Bückeburgi bemutatkozás FAIR PLAY díjjal

A bemutatkozás igen jól sikerült a magyar csapatnak, ugyanis amellett, hogy sok külföldi versenyzőt maguk mögött hagytak, a magyar csapat egyik versenyzője Koller József százados FAIR PLAY díjjal térhetett haza a verseny végén.

Kezdjük az elején. Vajon miért nem indultak a magyarok évekig Katonai Vitorlázórepülő versenyeken?

A probléma abból adódik, hogy évekig nem is kaptunk meghívást hiszen hivatalosan nem is létezik katonai vitorlázórepülés Magyarországon. Sok katonai pilóta hobbiból (vagy a kevés repülési idő pótlása céljából) civil repülőklubokban, a szabad idejük terhére végez vitorlázórepülést és sokan motoros repülést is. Persze Nyugat-Európai országainkban nem így van ez. A franciák, olaszok, németek már rég felismerték, hogy a leendő katonai pilóták kiválasztásához, pályára irányításhoz a legjobb eszköz a vitorlázórepülés, így állományban tartanak katonai vitorlázórepülő pilótákat, sőt reptereket tartanak fenn erre a célra, ahol katonai vitorlázórepülés folyik.

Azon katonai pilótáink, akik civilben vitorlázórepülővel versenyeznek, már részt vettek hasonló rendezvényen, mint a németországi, mégpedig egy évvel ezelőtt 2002-ben Olaszországban, a Katonai Vitorlázórepülők Európa Bajnokságán, Rietiben. Az volt az első alkalom, hogy magyar pilóták indultak nemzetközi katonai vitorlázórepülő versenyen.

Szerencsére gördülékenyen zajlott le tavaly, és az idén is a kiutazás megszervezése. Számos támogató segítette a magyar csapatot. A HM NATO főosztály finanszírozta tavaly a költségeket, az idén a Légierő Parancsnokság. Segített a Honvéd Szakszervezet és a Bakony Harcihelikopter Ezred alapítványa is.

Mindenki látta azt, hogy a sport területén is meg kell mutatnunk, hogy itt vagyunk Európában, és részt kell vennünk hasonló rendezvényeken, hiszen az ország értékén emel és minősíti, ha versenyzői indulnak nemzetközi versenyeken és esetleg jó eredményeket érnek el. Már Olaszországban, de Németországban is kiemelték a versenyszervezők, hogy először lengedezik a magyar zászló a többi nemzet zászlói között és remélik ezentúl mindig köszönthetnek magyar versenyzőket a későbbi versenyeken. Párhuzamot vontak a NATO csatlakozással, és azzal, hogy új időszak kezdődik és ettől kezdve részt veszünk a nemzetközi versenyeken.

Hány induló volt az idén Bückeburgban Magyarországról?

Hárman indultunk, Tülkös János őrnagy, Koller József százados és Pillér József százados. A versenyzőkön kívül a csapat nagyon fontos része a kisegítők: A Bakony Harcihelikopter Ezred állományából Vincze Olivér százados, Mándli Árpád zászlós és Nagy László őrmester.

Készülődik az A1-es csapatMiről is szól maga a verseny?

Beszéljük át miről is szól egy vitorlázórepülő verseny, és ki a nyerő.

Jó példa a Forma 1. Van egy fix távolság, és aki rövidebb idő alatt megteszi az adott távolságot, a meghatározott köröket, annak a legjobb az átlagsebessége, tehát az nyeri a Forma 1-et.(és persze még ezer szabály). A vitorlázórepülésben minden nap időjárástól függően kijelölnek egy útvonalat (ez a fix távolság). Az útvonalat, aki a legrövidebb idő alatt megteszi, az a leggyorsabb és ő a nyerő. Az útvonal rögzítésére fedélzeti GPS alapú adatrögzítő van elhelyezve a gépen, ez egyben a müholdnavigációs eszközünk és ez segít a légitájékozódásban is.

A meghatározott távolságok 150-500 km-ig mozognak általában. Nem is olyan könnyü feladat pl. 300 km-t repülni egy olyan géppel, aminek nincs motorja, csak siklik, folyamatosan csökkentve a magasságát. Nyugodt időben, ha mondjuk, nem süt a nap és nincsenek úgynevezett termikek, a felszállás után 5-6 percen belül földön van a vitorlázógép és csak 5-8 km-t haladt előre. Tisztán látszik, hogy folyamatosan keresni kell a termikeket, a feláramlásokat és úgy lehet csak előre jutni.

Bückeburgban volt olyan nap a versenyen, amikor 5 óra 40 percet repültem. Ráadásul a harmadik lettem aznap, azután 30 m-es tiltott légtér megsértése miatt nulla pontot kaptam aznap, ezzel 10 helyet csúsztam hátra a tabellán. Sajnos a fedélzeti adatrögzítő méter pontosan és másodpercpontosan jelzi a hasonló szabálysértéseket. Ilyenkor kezdi hangoztatni az ember, hogy nem a nyerés, hanem a részvétel a fontos, de ettől függetlenül engem nagyon bántott az a 30 m.

A csapatunk, akit a külföldiek csak A1-es csapatnak hívtak a vitorlázógép jelzése miatt, nagy népszerüségnek örvendett. Az A1-es csapat Koller József, Vincze Olivér, Mándli Árpád, Nagy László mindannyian a Bakony Harcihelikopter Ezred tagjai vagyunk.

Tulajdonképpen a versenyre a felhívást az MH Légierő Parancsnokságán keresztül kaptuk. Természetesen a Légierő Parancsnokság kifizette az útiköltséget is. A Bakony Harcihelikopter Ezred szociális alapítványa is támogatott bennbennünket, valamint a Honvéd Szakszervezet is. Minden támogató számára tiszta volt és nem kellett győzködnünk senkit, hogy igenis nagyon fontos, hogy mint minden területen, a vitorlázórepülés terén is, mutassuk meg mi magyarok, hogy itt vagyunk Európában, és részt veszünk versenyeken. Már a megnyitón külön köszöntötték a Magyar Légierő csapatát, aki először vesz részt a Bückeburgi Katonai Vitorlázórepülő Bajnokságon. Ezt a szimpátiát növeltük azzal, hogy minden csapat tag a repülőgép sárga színéhez hasonlóan sárga pólóban volt, viselve a gép A1-es jelét. A versenyen 53 fehér vitorlázógép volt, és egy sárga, az őcsényi PIK-20. Már az első napokban újságírók kerestek meg bennünket és leírták, hogy az A1-es csapat nem csak versenyzőként erős, de az A1-es csapat szellemében is a legerősebb külföldi csapat.

Csak néhány pillanat a verseny hangulatából: A német precizitással rendezett versenyen furcsa színfolt volt, amikor első versenynap a felszállás előtt csapattagjaim leállították a felszállást, számomra is meglepően, majd a gépemhez szaladtak, mutatták, hogy nyissam a kabintetőt, merthogy elfelejtettek „pacsizni”, azaz rácsapni egymás kezére. A meglepődött németek 10 percig nem tértek magukhoz.

Célvonal átrepülés: A németek a célvonal átrepülés után gépeiket a helyére tolták, és másnapra előkészítették. Ugyanekkor az A1-es csapat: a célvonal átrepüléskor ott hullámoztak a célnál, és hideg sört hoztak a géphez, hogy még kiszállni sem volt időm, már a hangos ünneplésbe csöppentem.

Mondanom sem kell, hogy gépünk körül olaszok, dánok, oroszok stb. tolongtak, mert a jó kedv és a hangulat vonza az embereket.

Beszéljünk a FAIR PLAY díjról!

A FAIR PLAY díj előzményei: 2003.július 22.-i versenyfeladat közben észrevettem, hogy néhány száz méterrel alattam, alacsonyan, az orosz versenyző próbál termiket találni. Néhány másodperc múlva, amikor lenéztem, láttam, hogy az orosz versenyző gépe darabokban van egy domboldalában, - meghült bennem a vér. Azonnal próbáltam rádión hívni, de nem válaszolt. Átvittem zuhanásba a gépemet, hogy alacsonyan átrepülhessek a roncs fölött. Sikerült is. Sajnos a versenyző mozdulatlanul ült a gép kabinjában. Tudtam, hogy csak én vagyok a környéken, rádión jelentettem a lezuhanás tényét, helyét és, hogy leszállok segíteni. A probléma az volt, hogy a közelbe csak nagyon nehezen megközelíthető területek voltak. Egy domboldalt választottam ki, ami kb. 150-200m-re volt a lezuhant géptől.

Az elején villanyvezeték nehezítette a besiklást a leszálláshoz, a terület végén erdő. Hibázni tehát nem lehetett. Dobogó szívvel kezdtem meg a leszállást, nem a nehéz tereptől féltem, hanem az járt a fejemben, hogy néhány másodperc múlva egy emberen kell valószínüleg segítenem. Talán az igyekezettől, de jól sikerült a domboldalra a leszállás. Alig állt meg a gép, máris kiugrottam belőle, még magamhoz vettem az eü. csomagot és a mobiltelefonomat, aztán futás a törött gép felé. 20-30 m-re voltam, amikor megláttam, hogy az orosz gép pilótája kászálódik ki a gépből. Segítettem és nekitámasztottam a fent lévő szárnynak. Kérdeztem folyamatosan, hogy érez-e fájdalmat valahol. Féltem, hogy valami belső sérülése van, mert kívül semmi sérülés nem látszott rajta. Ő meg csak azt hajtogatta, hogy összetört a gép. Aztán rájött, hogy ez most nem fontos. Amikor azt mondtam neki oroszul, hogy: fő, hogy élsz, akkor sírva fakadt. Rájött, hogy meghalhatott volna. Nekem is remegett még a lábam, de láttam, hogy úgy néz ki, egy karcolás nélkül megúszta a zuhanást. Telefonáltam az A1-es csapatnak és egy órán belül ott volt a szállítókocsi.

A kivizsgáló bizottság vezetője szerint az orosz versenyzőnek „születésnapja” volt, mert kisebb törésben is haltak már meg.

Aztán este jött a legnehezebb rész. Az orosz csapat hálából meghívta az A1-es csapatot. Két év Szovjetunio alatt kikerültem, hogy igyak”percovkát”(vodkában erőspaprika), most nem sikerült. A harmadik pohár után azt mondtam az orosz versenyzőnek, hogyha még egy pohárral meg kell innom, legközelebb hiába zuhan le, nem szállok le segíteni neki. Jót nevettünk és koccintottunk…

Következő nap, eligazításon a versenyvezető bejelentette a géptörést, majd kiemelte az A1 pilótájának emberséges viselkedését. A Bundeswertől egy titán Eurocopter karórát kaptam FAIR PLAY díjként.

Annak ellenére, hogy nagyon örültem a FAIR PLAY díjnak, biztos vagyok benne, hogy bármelyik pilóta társam ugyan ezt tette volna.

Ettől a naptól kezdve, úgy nem tudott a csapat átmenni a reptéren, hogy legalább egy ember ne fogott volna kezet és ne gratulált volna a csapatnak.

Ezzel az elismeréssel valamint a magyar csapat baráti viselkedésével valószínüleg hosszú időre szép emléket hagyott a külföldi kollegákban.