Zavarunk és védünk

Az elektronikai hadviselés szinte egyidős a rádiózással: az ellenséges adások lehallgatása, a kódolt üzenetek megfejtése régi módszere már a háborúnak. A katonai repülés és az elektronika fejlődésével a második világháború végére már egészen komoly elektronikai hadviseléssel találkozhattunk a levegőben is. Ma pedig már a világűr és az informatika is szerves egységet képez a repülőgépek fedélzetéről végzett felderítő-zavaró tevékenységgel. Ma már tényleg a csillagos ég a határ.

Képgaléria megtekintése (10 db kép)

Kevés szó esik az elektronikai hadviselésre "kihegyezett" repülőgépekről, hiszen nem hajtanak végre látványos légicsapásokat, vagy nem hordoznak nagy hatótávolságú légiharcrakétákat a szárnyaik alatt. Pedig ha őszinték akarunk lenni, nélkülük ritka az eredményes hadviselés, és legalább annyiba kerülnek, mint egy-egy modern vadászbombázó.

Légcsavaros kezdetek

Nem meglepő, hogy a radarrendszerek fejlesztésében és alkalmazásában élenjáró Nagy-Britannia az elektronikai hadviselésre kialakított repülőgépek fejlesztésében és alkalmazásában is úttörő szerepet játszott. A brit Királyi Légierő bombázóparancsnokságának egyik különleges alakulata volt a 100. ezred, melyet 1943. november 11-én alapítottak. Az ezred kapta feladatul az akkor még gyermekcipőben járó légi elektronikai felderítési és hadviselési módszerek, eszközök fejlesztését, tesztelését és persze "éles" alkalmazását is. Az alakulat mesterévé vált a Luftwaffe radarral felszerelt éjszakai vadászgépei elleni műveleteknek, köszönhetően a német radarjeleket észlelni és követni képes nagy hatótávolságú de Havilland Mosquitóknak. Az ezred repülőgépeire, melyek jellemzően az akkor már a második vonalba szorult, kisebb teljesítményű bombázók voltak (mint amilyen a világháború első szakaszában fontos szerephez jutó angol Vickers Wellingtonok, Short Stirlingek, Handley Page Halifaxok vagy a Fortress Mk II-esek néven hadrendbe állított amerikai Boeing B-17F-ek), melyek azonban a korszak legmodernebb, angol felderítő és zavarórendszerei­vel repültek. Ez a teher sokkal halálosabb volt, mint a hagyományos bombák - az említett Fortress II-esek például az Airborne Cigar rendszerrel és a fedélzeten ülő, németül tökéletesen beszélő operátorokkal a Luftwaffe éjszakai vadászait irányító rádiórendszert zavarták, lehetőség szerint átvéve a német operátorok helyét az éterben. Az ezred repülőgépei számos, különböző frekvenciát lefedő zavarórendszerrel felszerelve, gyakran a bombázóparancsnokság Németország ellen induló nehézbombázóival együtt repülve védték a brit hajózókat, a szomorú német értékelések szerint meglehetősen eredményesen.

Bevetések évadja

Képgaléria megtekintése (10 db kép)

Az Egyesült Államok hadereje nem sokáig maradt "munka nélkül" a II. világháború lezárását követően. 1950. június 25-án indult meg az észak-koreai szárazföldi támadás, s a háború - visszaállítva a 38. szélességi foknál meghúzott határvonalat - egészen 1953. július 27-ig tartott. Itt a légi elektronikai hadviselés minimális szerepet kapott: az amerikai légierő vezetése attól tartott, hogy ha a B-29 Stratofortress bombázókötelékeket az akkori amerikai csúcstechnikával védik, az észak-koreai légvédelemmel együttműködő "szovjet tanácsadók" hamar rájönnek a titkokra. Emiatt azonban csupán az északi légvédelmi lövegeket vezérlő szovjet radarrendszerek pontszerű, helyi zavarását engedélyezték, ami az amerikai bombázóerők veszteségeit óriási mértékben növelte. Az észak-koreai oldalon beavatkozó kínai erők is a legtöbb esetben rádiócsendben végezték stratégiai műveleteiket, megfosztva ezzel az Egyesült Államokat az elektronikai felderítés és hadviselés sikerétől.

A tapasztalatok alapján az amerikai légierő stratégiai parancsnoksága ismét nagy hangsúlyt fektetett a légi elektronikai hadviselésre. Az első szovjet légvédelmi rakétarendszerek, a Moszkva védelmére hadrendbe állított Sz-25 Berkut (SA-1 Guild), majd a fejlettebb Sz-75 Dvina (SA-2 Guide­line) felbukkanásával alapvetően változott meg az eddigi ilyen jellegű erőegyensúly. Az amerikai válasz a légi elektronikai hadviselési eszközök gyors fejlesztése (tranzisztorok, spirálantennák, haladóhullámú csövek alkalmazásával) volt. Az eredményes zavaráshoz azonban felderítésre, jelgyűjtésre is szükség volt. A korszak elektronikai felderítőrendszerekkel felszerelt leghatékonyabb repülőgépének a Convair RB-36 Peacemaker számított, de a nagy magasságban végzett "szimatolás" feladatát a North American RB-45C Tornado, majd a Lockheed U-2 stratégiai felderítőgépek kapták meg.

A vietnami háború alapvető változásokat hozott a légi és szárazföldi hadviselésben is, s ez igaz volt ennek elektronikai területére is. A légvédelmi ágyúkat és a Szovjetunióból kapott Sz-75-ös légvédelmi rakétákat irányító radarrendszerek zavarása, semlegesítése - köszönhetően az erőteljesen növekvő amerikai veszteségeknek, repülőgépekben és személyzetben egyaránt, elsőrendű feladattá vált. Az első "célrepülőgép" erre a kétüléses, a radarbesugárzást észlelő és annak irányát is kijelző AN/APR-25-ös, illetve a rakétákat irányító tűzvezető radar befogására figyelmeztető rendszerekkel is felszerelt F-100F Wild Weasel volt. Az 1965 decemberétől induló bevetések során a bombatámadásokat végrehajtó kötelékeket oltalmazták, s ehhez a feladathoz 1966 márciusától már az AGM-45 Shrike irányított rakétákat is használhatták, melyek az ellenséges radarok kisugárzására "ráállva" támadták meg a légvédelmi rendszereket. Az F-100F-eket a szintén kétüléses, nagyobb és gyorsabb Republic F-105F-ek váltották 1966-tól, majd a továbbfejlesztett F-105G-k 1968-tól. Ezek a gépek már alkalmazhatták a modernebb, nagyobb hatótávolságú AGM-78 Standard ARM radar elleni rakétákat is.

Képgaléria megtekintése (10 db kép)

Egy másik fontos módszer volt a vadászbombázókra függeszthető zavarókonténerek megjelenése, mint amilyen a "gyorssegélynek" szánt QRC-160-as, majd később az AN/ALQ-87-es család tagjai.

A légi elektronikai hadviselés igazából a háború végére, az 1972. decemberi Linebacker II-es légi hadműveletre "állt össze" igazából látványosan. A támadás csapásmérő erejét képező B-52 Stratofortress stratégiai bombázókötelékeket az észak-vietnami légvédelmi radarokra, rakétaindító állásokat és légvédelmi lövegeket alacsony magasságban támadó F-105G Wild Weaselek és az új F-111 Aardvark változtatható szárnynyilazású támadó gépek fedezték. Az EB-66C Destroyer elektronikai hadviselésre specializált repülőgépek pedig nagy energiájú, irányított zavarásokkal védték a lomha és sérülékeny bombázókat. Az aprólékosan megtervezett és koordinált műveletekkel jelentősen csökkent a légierő vesztesége a hadművelet során.

Sivatagi hadviselés

Képgaléria megtekintése (10 db kép)

1991-ben egy jóval összetettebb feladatot kellett megoldania az amerikai és szövetséges légierőknek: az ereje teljében lévő, jól szervezett és gazdagon felfegyverzett iraki légvédelem semlegesítését, a saját támadó és vadászkötelékek védelmét. A légteret közepes és nagy hatótávolságú radarrendszerek fürkészték, míg a támadó nyugati és arab repülőgépekre szovjet (SA-2 Guideline, SA-3 Goa, SA-6

Gainful, SA-8 Gecko), illetve francia eredetű (Roland 2) légvédelmi rakéták, illetve önjáró és vontatott légvédelmi gépágyúk, lövegek ezrei vártak. Az amerikai légierő és haditengerészet oroszlánrészt vállalt részben az iraki légelhárítás feltérképezésében, részben a semlegesítésben. Ehhez a legtöbb segítséget Nagy-Britanniától (Nimrod R.2, Tornado GR1) és Franciaországtól (DC-8 Sarigue, EC-160 Gabriel) kapták az amerikai repülőerők. A munka dandárját azonban többek között a vietnami tapasztalatok alapján kifejlesztett, mára már nyugdíjba készülő tengerészgyalogos és haditengerész EA-6B Prowlerek végezték. A pilótának és három elektronikai hadviselési specialistának helyet adó, hajófedélzetről is üzemelni képes repülőgépet 1971-ben állították hadrendbe, és azóta gyakorlatilag minden említésre méltó háborúban, hadműveletben, akcióban részt vett, ahol amerikai erők voltak érdekeltek. A típust természetesen folyamatosan és változatosan továbbfejlesztették, modernizálták. A jelenleg még üzemeltetett tengerészgyalogos EA-6B-k szinte mindegyike már az ICAP III-as fejlesztési programon átesett, így többek között Link 16-os adatátviteli rendszerrel és ALQ-218-as taktikai zavarórendszerrel felszerelt. A haditengerészet azonban már csak az utódot használja, igaz, azt nagyon is aktívan: a "lelket is kirepülik" a Boeing EA-18G Growlerekből. A jóval nagyobb teljesítményű számítógépeknek és fedélzeti rendszereknek köszönhetően egy pilóta és egy specialista elegendő ahhoz, hogy a 2009-ben hadrendbe állt, repülőgép-hordozókról bevetésekre induló repülőgép legyen a jelenleg ismert leghatékonyabb elektronikai harci gép. A kétüléses F/A-18F Super Hornet vadászbombázóból átalakított típus a Prowlerekről már ismerős ALQ-99-es és ALQ-218-as rendszerekkel dolgozik, de már ténykednek a következő generációs zavarórendszer (Next Generation Jammer, NGJ) fejlesztésén és integrációján is.

Az 1991-es Sivatagi Vihart követően Irak volt egy másik híres, kifejezetten az elektronikai hadviselésre kialakított gép, az EF-111A Raven "búcsúhadszíntere". Az F-111A Aardvarkokból átalakított Hollók fegyvertelenek voltak, de szuperszonikus sebességgel, mélyrepülésben voltak képesek az ellenséges terület felett behatoló saját kötelékekkel együtt repülni, őket védelmezni. A gépek bombaterébe került a továbbfejlesztett ALQ-99E zavarórendszer, melynek antennái részben a gép függőleges vezérsíkjának tetejére illesztett, jellegzetes formájú konténerben dolgoztak. A gépek utolsó missziójára 1998-ban került sor, s ezután - egészen a Growlerek megjelenéséig - az öregecske EA-6B Prowlerekre maradt az elektronikai harci bevetések repülése.

Az elektronikai hadviselés nagy öregje és máig elpusztíthatatlan-kiválthatatlan típusa a Boeing RC-135-ös család. Az amerikai légierő veterán négy hajtóműves gépei az elektronikai megfigyelés, felderítés, jelgyűjtés és hírszerzés minden területét lefedik, immáron évtizedek óta. A légierő jelenleg is az RC-135V/W Rivet Joint változatot használja Oroszország és Kína határaitól a Közel-Keletig mint az alapvető elektronikai hadviselési platformot. A milliónyi kisebb-nagyobb antennáról könnyen felismerhető Rivet Jointok az elmúlt két évben gyakori szereplői voltak a híradóknak is, hiszen az orosz légierő vadászgépei előszeretettel közelítették meg veszélyesen kis távolságokra az orosz érdekszféra határai mellett szabályosan, nemzetközi légtérben repülő felderítőgépeket.

A típus olyannyira pótolhatatlan, hogy 2011-ben több mint 900 millió dollár értékben a brit Királyi Légierő is három RC-135W Airseeker gépet vásárolt az Egyesült Államoktól. A három amerikai KC-135R Stratotankerből átalakított brit elektronikai felderítőgép első példánya 2013 novemberében került a Királyi Légierőhöz. A jelenlegi tervek szerint a harmadik példány átadásával 2017 decemberére lesz teljes a brit Airseeker-flotta, s addigra teljesen hadra foghatóvá is válik a típust Mildenhallban üzemeltető 51. század.

Váltógazdálkodás

Képgaléria megtekintése (10 db kép)

Az Egyesült Államok légiereje már évek óta kereste a lassan nyugdíj­érett korba lépő, 1983 óta hadrendben álló EC-130H Compass Call repülőgépeit. 2015 februárjában már azt is bejelentették, hogy az arizonai Davis-Monthan légibázison működő 55. elektronikai harcászati ezred 14 gépes Compass Call-flottájának felét le kívánják állítani, takarékossági okok miatt. Igaz, ekkor még a váltó típusról szó sem esett. A kongresszus honatyáit nem sikerült meggyőznie a légierő vezetésének: a gépek maradtak.

A sokoldalú Herculesek előző generációjának elektronikai hadviselésre, az ellenséges kommunikációs és vezetési rendszerek zavarására, megbénítására átalakított turbóprop repülőgépek minden fontos hadműveletben részt vettek a nyolcvanas évek elejétől. A gépek ma is aktív résztvevői a közel-keleti, afganisztáni, afrikai és más hadszínterek nyílt vagy különleges hadműveleteinek. Sokan azt hitték, hogy ebben az esetben is a C-130J Super Hercules platformján kialakított EC-130J lesz a nyertes elképzelés. Nem véletlenül: az AC-130U Spooky támadó repülőgépet (ezek a Herculesek többek között egy 105 mm-es M102-es tarackot is visznek a fedélzetükre beépítve) a jelenleg is gyártott, alaposan modernizált C-130J Super Herculesek felfegyverzett változatai (AC-130W Stinger II és AC-130J Ghostrider) váltják fel fokozatosan. Nos, a légierő másképp döntött: a gyorsabb, sugárhajtású Gulfstream G550-es nagy hatótávolságú üzleti gépre alapozott váltó típust szeretnének hadrendbe állítani. A fegyvernem a 2017-es pénzügyi évre szóló költségvetés-tervezetben 165,7 millió dolláros keretet szeretnének elkülöníteni a leendő EC-37B változat megtervezésére és kifejlesztésére, majd évente egy repülőgép átalakítására és hadrendbe állítására kérnek további forrásokat a kongresszustól. Az első tervek szerint tíz gépet vásárolnának, melyek még több éven keresztül az EC-130H-kkal együtt végeznék felada­taikat.

Persze a Gulfstream kiválasztása sem meglepő: a típusból átalakított, különleges feladatra alkalmazott repülőgépek nem csupán az elektronikai felderítésre, hanem légtérellenőrző feladatokra is alkalmasak. Az izraeli Israel Aerospace Indust­ries még 2008-ban, Farnborough-ban mutatta be az IAI EL/W-2085 aktív fázisvezérelt radarrendszerrel felszerelt példányt. A géptörzs két oldalán lévő, jellegzetesen csúnya "dobozok" tartalmazzák a radarrendszert, így a típus könnyen azonosítható. Az Izraelben Eitam néven hadrendbe állított gépekből Szingapúr négy, míg Olaszország két darabot vásárolt.

Az amerikai haditengerészet is a típus alkalmazója: nemrég a fegyverteszteléseknél használt, a telemetriai adatokat érzékelő, feldolgozó és továbbító NP-3D Orion repülőgép helyére vásároltak egy NP-37B változatú Gulfstream G550-est.

Képgaléria megtekintése (10 db kép)

A két izraeli Eitamot egészíti ki három, kifejezetten az elektronikai felderítésre, hírszerzésre optimalizált G550-es, Shavit néven. A gépet könnyű megismerni a géptörzs alá elhelyezett nagyméretű, a törzshöz simuló konténerről és persze a feladatkörnek megfelelő, alul-felül megfigyelhető antennaerdőről.

Az amerikai EC-37B azonban egy teljesen új típus lesz, a tervek szerint a jelenlegi EC-130H-k fedélzeti rendszereit helyezik el a Gulfstreamek törzsében és külsején, persze a szükséges modernizálás után. Ez nem csupán felgyorsítja a gépek kifejlesztését és gyártását, de csökkenti a költségeket is, mely az amerikai védelmi kiadások folyamatos lefaragása idején fontos szempont. A Gulfstream G550-ös ráadásul - ha kis mennyiségben is, de - már hadrendben állnak C-37B típusjelzéssel, VIP-szállítási feladatokat ellátva. Így már kiképzési, repülési és üzemeltetési tapasztalattal is rendelkeznek a G550-ösökkel kapcsolatban.

Igaz, a 2017-es költségvetési törvénybe iktatott tételhez a honatyák megjegyzést is fűztek. Véleményük szerint az EC-130H és az EC-37B legalább hat esztendőre tervezett egyidejű üzemeltetése nem gazdaságos és a hatékonysága is megkérdőjelezhető. Véleményük szerint fel kellene gyorsítani az évi egy gépre tervezett beszerzést, így hamarabb lehetne kivonni a hadrendből az öreg a Compass Callokat, és minden forrást a modernebb, nagyobb képességekkel rendelkező leendő EC-37B-k­re összpontosítani.

Cikk: Trautmann Balázs

Forrás: Aranysas