Halálos tévedések - Amikor barát kerül a célkeresztbe…

A polgári légiközlekedés egyik legfontosabb szervezete, a légitársaságokat tömörítő Nemzetközi Légiszállítási Szövetség (IATA) felhívása napokon belül követte az orosz és az azerbajdzsáni kormányok nyilatkozatait, amelyek megerősítették, hogy a tragikus incidens az orosz légtérben, katonai műveletek közelében történt. Mint a közlemény határozottan leszögezi, „a polgári légi járművek soha nem lehetnek katonai műveletek szándékos vagy véletlen célpontjai. Miután nagy a valószínűsége, hogy az Azerbaijan Airlines 8243-as járata katonai műveletek áldozata lehetett (amint azt több kormány, köztük Oroszország és Azerbajdzsán kormánya is jelezte), az IATA kiemelten fontosnak tartja az alapos, átlátható és pártatlan vizsgálat lefolytatását.” A Chicagói Egyezményben vállalt nemzetközi kötelezettségekkel összhangban Kazahsztánnak 30 napja van közzétenni a vizsgálat előzetes eredményét „Ha pedig arra a következtetésre jutunk, hogy a tragédiáért a hadviselő felek felelősek, az elkövetőket felelősségre kell vonni és bíróság elé kell állítani”, emelte ki Willie Walsh, a szervezet elnöke.

Drón helyett utasszállító

Nem véletlen az IATA dörgedelmes felszólítása: az első pillanattól kezdve hazugságok ködével igyekeztek eltüntetni az egész katasztrófát. A grozniji légtérért is felelős orosz légügyi hatóságok először azt közölték, hogy a 4K-AZ65 lajstromszámú, kevesebb mint 12 éves Embraer ERJ-190AR utasszállító repülőgép madarakkal ütközött még a leszállás megkezdése előtt és ezért zuhant le. Ennek erősen ellentmondott az a tény, hogy Groznijból a Kaszpi-tenger felett még közel 450 kilométerre elrepült a gép. A következő „magyarázat” szerint az ERJ-190-esen valamilyen oknál fogva felrobbant egy, nagy nyomású oxigént tároló tartály és ezért vált irányíthatatlanná. Ezt a teóriát viszont a helyszínen, a roncsokról készült telefonos videofelvételek cáfolták meg, meglehetősen hatékonyan. A videón ugyanis tökéletesen tisztán látszódtak a nagy sebességű fémrepeszek okozta sérülések - csak éppen a halálos „borotvák” kívülről csapódtak be és befelé haladtak.

Ezt követően már gyakorlatilag tényként kezeli mindenki azt, hogy a tökéletesen működő utasszállító és 38 elhunyt utasa az orosz légvédelem áldozata lett. Ezt maga Vlagyimir Putyin elnök is elismerte, persze csak félig-meddig: a nyíltan és a felvételeken szemmel látható indulattal az orosz lelövés elismerését, a felelősök felkutatását és megbüntetését, illetve a megfelelő kártérítést követelő Ilham Alijev azeri elnököt felhívva „sajnálatát fejezte ki”, hogy a gép „egy tragikus incidensben vett részt”. Mint közölte, a tervezett leszállás idején éppen nagy hatótávolságú ukrán drónok támadása zajlott Groznij térségében és a légvédelem ezeket hárította el. Nos, a jelek szerint az orosz katonai vezetés egyrészt az ukrán akció idején sem záratta le a légteret a civil forgalom elől, másodsorban a katonák lőttek mindenre, ami mozgott. Az ERJ-190-es pedig semmilyen önvédelemmel nem rendelkezett, s az alapos feltételezések szerint egy Pancir Sz1 önjáró légvédelmi eszköz 57E6 irányított rakétája ért el kétes értékű „győzelmet” az utasszállító ellen. Érdekesség, hogy a találat után a vészjelzéseket leadó azeri gépnek az orosz légiirányítás a hírek szerint megtiltotta a leszállást más, közeli orosz reptereken is, így Baku felé indultak - csak éppen a heroikus küzdelmet vívó pilótáknak köszönhetően nem a tengerbe zuhant a gép, így megmaradtak a bizonyítékok, és várhatóan a gépbe beékelődött repeszdarabok is meglesznek. Onnan pedig nehéz lesz tagadni…

MH17: a bűnösség megállapítva

Igaz, az orosz kormányt kevéssé zavarják a bizonyítékok, a tények, a vizsgálatok. Ezt legjobban minden kétséget kizáróan a Malaysia Airlines MH17-es járatának véres története mutatja meg. Azért is érdemes ezt a 298 halálos áldozatot követelő katasztrófát kiemelni, hiszen azon ritka esetek egyike, amikor nemcsak nyílt forrásból származó információk tömege, hanem jogerős bírósági ítélet is megállapítja Oroszország felelősségét. Amit természetesen Moszkva a mai napig tagad…

A 9M-MRD lajstromszámú Boeing 777-2H6ER típusú, szélestörzsű gép 2014. július 17-én indult el Amszterdamból Kuala Lumpurba. A 283 utas döntő többsége, 193 holland volt - így az sem meglepő, hogy egy holland-ukrán egyezménynek megfelelően a felelősöket megnevező ítélettel záródó tárgyalásokat is egy holland bíróságon tartották.

A 2022. november 22-i ítélethozatal alapját a holland, belga, ausztrál és ukrán szakemberekből álló egyesített vizsgálóbizottság munkája jelentette. Ezt nagyban segítette az is, hogy a roncsokat összegyűjtötték és a lehető legpontosabban felépítették belőle egy hangárban a lezuhant gépet. A légiközeledést felügyelő Holland Biztonsági Tanács (DSB) 2015. október 13-án kiadott végleges jelentése szerint minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a gép vesztét egy orosz gyártású Buk légvédelmi rendszer 9M38-as változatú, 9N314M robbanófejjel ellátott föld-levegő irányított rakétája okozta. A robbanófej a törzs bal oldala közelében, kívül és a fülke fölött robbant fel. A robbanófej szilánkjai azonnal megölték a pilótafülkében tartózkodó három pilótát és olyan szerkezeti károkat okoztak a repülőgépben, amely a repülés közbeni szétszakadásához vezetett, a fedélzeten tartózkodó 298 személy halálát okozva. Ennek eredményeként egy 50 négyzetkilométeres roncsterület alakult ki. A bizonyítékok alapján kizárható volt a meteorbecsapódás, a repülőgép műszaki hibája, a fedélzeten elhelyezett bomba és a légiharc rakétával végrehajtott támadás is. A holland Nemzeti Légügyi Laboratórium a rakéta röppályáját kiszámítva megállapította az indítás helyét is: a Toreztől délkeletre eső terület a lelövés idején egyértelműen az Oroszország által támogatott kormányellenes, szeparatista erők ellenőrzése alatt volt. A több éves vizsgálat során a bíróság azt is megállapította, hogy az indítójárművet nem sokkal az eset előtt hozták át Oroszországból, a kurszki 53. légvédelmi rakétadandár állományából Ukrajna területére, majd a lelövés után vissza is vitték. A rendszer mozgásáról számos video és fénykép került elő nyílt és állami felderítési-hírszerzési forrásokból is. Lehallgatott telefonbeszélgetések, szemtanúk, vallomások tették teljessé a képet. A bíróság az orosz Igor Girkin és Szergej Dubinszkij, illetve az ukrán nemzetiségű Leonyid Harcsenko bűnösségét állapította meg. Igaz, mindhárman távollétükben kaptak életfogytiglani büntetést, hiszen Oroszország nem működött együtt az eljárással és nem is adta át a nemzetközi körözés alatt lévő gyanúsítottakat.

Ha repül - lelőjük…

Szó sincs arról azonban, hogy kizárólag csak az orosz fegyveres erők hajlamosak olyan polgári légicélpontokat lelőni, melyek a szemük elé kerülnek. Az elmúlt másfél évtizedben - dacára a hidegháború lezárása(?) után eltelt éveknek és a légiközlekedés elképesztő sebességű fejlődésének - több olyan eset is előfordult, amikor utasszállító repülőgépet lőttek le. Ha már előkerült az azeri esettel kapcsolatban Ukrajna neve, emlékezzünk meg 2020. január nyolcadikáról is. A helyszín a Közel-Kelet, egészen pontosan Irán fővárosa, Teherán. A térség eleve nem a biztonságról és a stabilitásról ismert. De az Ukraine International Airlines UR-PSR lajstromú Boeing 737-800-as utasszállító gépe, fedélzetén 176 emberrel, a lehető legrosszabb időpontban indult el, hogy a 752-es járatot teljesítve Kijevbe repüljön át. És ez nem olcsó szófordulat: Irán alig négy órával korábban indított példátlan nagyságú ballisztikus-rakétatámadást az Irak területén létesített amerikai bázisok és az ott állomásozó erők ellen. Igaz, ennek is volt előzménye: Donald Trump akkori elnök engedélyével lőtték ki Kászem Szolejmáni iráni vezérőrnagyot, a Forradalmi Gárda kulcsfontosságú tábornokát, az iráni érdekek térségbeli érvényesítőjét. Vele is a levegőből végeztek: az őt szállító és a kísérő autóra január 3-án amerikai MQ-9 Reaperekről indítottak rakétát Bagdad repülőtere közvetlen közelében.

A 737-esen főleg irániak ültek, de akadt kanadai, svéd, afgán, brit és ukrán utas is. A kilenc fős személyzet nem tudta, hogy a helyi idő szerint reggel 6 óra 12-kor a 737-es utolsó felszállásának lódul neki. A tökéletesen működő gép rendben elemelkedett a jobb 29-es pályáról, majd a polgári légiirányítással végig rádiókapcsolatban maradva a számára kijelölt útvonalra fordult rá, 313 fokos irányban haladva. A legutolsó adat, melyet a fedélzeti adatrögzítő feljegyzett, 2 perc 49 másodperccel a felszállás után érkezett: 2416 méteres magasság és a földfelszínhez képest 509 km/h-s sebesség. Ezután nem sokkal a gép radarjele is eltűnt a képernyőről és a légiirányítók is hiába hívták rádión keresztül a két pilótát. Válasz nem érkezhetett: a bekapcsolt válaszjeladóval a számára kijelölt útvonalon repülő Boeinget ugyanis lelőtték Parand városa felett. Méghozzá két rakétával: az elsőt az elemelkedés után a becslések szerint alig 10 másodperccel indították a gépre. A találat után a gép még tovább tudott repülni, irányítható maradt. A második, 23 másodperccel később elindult rakéta azonban már végzetesnek bizonyult: a videofelvételek alapján a gép jobbra bedőlve, már lángolva csapódott Halajabad település szélére, lakott területre. A tragédiát senki nem élte túl. A Boeing a becsapódás után gyakorlatilag szinte teljesen elégett.

Természetesen az első lépés itt is a tagadás volt. A közlekedési minisztérium még aznap közölte, hogy a katasztrófa oka a hajtómű repülés közbeni kigyulladása volt - ekkor még sem a fedélzeti hang-, sem a fedélzeti adatrögzítőt nem találták meg, pláne nem töltötték le és elemezték ki. Ez azonban a helyieket nem zavarta: szerintük az égő hajtómű miatt a pilóták elveszítették az irányítást és ezért történt minden. Ehhez képest az Amerikai Egyesült Államok már másnap jelezte: a saját műholdas és egyéb hírszerzési adataik szerint bizony légvédelmi rakéta volt a bűnös - ezt Irán azonnal tagadta. Sőt, a helyi média szerint ezzel a CIA és a Pentagon által fabrikált állítással csupán a Boeing cég részvényei árfolyamának zuhanását igyekeztek elkerülni.

Nem segítette a vizsgálatot, hogy helyi sajtójelentések videói szerint már 10-én bulldózerekkel számolták fel a roncsmező jelentős részét. Másnap viszont az Iráni Forradalmi Gárda elismerte: mégiscsak ők lőtték le az ukrán 737-est, szigorúan tévedésből. A beismerésen sokat segített, hogy a helyszínen, geolokációval is azonosítható helyen készült fényképek olyan maradványokat mutattak, mely félreérthetetlenül az Iránban is hadrendben álló Tor-M1 önjáró légvédelmi rendszer rakétájának irányítófejét ábrázolta a roncsmezőben. Ráadásul elkezdtek a netre kerülni azok a videók, melyek a rakéták indításáról és becsapódásáról készültek: az okostelefonok és a biztonsági kamerák korában ez nem meglepő. És az sem, hogy végül hivatalosan „szerencsétlen tévedésnek” minősítették az esetet: a Tor-M1 kezelői azt hitték, hogy a semmiből, Teherán mellett, az Imam Khomeini nemzetközi repülőtér kellős közepén hirtelen amerikai cirkálórakéták kerültek elő és azonnal tüzet nyitottak. A parancsnokuk végül 13 éves börtönbüntetést kapott.

Vízbe lőtt Szuperdarázs

Nem volt jó napja a Ticonderoga-osztályú USS Gettysburg (CG-64) parancsnokának, Justin R. Hodges kapitánynak 2024. december 22-én. Ez volt az a nap, amikor először esett igazoltan légvédelmi rakétának áldozatul egy F/A-18F Super Hornet vadászbombázó repülőgép. S hogy miért van oka a kapitánynak a szomorkodásra? Nos, azért, mert a 11. „The Red Rippers” vadászbombázó század (VFA-11) gépét az ő hajójának sikerült lelőnie. Sőt, a duplázás csak a második, célba vett Super Hornet kitérő manőverezésének és némi szerencsének köszönhetően nem sikerült: a rakéta bizony elindult a leszállásra készülődő másik merevszárnyú felé is.

Az eset körülményeit a cikk írásának pillanatában is még vizsgálják: nem csak anyagiakban volt drága ez az akció, de presztízsben is sokba került. Valóban, kívülről nézve hihetetlen, hogy a kifinomult radarrendszerek, a fejlett barát-ellenség berendezések, a csúcstechnikától zsúfolt harcálláspontok és a működő rádiók idején mégis sikerült összetéveszteni két, saját színeket viselő Super Hornetet a kötelék környékén kószáló iráni drónokkal. Mert bizony az eddigi információk szerint pontosan ez történt.

A haditengerészet hivatalos közlése szerint a két, érintett repülőgép légiutántöltési feladatokat hajtott végre a Jemen ellen légicsapásokat végrehajtó amerikai támadókötelék támogatására. Azaz levegő-föld fegyverzet és nagy hatótávolságú légiharcrakéták helyett két szárnyvégi AIM 9X Sidewindert, a szárnyak alatt négy 1815 literes póttartályt és a törzs alá szerelve pedig egy hajlékony csöves légiutántöltő rendszert cipeltek a Szuperdarazsak az eset során. Az első nehezítéssé az vált, hogy vélhetően iráni eredetű drónokat és cirkálórakétákat fedeztek fel, melyek a kötelék irányába tartottak. Ezek leküzdésében elméletileg segített, hogy pont az USS Gettysburg volt az első Ticonderoga-osztályú cirkáló, mely átesett az öt egységet érintő, alapos modernizáción. Ez új légi hadműveleti vezetési pontot is jelentett, azaz - elméletileg - az elérhető legjobb eszközökkel és rendszerekkel rendelkeztek a téves döntést hozó tengerészek.

Ennek a döntésnek a levét a VFA-11 század két Super Hornetje és négy hajózója itta meg. Szerencsére eltérő végeredménnyel. A közösségi médiában napokon belül megjelent egy beszámoló, mely szerint a lelőtt gép gép éppen visszatérőben volt a USS Harry S. Truman fedélzetére, melynek során - ha hihetünk a lelőtt gép pilótájának webre került és aktív haditengerészeti hajózók által is hitelesnek nevezett visszaemlékezésének - kifejezetten elkerülték a légvédelmi feladatokat ellátó cirkálót és a rombolókat, a nekik megszabott 27 kilométeres védőtávolságot betartva. Ekkor már a légtér tiszta volt. Az 540 kilométeres sebességgel repülő, a végső fordulóra készülő első gép hajózói hirtelen egy rakéta indulását észlelték a cirkálóról, nekik 2-3 óra irányban. Először azt hitték, drón ellen vetették be az SM-­2-es légvédelmi rakétát, de másodperceken belül kiderült: feléjük tart. Sok idő nem volt a döntésre: a leszálláshoz készülődő, így kevés mozgási energiával rendelkező géppel nem volt esély a vészesen közeledő SM-2-es kivédésére. Így a pilóta megindította a katapultálási folyamatot, s a két hajózó kivágódott a fülkéből. Mint a pilóta írja, az életmentő rendszerek tökéletesen működtek, így a bal boka és a bal váll sérülése ellenére sikerült felmásznia az automatikusan felfújódó mentőtutajra. A rádiózás viszont egyirányú maradt és a villogó fényjelzést adó mentőlámpát sem sikerült működésre bírnia, ellentétben a navigátorával, akit elsőre a sok fény miatt konkrétan hajónak nézett. A megfelelő frekvenciák beállításával már a rádiózás is tökéletessé vált - ezért is van szükség a hátul ülő specialistákra, akik a vízben is segítenek az eltévedt pilótáknak. Végül 20 percnyi kényszerfürdőzés után a kutató-mentő feladatú MH-60S Seahawk csörlőzte őket fel a fedélzetre.

Mindezt végignézte a mögöttük nyolc kilométerre repülő, második tan­ker­gép személyzete is. Akik döbbenten látták, hogy egy második rakéta is elindult - de ez már feléjük. A pilóta neten közzétett, meglehetősen nyers stílusú beszámolója szerint nem tudott mást tenni, mint a gépet a vízfeszínhez minél közelebb irányítani és gyorsítani. Plusz az ima: ez utóbbi segített, mert a teljes utánégetővel „hullámmagasságban” menekülő Super Hornet felett úgy 35 méterrel suhant el a gyilkos fegyver, majd tőlük balra a tengerbe csapódva felrobbant. Ekkor már a „tüzet szüntess” is elhangzott, így szerencsésen megmenekültek és sikeresen leszállhattak a felbolydult hordozó repfedélzetére. Megjegyzendő: a Trumant védő kötelék - a saját gépen kívül - két-két cirkálórakétát és kamikaze drónt is megsemmisített a hivatalos jelentések szerint.

Forrás: Aranysas