Javítókészlet - Távolságtartó veteránok

Aki viszont valamennyire is követi a katonai repülés világát és elkerüli a megtámadott országgal szembeni, feltételek nélküli rajongást, az semmiképp nem csodálkozik a jelenleg ismert helyzeten. Egy maroknyi, továbbfejlesztett, de ma már azért nem élvonalbelinek számító vadászbombázó repülőgép, frissen átképzett, ezzel a típussal még tapasztalatan hajózókkal és műszakiakkal, kevéssé korszerű légiharcrakétákkal - ezeket a körülményeket figyelembe véve irreális elvárás lenne a gépszám- és technológiai fölényben lévő orosz űr- és légierő eltörlése a frontok fölül. Hasonlóképp illúzió a rengeteg helyen javasolt „hát lőjék le a Tu-95-ösöket még a cirkálórakéták indítása előtt” elképzelés: a civil infrastruktúrát, kiemelten az energetikai rendszert pusztító fegyvereket mélyen Oroszország saját területe felett repülve indítják a Medvékről és a Tu-160M Blackjackekről.

Veszélyes védőernyő

Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem dolgoznak a Sólymok. Az első, a jelenleg is alkalmazott volt szovjet „nagyvasakhoz” képest joggal korszerűbbnek tekinthető, minőségi ugrást jelentő F-16-osok jelentős és valódi képességbővítést hoztak az ukrán légierő életébe. Ezt a jelenleg elérhető, nyílt információk alapján elsősorban a légvédelem területén sikerült a gyakorlatba is átültetni. A hajózók kiképzettsége és az eddig átadott légiharcrakéták képessé teszik a merevszárnyúakat arra, hogy az ország ellen indított drónok és a hangsebességnél lassabban repülő cirkálórakéták ellen sikerrel vegyék fel a harcot. Ez azonban korántsem veszélytelen munka: emlékezzünk arra, hogy az eddigi egyetlen, ismertté vált gépveszteség is ilyen feladat végrehajtása közben történt. 2024. augusztus 26-án Olekszij „Moonshot” Mesz ezredes zuhant le az elsőként átadott Falconok egyikével, miután a hivatalos beszámoló szerint egy, már lelőtt és felrobbant orosz cirkálórakéta törmelékfelhőjébe repült be. Bár korábban számos, civil és katonai forrás is azt gyanította, hogy egy saját Patriot légvédelmi rakétaüteg volt a bűnös téves célazonosítás miatt, de a védelmi tárca legutolsó, az üggyel kapcsolatban kiadott közleménye egyértelműen kizárta ezt.

A feltételezés azonban korántsem volt alaptalan vagy puszta fantazmagória. A témára rálátó ukrán hadiipari források szerint ezek a vadászgépeket és légvédelmi ütegeket egy időben és azonos légtérben megmozgató rakéta- és drónelhárító bevetések igen precíz koordinációt igényelnek. Ezt a valóban létfontosságú feladatot finoman szólva is erősen bonyolítja, hogy több forrás szerint az adott esetben akár többféle típusból is kialakított „vadászernyő” és a földi légvédelem nem használ egységes barát-ellenség azonosító rendszereket - azaz az IFF nem jelzi mondjuk az emlegetett Patriot-üteg kezelőinek automatikusan, hogy a radarral befogott légi célpont bizony egy saját Falcon és talán nem kellene az amúgy is méregdrága, nehezen pótolható rakétákból indítani egyet-kettőt. Ez a hiányosság valamilyen szinten érthető, hiszen a 2022-ben kezdődött, második háború kezdetén bizony komoly zűrzavar alakult ki az IFF-ekkel kapcsolatban, hiszen mind az orosz, mind az ukrán fél szinte azonos típusokat vetett be. Megjegyzendő, újságírói kérdésekre sem a védelmi minisztérium, sem a légierő parancsnoksága nem kívánta kommentálni a megjelent értesüléseket.

…amikor sikerül

Január első hetében jelent meg az ukrán védelmi minisztérium dokumentuma, mely viszont egy sikeres bevetést mutatott be - már amennyire hinni lehet és szabad egy háborúban álló ország hivatalos kommunikációjának. A cikk kedvéért játsszunk el a gondolattal, hogy a meg nem nevezett ukrán F-16-os hajózó valóban párját ritkító sikert ért el: egy felszállásból hat leküzdött légi cél. A teljesítmény azért jelentős, mivel a repülés történetében először fordult elő (már amennyiben valóban megtörtént esetről beszélünk: egyelőre nincs külső megerősítés erről), hogy egy Falconnal ennyi sikeres elfogást és megsemmisítést hajtottak volna végre cirkálórakéták ellen.

Szintén érdekes részlet, hogy a bevetésre a gép mindössze négy levegő-levegő rakétával szállt fel. Ennek legalább két oka lehetséges: egyrészt erősen korlátozott az Ukrajnának átadott nyugati rakétakészlet, másrészt az ország nagysága, a bevetés időtartama és a légiutántöltési képesség teljes hiánya miatt a gépek a lehető legtöbb üzemanyaggal szállnak fel. Ez pedig a törzs alatti és a szárnyak belső tartóira szerelhető külső póttartályokat jelenti, melyek egyenként 2270 liternyi kerozint hordoznak. Ezek mellé azonban már csak két-két AIM-120B AMRAAM aktív lokátoros és AIM-9M Sidewinder infravörös önirányítású, rövid hatótávolságú rakéta kerülhetett a gépre. Ezt egészíti ki az önvédelmet szolgáló PIDS+ vagy az ECIPS+ elektronikai hadviselési eszköz, melyeket a rakétákat tartó pilonok rejtenek.

A közlés szerint a gép saját fedélzeti radarját használta a közeledő cirkálórakéták befogására és követésére, majd mindkét AMRAAM-ját indította egy-egy orosz támadó ellen. Ezt követően már a sokkal rövidebb távolságból hatásos Sidewinderek következtek, melyek képesek voltak befogni és követni a cirkálórakéták hajtóművének hőjelét. Végül nem maradt más, mint a jó öreg, 20 mm-es M61A1 Vulcan gépágyú: a hatcsövű segítségével állítólag két újabb lelövést sikerült elérni. Ez nem lehetett egyszerű feladat, hiszen a 650-700 kilométeres sebességgel, alacsonyan repülő, kis méretű rakétát a lokátor segítségével először meg kellett találni, majd azonos magasságot elérve megközelíteni. De nem túl közelre: a támadásból legkésőbb a célponttól másfél kilométere ki kellett válni, hiszen mégiscsak egy 450 kilogrammos robbanótöltetről beszélünk, mint a gépágyúlövedékek találatától jó eséllyel elműködő veszélyforrásról. A Falcon pedig nagyon nem szereti a nagy sebességű repeszfelhőt, mint azt már említettük korábban is.

Az emlegetett PIDS+ és ECIPS+ rendszerek is jelentős változásokat hoztak az ukrán légierő műveleti képességeinek területén. Ezek észlelni tudják a saját gép ellen indított ellenséges légiharc- és légvédelmi rakéták hőjelét, így figyelmeztetve a hajózót a veszélyre. A pilonokban infravörös és lokátorok elleni csalikat is el lehet helyezni, melyeket megfelelően alkalmazva már nagyobb az esély a menekülésre. Ilyen modern önvédelmi megoldással a Szu-27-esek és a MiG-­29-esek sem rendelkeznek.

Jó az öreg a háznál…

De ez közel sem jelenti azt, hogy le kellene írni a még hadrafogható állapotban tartott és a korábbi bevetéseket túlélő MiG-eket, Szuhojokat. Az ex-szovjet típusok a mai napig igen aktív szerepet töltenek be mind a légvédelem, mind a frontvonalon felderített, kiemelt fontosságú orosz szárazföldi célpontok elleni, precíziós támadások végrehajtása során. Az aktivitás veszteségeket is jelent: bár pontos adatokat természetesen az ukrán védelmi nem közöl, de nyílt forrásokból legalább 32 darab MiG-29-es és 15 Szu-27-es bizonyítható elvesztéséről lehet tudni. Az orosz információk alapján készült győzelmi jelentéseket több esetben sikerült már ellenőrizni például az elesett hajózó temetésérő szóló ukrajnai hírekkel - de mint már említettük, hiteles ellenőrzések híján csak óvatosan szabad fogyasztani mindkét oldal kormányzati közleményeit, újságcikkeit, közösségi médiáját.

Az azonban nem véletlen, hogy az ukrán légtér védelme elsősorban a beérkezett nyugati légvédelmi rakétarendszerekre marad. Ennek komoly oka van, hiszen a levegőben egyszerűen nem egy súlycsoportot képvisel a védekező ukrán és a támadó orosz légi- és űrerő. Azt meglehetősen könnyű belátni, hogy az öregecske Szu-27-esekhez képest az orosz Szu-35Sz és annak rettegett R-37M nagy hatótávolságú, aktív lokátorvezérlésű légiharc rakétája egészen más képességeket jelent. Ennek köszönhetően - nyugati hírszerzési forrásokból is többé-kevésbé alátámasztva bizonyítottan - számos esetben, 100 kilométer feletti távolságból is elérhettek légigyőzelmet az orosz hajózók. A kialakult helyzethez az ukrán katonai vezetés többféle módon is alkalmazkodott. Egyrészt hatékony, földi telepítésű légvédelmi ernyőt sikerült kiépíteni 2025 elejére - ha nem is tökéletesen és nem is mindenhol. Azt azonban sikerült elérni, hogy az orosz támadógépek nem hatolnak be a jelenleg is ellenőrzés alatt álló Ukrajna hátországába. A csapásmérés feladatát a cirkálórakéták különböző generációi mellett ma már elsősorban a nagy hatótávolságú drónok, mint amilyen például Geran-2/Shahed-136 már Oroszországban összeépített és folyamatosan modernizált változatai vették át.

Másrészt jelentősen sikerült fejleszteni a nagy hatótávolságú légi csapásmérő képességeket, igaz, csak késve és nehezen érkező nyugati segítséggel. A fő hordozóplatform a jó öreg Szu-­24M kétüléses támadógép, melyre gyors és kissé barkácsjellegű megoldásokkal integrálták a SCALP-EG/Storm Shadow cirkálórakétákat. Igaz, a változtatható szárnynyilazású gépekre nagyon vigyázni kell, hiszen az információk szerint 2022 tavaszán, az ismét kitört háború első heteiben a hadrafogható 15 példányból kilenc veszett oda a nem irányított bombákkal végzett alacsonytámadások során. Igaz, rengeteg, becslések szerint 100-nál is több olyan gép állt a különböző légibázisok betonján, melyeket lázas sietséggel igyekeztek ismét bevethető állapotba hozni. Azt sem szabad ugyanakkor elfelejteni, hogy a beépíthető, új alkatrészek és fedélzeti rendszerek pótlása óriási kihívást jelent a mai napig, de a Szu-24M-ek és MR-ek mégis napról napra a levegőbe kapaszkodnak.

Barkácsműhely

Sokáig jogos kritikának számított az orosz légierővel szemben, hogy képtelen megfelelő mennyiségű, hatékony irányított bombát gyártatni - gyakorlatilag 1991, a fegyverkategória első igazi, tömeges használata óta. Ez a tény a szíriai hadszíntéren vált teljesen nyilvánvalóvá, ahol számos szőnyegbombázásról, azaz a Tu-­22M3 sugárhajtású stratégiai bombázógépekről nagy repülési magasságból, egy időben ledobott „buta” bombák tucatjairól érkezett beszámoló, sőt, a gépekről rögzített videó. Ez a módszer azonban Ukrajna felett már nem alkalmazható, hiszen itt van működő ellenséges légvédelem, melyet minden erőfeszítés ellenére nem sikerült semlegesíteni. Az utolsó, ilyen klasszikus bombaszőnyeges támadásra még 2022 tavaszán, Mariupolban került sor.

A megoldás 2024-ben érkezett az orosz légierőhöz. Ekkor tűntek fel az első olyan fotók, melyeket akkor még sokan kikacagtak. Hiszen első pillantásra, az évtizedek óta fejlesztett, amerikai JDAM-ekhez és SDB-khez képest szinte nevetségesen néztek ki a durva hegesztési varratokkal összetákolt orosz „szárnyasbombák”. A fegyvert először a Donyeck megyei Avgyijivkában, a 2024 februárjában ukrán visszavonulásával záródó ostromnál használták nagyobb mennyiségben. Májusban, a harkivi orosz offenzívánál már kulcsfontosságú szerepet töltött be.

Lehet ugyanis, hogy kezdetlegesen néznek ki, de ezek az új, kényszerből alkotott siklóbombák a tapasztalatok szerint éppen megfelelő pontossággal rendelkeztek, s a minimális gyártási költségeknek köszönhetően nagy tömegben lehetett őket összeállítani. 2024 szeptemberében azon már senki nem nevetett, amikor Volodimir Zelenszkij ukrán elnök közölte: egyetlen hét alatt több mint 900 ilyen bombát indítottak ukrán katonai és polgári célpontok ellen. A közösségi médiában is egyre több olyan drónfelvétel jelent meg, mely ezek becsapódását mutatta egy-egy épületbe vagy más objektumba.

Az 500-3000 kilogramm közötti, a hidegháború évtizedei alatt nagy mennyiségben gyártott és elraktározott, hagyományos FAB repesz-romboló bombákra elhelyezett szárnyaknak, illetve a műholdakra támaszkodó navigációval ellátott irányítószerkezetnek köszönhetően ezek a bombák nagy repülési magasság esetén már bőven az ukrán légvédelmi rakéták hatótávolságán kívülről, veszélytelenül leoldhatóak. A siklásban érkező fegyverek ellen már nem igazán van hatékony védelem. Megjegyzendő, hogy ezek a távolsági bombázások komoly érvet jelentettek az F-16AM/BM-ek minél hamarabb történő átadását sürgető politikusok, katonai vezetők és szervezetek kezében. De megfelelő képzettség, fegyverzet, támogatás (hiszen sem elektronikai zavarásra, sem légtérellenőrzésre, sem légiutántöltő kapacitásra nem számíthat az ukrán légierő) hiányában nem reális az orosz támadókötelékek megsemmisítése még a bombák kioldása előtt, Oroszország vagy az elfoglalt ukrán területek felett. Arról nem is beszélve, hogy erre nincs se elegendő Falcon, se megfelelő rutinnal rendelkező hajózó.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs ellenszer: csak ez éppen nem a légierőnél keresendő. Sokkal inkább a politikában, nevezetesen a nagy hatótávolságú nyugati rakéták bevetésének engedélyezésében Oroszország területén lévő célpontok ellen. A komoly huzavona után megkapott amerikai MGM-140 ATACMS kis hatótávoságú, irányított taktikai ballisztikus rakéták megjelenésével, illetve a Storm Shadow-ok indítását korlátozó nyugati megkötések feloldását követően a siklóbombákat tároló raktárak kiemelt célpontokká váltak. Az akciók - legalábbis részeges - sikerrel jártak az ukrán kormány szerint: 2024 végére a felére csökkent az ilyen bombatámadások száma.

Versenyfutás a levegőben?

Szakértők szerint nem csupán lenn a földön, de a levegőben is az erőforrásokért zajló versenyfutássá változott át a hadviselés. Sok minden látható, de talán még több a bizonytalanság a (közel)jövővel kapcsolatban. Ami biztos: az ukrán légierő és légvédelem 2025 elejére sem omlott össze vagy szűnt meg, így az ország légtere továbbra is vitatottnak (a megfelelő NATO-terminológia szerint contested) számít. Ez a helyzet várhatóan 2025-2026-ban sem változik majd hiszen egyik fél részéről sem várható olyan drasztikus változás, mely alapjaiban lenne képes a kialakult egyensúlyon változtatni. Az is tény, méghozzá kormányzati és nyílt forrásból származó, fényképekkel és videókkal is alátámasztott, hogy a bevezetett nyugati szankciók és Oroszország nehéz gazdasági helyzete ellenére sem szűnt meg a katonai repülőgépek, így az ukrajnai hadjáratban kulcsszerepet betöltő, már a tapasztalatok alapján „ukrajnásított” Szu-34M kétüléses támadógépek, a Szu-35Sz vadászbombázók és a távollétükkel tüntető Szu-57 Felonok gyártása. Sőt, bár a 2024-ben átadott példányok darabszáma szigorúan titkos, de mind orosz, mind nyugati források szerint még némileg sikerült gyorsítani is a gépek építésén. Ami viszont továbbra is csigalassúsággal vánszorog, az például az új, nagy kétáramúságú PS-90A-76 hajtóművekkel és digitális avionikai rendszerekkel felszerelt Il-78M-90A tankergépek programja, vagy a 2017-ben első felszállását végrehajtó Berijev A-100 légtérellenőrző radarrepülőgép (az A-50-esek utódtípusa) sorozatgyártásának megkezdése.

Szintén tényként tudjuk, hogy nem tudjuk: mi lesz a 2025 január 20-án a Fehér Házba bevonult Donald Trump elképzelése az Ukrajnának nyújtandó katonai segélyek ügyében. Márpedig ez alapvetően fogja meghatározni például a légierőnek juttatandó levegő-levegő és levegő-föld fegyverzetek mennyiségét és minőségét. Az ukrán fél már régóta kéri-követeli például az AGM-158 JASSM cirkálórakéta-család nagyobb hatótávolságú, modernebb változatainak átadását a Falconok mellé. Az ukrán gépek gond nélkül alkalmazhatnák, de van politikai akarat a leszállításra? Vagy éppen az európai, MLU továbbfejlesztésen átesett, korai Falconok után érkeznek-e további Sólymok a Davis-Monthan légibázison lekonzervált amerikai F-16C/D flottából? Sikerül-e bővíteni a hajózók és a műszakiak képzésének programját - hiszen a vashoz ember is kell? S persze a legfontosabb kérdés: mikor lesz tűzszünet, ami mindkét oldal a saját légierejének fejlesztésére fog felhasználni a következő „forduló” előtt?

Forrás: Aranysas