Ötven éve mennydörögnek a "Viharmadarak"

A KEZDETRŐL

Az 50. évforduló kapcsán a kötelék "alapító atyái" emlékeztek az első évekre. A ma már nyugdíjas repülőezredesek és tábornokok közül Dick Catledge, őrnagyként volt eleinte a vezér. Légierőnk parancsnoksága 1953-ban határozta végre el, hogy a számos "hétvégi kötelék" helyett létrehoz egy állandó, hivatalos bemutató csapatot. Bázisként az arizonai Luke támaszpontot jelölték, mivel ott minden feltétel adott volt hozzá. 5 db F-84G Thunderjet-tel, öt pilótával és 17 szerelővel kezdtük azt, amiről akkor úgy gondoltam - jó, ha 3-4 évig tart. Senki sem merte azt álmodni, hogy rajunk 50 év múlva nemhogy létezik még, hanem 12 elsőrangú feladatú segítővel müködő, világhírü századdá növi ki magát. Bill Patillo századosként került a csapatba és jobb kísérőként repült. Annak ellenére, hogy szinte az egész évet távol töltöttük szeretteinktől, minden show nagy élmény volt. Ritka szerencsésnek mondhattam magam, hogy nekem még bemutató közben is csak balra kellett pillantanom, hogy láthassam Buck-ot, a ikertestvéremet, aki a vezér bal oldalán vezette madarát. Kevesen mondhatják el, hogy rendszeresen, alig több mint 10 m-re repülhettek a testvérüktől. A kötelékezés nem volt ismeretlen számunkra, mert előzőleg mindketten az USAF - Európában létrehozott - "Skyblazers" nevü formációjának pilótáiként Lockheed F-80 Shooting Starokkal szerepeltünk. Manapság egyetlen F-16-os hajtómüvének több a tolóereje, mint a mi négy F-84G-inké együttvéve. Különösen hangozhat, hogy ennek ellenére a ma repült figurák alig térnek el az akkoriaktól. Igaz, nekünk a "hőskorban" lendületből kellett mindet végrehajtani. Bob McCormick főhadnagyé volt a tartalékgép. Kezdetben a négyes kötelék előtt szálltam fel. Feladatom az időjárás-felderítésen kívül az volt, hogy Thunderjetemmel a várakozó légtérben körözzek, és azonnal beálljak annak a kísérőnek a helyébe, aki valamilyen müszaki hiba miatt kénytelen megszakítani a bemutatót. Erre azonban nem akadt példa. A csapat tagjai viszont hamar felismerték, hogy mindenképp több hasznomat vennék, ha inkább egyéni mürepüléssel kötném le a nézők figyelmét azalatt, amíg ők négyen a távolban megfordulnak, új alakzatot vesznek fel, illetve összezárkóznak. "Ha már úgy is a levegőben vagy, inkább a közönség előtt forgolódj!" - felkiáltással gyorsan enyém is lett ez a szerep, és már az első szezont ebben a 4 + 1-es felállásban fejeztük be. Az ő nevéhez füződik amúgy a gépek különleges festésének, továbbá az alakulat ma is viselt jelvényének a megtervezése. Utóbbi motívumához mintául szolgált a környékbeli indián folklór, híres viharmadár istenének ábrázolása.

BALSZERENCSÉS ÉVFORDULÓK ÉS ELHALASZTOTT BEMUTATÓ-SOROZATOK

Az ünneplés közben általában elfelejtődik, hogy a sikert nem adják ingyen. Különösen igaz ez a kötelék-mürepülésre, mely a repülés legveszélyesebb formájának mondható. A "Viharmadarak" háza táját sem kerülték el a katasztrófák. Mivel ezek, vagy a téli felkészülési időszakok - mintegy 120 felszállásból álló - gyakorlórepülései, vagy a hét közbeni tréningek során történtek, eddig odaveszett 19 pilótájuk repülőhalála nem kapott túl nagy nyilvánosságot. Kivéve a legutolsó ilyen kategóriájú eseményt, ami a kötelék 30. születésnapját árnyékolta be. Az 1983-as évfordulót ugyanis vadonatúj F-16A-kkal ünnepelhették, ám azt megkeserítette, hogy előző év január 18-án a "Thunderbirds" történetének legsúlyosabb - négy pilótájuk életét követelő - katasztrófája következett be. Tíz évre rá, a 40 éves jubileumot már a sokkal korszerübb F-16C-kkel köszönthették. És ezt a szezont sem úszták meg baleset nélkül! Október második hetétől valamennyi 1993-as bemutatójukat törölni kellett, mert a parancsnok - a nikkelezett beszálló létráról lecsúszva - súlyos hátsérülést szenvedett. Magától értetődő, hogy vezér nélkül a "Thunderbirds" semmiképp sem lehetett ott a rákövetkező hétvégén szervezett houstoni show-n. A százezres tömegnek mégsem kellett csalódottan hazakullogni, mert a RAF éppen Amerikában vendégszereplő "Red Arrows" köteléke szívességből beugrott helyettük.

A hidegháború befejeztével, a repülésrajongók reményeivel szemben a világra a békés repülőnapok boldog kavalkádja helyett olyan konfliktusok kirobbanásának időszaka jött el, melyek a korábbinál gyakrabban teszik lehetetlenné megrendezésüket. A "Viharmadarak" külföldi útjai már többször estek miattuk kútba. Az immár 20 esztendeje tartó - katasztrófáktól mentes (!) F-16-os korszakot ilyen esetek is "emlékezetessé" teszik. Az 1990 őszére tervezett európai körutat az öböl-háborús felkészülés, az 1999 tavaszán, szintén ide szánt turnét a koszovói háború, a 2001 őszére beütemezett, távol-keleti és ausztráliai bemutató-sorozatot pedig a szeptember 11-ei terrorakciók torpedózták meg. Hogy idén az otthonra meghirdetett 75, és a Kanadában tervezett két szereplésükből az iraki háború miatt mennyi valósulhat meg, az a jövő zenéje. Mindenesetre az biztató, hogy eddig még minden elmaradt körútra sort kerítettek. 1991 szeptemberében például, mikor új helyszínként Svájcban, Lengyelországban és hazánkban, vagy 2000-ben, mikor Csehországban is bemutatóztak. Végül essék szó az elmúlt tíz év - az F-16C-k időszakának - fénypontjairól. Feljegyzéseik szerint a köteléket a legtöbb néző az 1996-os évben láthatta. Kisebb hányaduk élőben, mialatt júniusban - Romániában, Bulgáriában és Szlovéniában bemutatkozva - ismét Európát járták. Döntő többségük viszont a képernyőkön, mikor is - hála a tévéközvetítéseknek - hozzávetőleg 3,8 milliárd tanúja lehetett az Atlantai Olimpia júliusi megnyitóján a hatgépes delta alakzat áthúzásának. A következő év április 25-én, az USAF önálló haderőnemmé válásának 50. évfordulóján rendezett, nagyszabású airshow-n négy légierő kötelékét látták vendégül. A legnagyobb szenzációt a japánok, akkor már 39. éve müködő "Blue Impulse" formációja jelentette, melynek ez volt a legelső (!) külföldi szereplése.

"THUNDERBIRDS" 2003

A jubileumi évben az 1-es számú gépet - és természetesen a századot - a 42 éves Richard McSpadden vezeti, aki eddig 3500 órát töltött a levegőben. Az őrnagynak ez már a második szezonja. Korábban F-16-osokkal és az F-15 Eagle különböző változataival repült.

Az idei kötelékbe jórészt nálam 8-10 évvel fiatalabb századosok kerültek, akik eddig átlagosan 1800 órányi rep. időt teljesítettek T-38-as, F-15-ös és F-16-os típusokon. A század legrutinosabb beosztott pilótája a 35 éves Carlson őrnagy, a csapat müsorvezetője, akié a 8-as számú tartalékgép. 2800 órájából 1800-at F-16-ossal és - cserepilótaként a RAF-nál - Harrier GR.7-essel teljesített.

Persze mit sem érne a hajózók tudása megfelelően előkészített madarak nélkül. Csak elismeréssel szólhatok a földi személyzet ténykedéséről. Az állomány negyede példásan intézi ügyeinket, a többiek pedig, fáradtságot nem ismerve tartják karban 9 db F-16C együlésesünket és 3 db kétkormányos F-16D-nket. Gépeink üzemképességi mutatója 93,9%-os, ami 10%-kal jobb, mint a légierő átlaga. Szerelőink ráadásul erre úgy képesek, hogy évközben 210 napot vagyunk úton, és legkevesebb 150000 km-t repülünk. Hála nekik, eddig még soha egyetlen bemutató előtt nem kellett azon aggódnom, vajon lesz-e elegendő repképes F-16-osom! Mivel kétévente a tiszti, és háromévenként a legénységi állomány is teljesen kicserélődik, mint eddig minden parancsnok, a ceremóniákon magam is fájó szívvel veszek búcsút a távozó, megszokott arcoktól. Elődeink áldozatos munkája nélkül, az elmúlt évtizedek viharai közepette, aligha maradhatott volna fenn a "Thunderbirds". Nekik köszönhető, hogy 50 év alatt ez a név nemcsak a légierő berkeiben vagy az USA-ban lett ismert, hanem Amerika részévé válva, szerte a nagyvilágban is.

A teljes cikk a szeptemberi "Aranysas" újságban olvasható!