád bízom! Nyílt paranccsal mindenhova mehetnek. Az úti célokat ők mondják meg, és te elintézed! Jelentsd, ha valakinek problémája van!"

Én némi előnyben voltam a kollégámhoz képest, mert pár évvel korábban a tartalékosokkal voltam a kecskeméti repülőtéren egynapos látogatáson, így legalább egy repülőteret ismertem a térképen. Akkoriban Edelényi Gábor, a tévéhíradó riportere elkészítette az Ég katonái címü stílusteremtő alkotását, így emlékképeim voltak, hogy Pápán vannak a légierő büszkeségei, a MiG-23-sok. Akkor menjünk oda először!

AZ ELSŐ RÁCSODÁLKOZÁS: PÁPA

Egy hét múlva nyílt paranccsal a kézben, kialvatlan szemekkel várakoztunk Buczkó Imre ezredes, a pápai repülőtér parancsnokának előszobájában. A kialvatlanság oka a tudásvágy volt. Azzal tisztában voltunk, hogy a laikus újságírónál nincs rosszabb újságíró! Meg kellett hát tanulnunk a MiG-23-ast az összes fellelhető szakirodalom alapján, hiszen ha kiderül, hogy fogalmunk sincs a Tumanszkij-hajtómüről vagy a változtatható szárnynyilazásról, akkor azonnal hülyére vesznek.A parancsnokot nem hatotta meg ügybuzgalmunk, látszott, hogy púp vagyunk a hátán. "Igazából mit akarnak maguk? Pilótával találkozni? Minek?" Végül csak ráállt, hogy kapunk két pilótát, és aztán estig a zónában azt csinálunk, amit akarunk.

Akkor dőlt el minden. Ha a beszélgetésre kijelölt irodába két megfáradt, korosabb pilóta lépett volna be, talán nem születik meg a TOP GUN és az ARANYSAS sem. De szerencsére két igazi "sztárpilótát" jelölt ki a sors - na meg a parancsnok, Sáfár "Safi" Albert századost és Perjési "Pléhboj" Zoltán főhadnagyot. Safiék akkor a kulcsot jelentették számunkra egy új világba, ahova csak bekukucskálni is élmény volt. Hivatás, hazaszeretet, élet és halál, fegyverhasználat és rakétaindítás, család és katapultálás... számtalan naiv kérdés és talpraesett válaszok. Jelentem, el lettünk varázsolva!

A délután pedig valóban a repülésé volt. Először láttunk hajtómüindítást, lecsukódó kabintetőt, a forszázs felcsattanó lángját és a fékernyő belobbanását. 1990-ben ez még azt jelentette, hogy délután 2-től este 10-ig megállás nélkül. Pápa volt az első állomás, egy hét múlva Szentkirályszabadja, Budapest majd Szolnok. Harci helikopteresek, kommandósok és mélységi felderítők. Sallai őrnagy alig bírt velünk lépést tartani, annyira élveztük a titokzatos új világ minden részletét. A katonák valamilyen ismeretlen okból megtiszteltek a bizalmukkal, első látásra befogadtak minket maguk közé, pedig Furkó Kálmán ötdanos őrnagy nem volt egy barátkozó típus...Fotók százai készültek a repülőtereken, sőt később felbátorodva a tatai harckocsizóknál is. Kezdtünk beletanulni az akkor már Magyar Honvédségre keresztelt seregbe. Volt tehát már miről írni, de kérdés volt, hogy hol. Erre a válasz egy Duna intercontinentalbeli munkaebéd során született meg.

Josef von Ferenczy, a Münchenben élő magyar származású médiacsászár akkoriban gyakran megfordult Budapesten. Neki, a magyar konyha nagy tisztelőjének bármikor bármit megfőztek az InterContinental szakácsai. Azon az augusztusi napon éppen káposztás kockát, magyarosan cvekedlit. Én a német ifjúsági magazinok kapcsán ülhettem az asztal végén, amelyek magyarországi megteremtésében Ferenczy is közremüködött. Már a kávénál tartottunk, amikor Josef von Ferenczy váratlanul hozzám fordult: "Min töröd a fejed mostanában, kiskomám? Én vettem egy nagy levegőt, és egy szuszra elmondtam: "Szeretnék egy katonákról, hősökről, pilótákról, kommandósokról szóló magazint!"

KINEK VAN NÉGYMILLIÓ FORINTJA?

Ferenczy mindig fogékony volt a honvédség ügyét illetően - nemzetközi szinten is, hiszen filmje, a Sztálingrádi orvos a Bundeswehr identitáskeresésének volt az egyik pillére. Most se kellett sokat várni a reagálására: "Mennyi pénzre van ehhez szükség?" A fejemben forogtak a fogaskerekek - 1990-ben vagyunk, nincs még magánkiadás, magántőke -, de csak kinyögtem az osztás-szorzás végeredményét: "Négymillió forint!"

El lehet dönteni, hogy sok vagy kevés volt-e annak idején négymillió forint. De az biztos, hogy mire felálltunk az asztaltól, össze volt szedve a négymillió! Nem kalapban persze, hanem átutalások és bankok virtuális képé­ben, de megvolt! Augusztustól már csak két hónap maradt a kitüzött határidőig, de sikerült betartani!

Húsz évvel ezelőtt, 1990. október 16-án a Fórum Szálló konferenciatermében bemutatkozott az első nemzetközi hazai repülőmagazin, a TOP GUN! Köszönet az alapítóknak, a kezdetek fotósainak és újságíróinak, támogatóinknak, szakértőinknek. Köszönet a magazin vásárlóinak, hogy segítettek lábon maradni, átvészelni a kezdeti időszak gyermekbetegségeit és megvalósítani ezt a páratlan magyar sikertörténetet!

A nosztalgia jegyében íme a TOP GUN első száma, kicsinyítve, de azért nem szégyellve, hogy ilyen volt az újszülött!

MINDEN KEZDET NEHÉZ

Ma már történelem, de az első szám megjelenésekor megmondtam a kollégáknak, hogy három hónap témái itt vannak a fejemben! De semmi több, ha addig nem találunk "játszótársakat", nehéz helyzetbe kerülünk. Szerencsénk volt, mert sok olyan szerző jelentkezett, akik tudására éveken keresztül biztosan támaszkodhattunk.

Akkoriban azért még nem teljesen nyíltak ki a sokáig Szigorúan titkos! minősítésü dossziék, és az elkészült fotóinkat - főleg a légi felvételeket - megtekintette a cenzor, Fogarassy György őrnagy is. Jópofa ceremónia volt, soha nem kérdezte, hol repültünk, csak megnézte az ablak felé fordítva a színes diafelvételeket. Lehet, hogy az őrnagy úr betéve ismerte az összes magyar hegyet-völgyet?A véletlen sietett a segítségünkre, Párizsban járva a repülőtéren a kezembe akadt az Air Fan címü francia repülőmagazin. Belelapozva elkerekedett a szemem, a Magyar Légierőről közöltek képes beszámolót! És nem is akármilyet. A fotók bizony profibbak voltak a mi képeinknél, de ők már régóta üzték ezt a szép hivatást a beton szélén. A lényeget egy táblázat jelentette, ahol felsorolták az összes magyar vadászgépet, helikoptert, szállítógépet darabszám és repülőtér szerint. A titok nem volt titok többé! Nekünk ugyan nem mondták meg, de ha a franciák leírhatták, akkor mi is leírhatjuk. Meg is jelent a TOP GUN harmadik számában az összeállítás.

Két nap múlva csörög a telefon az asztalomon: - Balogh Imre alezredes vagyok Taszárról! - Szép jó napot, alezredes úr, miben segíthetek? - Megjelent a TOP GUN-ban egy összeállítás, és abban a Szu-22-es századunkat a légierőhöz sorolták, pedig mi a csapatrepülőknél szolgálunk. Egyszerre voltam büszke és vert ki a víz. Egy igazi repülő alezredes olvasta a magazinunkat, és lehet helyreigazítani valamit, talán le is menni Taszárra? Mindenesetre megígértem Balogh Imrének - sok éve már szívbéli barátomnak -, hogy mindent megteszek, hogy lejussunk Taszárra, és akkor visszazökkentjük a rendes kerékvágásba a csapatrepülők dolgát.

Sallai őrnagy vakarta a fejét kérésünket hallva, Taszár nem könnyü eset, az nagyon titkos! Nem baj, erősködtünk, mutasd meg, hogy te meg milyen ügyes vagy! Többszöri rábeszélés után elkészült egy levél, melyben Tikos László ezredes, sajtóiroda-vezető kéri Borsits László altábornagy urat, hogy számunkra engedélyezze a taszári látogatást. És csoda történt, 1991. március 4-én a vezérkar főnöke aláírta a nyílt parancsot, és megnyílt az út Taszár felé.

Bár ez így költői túlzás, mivel a sajtóirodán nem tudták, hol van pontosan Taszár! Élő ember nem járt még ott a részükről, azt tudták, hogy Kaposvár fele van, majd ott kérdezősködjünk.Leérkeztünk, kérdezősködtünk, megmutatták. Beérkezve a kis somogyi faluba, két lehetőségünk volt megtalálni az alakulatot. Mehettünk volna a laktanyába, vagy mehettünk volna a két kilométerre lévő repülőtérre. Biztos eltalálta a kedves Olvasó, a repülőteret választottuk - nem szándékosan, véletlenül!

A sorkatona a kapuban illő tisztelettel forgatta kezében a vörös csíkos nyílt parancsot, nem mindennap láthatott ilyet, az őrszobából segítségére érkező őrmester már sejtette, mi a teendő, elő a személyi igazolványokkal - egyeztessük a személyi számokat! Átmentünk az ellenőrzésen, felnyílt a sorompó, és beléphettünk a Magyar Légierő legeldugottabb repülőterére. Megálltunk a torony előtt, és vártuk, hogy egyszer csak előkerül Balogh alezredes, és elkezdődhet az ismerkedés a titokzatos Szuhojjal. Addigra annyit már tudtunk a típusról - utánaolvastunk -, hogy a szerényen felderítőszázadként nyilvántartott gépek levegő-föld rakétafegyvereket, hagyományos bombákat és légiharcrakétákat vihettek a szárnyaik alatt. Nem is keveset!

Balogh alezredes nem jött, de egy terepjáró érkezett egy nagyon határozott tiszthelyettessel a volán mögött. "Azonnal kövessenek a parancsnokhoz!" Nem volt min gondolkodni, be a kocsiba, és indultunk az UAZ után. Két kanyar után feltünt a laktanya kerítése, majd az ismételt papírnézés után beléphettünk a kapun, és irány a parancsnoki épület.

Az első emeletre kísértek minket, és hamarosan egy emelkedett hangon üvöltöző ezredes irodájában találtuk magunkat. "Mit képzelnek maguk? Mászkálnak összevissza az én repülőteremen?" Gőgös Ottó ezredesnél biztos ez a hangerő volt a szokásos elmarasztaló, számon kérő szint, de nekünk ez több szempontból is szokatlan volt. Mivel láttam, hogy ezt kollektívan nem tudjuk leküzdeni, megkértem munkatársaimat, hogy menjenek ki.

"Ezredes úr - tettem elé a nyílt parancsot a vezérkari főnök aláírásával -, én nem tudom, hogy kicsoda ön, de megmondom őszintén, nem is érdekel! Nekem ma ide kellett jönnöm, és elkészíteni egy interjút, amit valakik a minisztériumban fontosnak találtak. Velem ne üvöltsön, mert sarkon fordulok, és visszamegyek Pestre, ezredes úr meg majd magyarázza meg, miért nem engedett dolgozni. És mint látja, én Balogh alezredeshez jöttem, vele szeretnék találkozni, nem randalírozni az ön saját bejáratú repülőterén..."

Az ezredes már vette a levegőt a következő dühroham levezetésére, mi­kor kinyílt az ajtó, és mosolyogva belépett Balogh Imre. Az üvöltés Tom és Jerry-szinten szorult Gőgös ezredesbe, és onnan minden kisimult. Balogh Imrével visszamentünk a repülőtérre, lekerültek a ponyvák a titokzatos vasmadarakról, sőt találkoztunk Vámos Józseffel, akinek égő gépe nemrég elgörbítette a Taszár-Kaposvár vasútvonalon a sínt töltéssel együtt...

Sokat voltam az elmúlt 20 évben Taszáron. Repülőnapon és az amerikai sátortáborban, 1999-ben a 79 napos légi háború amerikai Darazsait fotózva és éjszakai rádiómüsor szerkesztőjeként. Megszerettem Taszárt. Laktam a vendégházban, főztem pálinkát, megcsodáltam a pilóták kétkezi munkájával összehozott múzeumot - de azt az első üvöltést soha nem felejtettem el. Hiába, minden kezdet nehéz...