Veszteséglista - Volt egyszer egy Ukrán Légierő

Az első látogatásaim még a boldog békeidőkben, a Krím-félsziget 2014-es megszállása előtt történtek. Három évvel korábban a belbeki támaszponton kezdődött a sorozatunk, ekkor még viszonylag nagyobb csoportot, mintegy húsz újságírót láttak ott vendégül. Ez a Krím-félszigeten található repülőtér adott otthont az ukrán légierő éves éleslövészetének. A különböző színű oldalszámok mutatták, hogy a légierő minden vadászegységétől érkeztek MiG-29-esek és Szu-27-esek, hogy R-73-asokkal és az R-27-esek különböző változatival tucatszámra induljanak a tengeri lőtér fölé. A bázist gyönyörű helyen alakították ki, egy tengerpart melletti domb tetején, így nagyon szép fotókat készíthettünk a víz felől visszatérő vadászgépekről. Viszont információt nem sokat kaptunk, igyekeztek a katonák a lehető legkevesebb tényt megosztani velünk. Érdekes módon azonban hozzánk csapódott a közös használatú, polgári-katonai repülőtér egyik civil alkalmazottja, aki egyrészt folyékonyan beszélt angolul, másrészt pedig egy-két évvel korábban akaszthatta szögre a mundért, és nagyon érdekes dolgokat mesélt. Ez a készséges tudástranszfer szemmel láthatóan nagyon idegesítette a hivatalos kísérőinket, akik nyilvánvalóan az elhárításhoz tartoztak, de nem tudtak közbeavatkozni. Az alkalmi ismerősünktől származó információk ráadásul a későbbi keresztellenőrzések során rendre valósnak bizonyultak. Általános igazság, hogy nem árt bizonyos bázisokon a hallottakat némi szkepticizmussal kezelni, és lehetőleg független forrásból is ellenőrizni - amennyiben lehet.

A támaszpontot aztán a hírekben láttam viszont három évvel később. Amikor az oroszok elfoglalták a Krímet, többször mutattak egy felvételt, amelyen egy harckocsi áttör egy betonkerítést. Nos, az bizony a belbeki bázis kerítése volt, aminél várakoztunk korábban a bejutásra.

2012-ben megint a Krímbe vitt az utunk, ezúttal az ukrán haditengerészeti légierő Szakiban található repülőtere lett a célpontunk. Ez a fegyvernem akkoriban sokféle repülőeszközzel rendelkezett, de mindegyikből csak néhány tűnt üzemképesnek. Ránézésre persze nehéz ítéletet mondani, de a helyiek szerint sem lehetett túl gyakori, hogy egyszerre két Berijev Be-12-es amfíbia is a levegőbe emelkedjen. A Kamov Ka-29-es harci helikopterből is több nézett ki üzemen kívülinek, mint repülőképesnek. Viszont láthattunk még aktív Mi-14-est és Ka-28-ast éppúgy, mint mentőcsónakok kidobását An-26-os nyitott rámpájáról és Be-12-es bombateréből egyaránt. Igazán emlékezetes volt, amikor a program végén a pálya mellől visszaindultunk az autókkal, de a gurulóút keresztezésénél elsőbbséget kellett adnunk a balról érkező Be-12-esnek - az öreg tengeri dinoszaurusz vagy húsz méterrel előttünk döcögött a helyére. Megtekinthettük a NITKA-komplexumot is, a hordozófedélzeti repülők földi gyakorlóközpontját, amelyet még a Szovjetunió idején hoztak itt létre. Az egyik kifutópálya végén pont olyan síugrósáncot alakítottak ki, mint amilyen az Admiral Kuznyecov anyahajó orrán található, illetve a repülőtér egyik részén fékező drótköteleket helyeztek el, és az alatta levő acélszerkezetet képesek úgy mozgatni, mintha a hajót dobálnák a hullámok. Mivel Oroszországban a helynek nem volt megfelelője, ezért évente másfél-két hónapra kibérelték az ukránoktól a bázist, hogy a hordozófedélzeti gépeikkel biztonságosan gyakorolhassák a tengeri üzemet - ki gondolta volna akkor, hogy az oroszoknak két év múlva már nem kell bérleti díjat fizetniük…

Ezen látogatásunk alkalmával több programot is szerveztünk. Államközi szerződések nyomán Oroszország több támaszponttal is rendelkezett a Krímben, és Szevasztopolban található a legfontosabb fekete-tengeri hadikikötőjük. Néhány hrivnya ellenében egy bárkán körbevittek bennünket a hajók között. Ekkor még békésen megfértek egymás mellett az orosz és az ukrán egységek, legyen szó tip-top úszó harcálláspontról, rozsdamarta hordszárnyas gyorsnaszádról vagy éppen úszódokkban álló tengeralattjáróról - akárcsak a partoldalban kövekből kirakva a két nemzet hatalmas zászlaja, a „Mir” (béke) felirat társaságában. Néhány tucat méterre hajózhattunk el a Moszkva rakétás cirkálótól, az orosz Fekete-tengeri Flotta zászlóshajójától, amely idén áprilisban merült hullámsírba.

A szokásosnál óvatosabban, de ezúttal spotterkedtünk is kicsit. Az egyik orosz támaszpontnál tisztes távolból néztük a vörös csillagos haditengerészeti Szu-24-eseket - itt nagyon komoly volt a bázisok védelme, erősen ellenjavalt a kerítést megközelíteni. Illetve sikerült lencsevégre kapni az ukrán Vészhelyzeti Minisztérium An-32-es tűzoltógépét - valószínűleg az egyikét azoknak, amelyeket 2022. február 25-én Lengyelországba menekítettek.

Koktyebelben, a szovjet vitorlázórepülés bölcsőjében nem csak Oleg Antonov és Szergej Koroljov emlékművét csodálhattuk meg, hanem egy romos, tető nélküli hangárban néhány olyan An-2-es maradványait is, amelyek még a szovjet MHSz, a DOSzAAF idejéből maradva pusztulhattak ott csendben.

A tízes évek első felében eljutottunk még Ivano-Frankivszkba és Sztarokonsztantyinovba is, ahol MiG-29-esek, illetve Szu-24-esek települtek. Ekkoriban a légierő még messze nem úgy nézett ki, mint a húszas évek elején. A hajózók nagyon keveset repültek, bár azért már többet, mint az ezredforduló mélypontján - de azért az évi 20-30 óra csak a korábbi öthöz számított előrelépésnek. Előfordult, hogy egy héten csak egyszer volt üzemnap, de olyan is, hogy egy elvileg elsővonalbeli pilóta csak havonta egyszer szállhatott fel. Féltünk is rendesen, amikor egyszer pontosan a fejünk fölött gyakorolta egy hajózó a kismagasságú műrepülést Szu-27-esével. Néhol őszintén beszéltek a problémákról, míg máshol inkább igyekeztek azokat elkendőzni. Előfordult, hogy megkértek, a megjelenő fényképeken ne látszódjon a hangár penészes fala, máshol pedig inkább nem is engedtek be a csarnokokba. Néha úgy éreztük, mintha inkább egy repülőklubban járnánk, nem pedig egy komoly légierőnél.

Viszont a vendéglátóink, ha nem is voltak mindig teljesen őszinték, általában nagyon barátságosan viselkedtek. Néha talán túlzásba is estek - egyszer az ebédhez elfogyasztott vodkák után az ezredparancsnokkal mosolyogva, egymással szemben gyakoroltuk az egylábon állást, tesztelni, hogy melyikünk mehet még vissza a zónába…

Előfordultak bőven nyelvi nehézségek is. Sajnos, a kötelező orosz nyelvoktatást sohasem vettem komolyan annak idején, és a kevéske tudásom is bőven leépült a rendszerváltás utáni évtizedekben, így mindig az angol nyelv használatára kényszerültem. Egy beszélgetés során a kirendelt tolmácsot megkértem, kérdezze meg a pilótát, hogy hány órát repülnek egy évben. Váltottak egy pár szót, majd mondja nekem angolul, hogy száz (onehundred) órát. Ez eleve meglepő értéknek tűnt, különösen annak fényében, hogy hallottam, amint a hajózó azt mondja a tolmácsnak, hogy тридцать. Azért még emlékeztem az orosztanulmányaimból, hogy ez bizony harmincat jelent…

Arra is akadt példa, hogy szintén tolmácsolással ment végig a beszélgetés, majd később kiderült, hogy a parancsnok úr korábban fél éven át törzstiszti képzésen vett részt Amerikában - ahol feltételezhetően nem ukránul folyt az oktatás…

Legnagyobb bánatomra a reptereken tucatszámra álló, gyakran még a szovjet időkből itt maradt kivont gépeket általában nem fotózhattuk. Úgy vélekedtek, hogy ezeknek a bemutatásával esetleg azt a látszatot keltenénk, hogy az ukrán légierő csupa roncsból álló, gyenge haderő. Pár helyen egyértelműen kijelentették, ha csak egy fényképezőgép is a leállított MiG-29-esek felé fordul, vége a látogatásnak, míg máshol elég volt megígérni, hogy magánhasználatra fotózzuk a helyi Jurassic Parkot, sohasem fognak a képek megjelenni. Előfordult, hogy reggel még jóformán rá sem nézhettünk a sarokban ácsorgó ritka MiG-23-asokra, míg délután már gyakorlatilag a vendéglátók ajánlották fel a fényképkészítés lehetőségét - de azért itt is kérve a diszkréciónkat. Azért az óvatosságuk nem lehetett hiábavaló, azt el kell ismerni, valószínűleg sikerült néha megtéveszteniük az orosz felderítést. Ugyanis amikor idén márciusban először érte orosz támadás Ivano-Frankivszkot, a műholdkép szerint a háromból az egyik méregdrága precíziós fegyver a réges-rég kivont korai MiG-29-esek közé csapódott…

A Krím 2014-es megszállása, a donbaszi harcok kitörése után viszont nagyon megváltozott a légierő, komolyabb lett az üzem. Sokkal komolyabb. 2016-ban több bázison jártunk, az első közülük Mikolájivé volt, ahol több egységet is összevontak. A déli állóhelyeket kapták meg a Krímből kimentett gépek. Amikor az oroszok bevonultak, a Belbekben talált működőképes vadászgépeket megtartották, de a többi repülőeszközt az ukránok elszállíthatták. Így egyrészt ide hozták át a leállított MiG-29-eseket, illetve Szakiból ide települt át a haditengerészeti légierő. A parancsokság még csak építkezési konténerekben lakott, és akadt még bőven üzemképtelen helikopter a területükön, de azért ránézésre többről hihettük el, hogy képesek a levegőbe emelkedni, mint négy évvel korábban. Egy Mi-14-est éppen trélerre daruztak, hogy nagyjavításra szállítsák, miközben két tengeralattjáró-vadász forgószárnyas és egy An-26-os is éles fegyverekkel bombavetési gyakorlatra indult - bizony, a szállítógépre is felszerelték a külső bombazárakat, amelyekre fel is függesztették a négy ejtőlőszert.

Szerelők sürögtek-forogtak két Be-12-esen és egy Kamov-28-ason, egészen életszagúnak tűnt a támaszpont - és ez még semmi a légierős részhez viszonyítva. Amikor átmentünk ugyanis az északi részre, talán még nyüzsgőbb élet fogadott. Elvileg nem vehettük volna észre, de azért láttuk, hogy a készültségben álló négy MiG-29-est a rövid hatótávolságú R-73-asok mellett hosszabb lábú R-27-esekkel is állig felfegyverzeték. Persze nem lehetett egy avianói pörgéshez hasonlítani az üzemet, de azért folyamatosan jöttek-mentek az Albák, MiG-29-esek, Szu-25-ösök. Ez utóbbiak közül, a harci tapasztalatok tanulságait felhasználva, több is extrém mélyrepülésben csapott ránk. Elképesztő élmény az embertől tíz méterre, fél fesztávolságnyi magasságban elsüvítő sugárhajtóműves Sturmovik. Akadtak frissen nagyjavított, digitális kamuflázsban feszítő példányok, és olyanok is, amelyek úgy néztek ki, mintha csak az előző héten húzták volna elő az afganisztáni kivonulást követő tartós tárolásból. De repültek. A zónában több helyen is UB-blokkok parkoltak, illetve gyanús, hosszúkás, zöld színű faládák álltak a gépek mellett, szóval a fegyvereseknek is lehetett dolguk. Az ország nyugati részében található repülőterekkel szemben Mikolájivben nem voltak megerősített fedezékek, elvileg könnyű célpont lett volna idén. Viszont az ukránok valószínűleg jól felkészültek, mert amikor a háború elején még bőségesen érkeztek fotók a harcokból, innen is került elő egy-két felvétel. És azon a betonon, ahol látogatásunkkor közel tucatnyi Szu-25-öst szolgáltak ki, csak két Varjút semmisítettek meg az első csapásokkal, amelyek gondolom éppen repülésképtelenek lehettek - a többit valószínűleg előzetesen széttelepítették.

Kedves gesztus volt a vendéglátóink részéről, hogy sötétedés után egy Szuhojt reflektorokkal megvilágítottak nekünk a zónában. Hogy még szebb fotókat csinálhassunk a kiállított gépről, egy fél tűzöltőautónyi vizet szétlocsoltak a betonon, hogy a mesterséges pocsolyákban visszatükröződhessen a digitális álcafestésű gép képe - ezt a pixeles kamuflázst valahogy sohasem tudtam feldolgozni, nem értem, hogy mi a célja a festő szakemberek szivatásán túl (bár gondolom a makettezők sem örülnek neki túlzottan).

Másnap az a Herszon várt ránk, amely idén márciusban az ukránok sikeres tüzérségi ellencsapása miatt került a lapok címoldalára. Ekkor még kék-sárga felségjeles helikopterek laktak itt, és javában folytak a gyakorlórepülések. Radaros- és géppuskás orrú Mi-17-esek, frissen modernizált, erősebb hajtóművel és reduktorral felszerelt Mi-8MSzB-V-k rótták az iskolaköröket. A megváltozott időket mutatta az is, hogy gyakorlórepülésre is betöltött infracsapda-szórókkal és felszerelt infravörös zavarókkal indultak, valamint a könnyebb azonosítás érdekében a legtöbb helikopter faroktartójára két széles fehér csíkot festettek. Általában eltávolították az oldalszámot is, és helyette csak az egyik ablakba felragasztott lapra nyomtatott szám segített a forgószárnyas azonosításában.

Kivételesen megengedték, hogy garázdálkodjunk a leállított (vagy annak tűnő) gépek között, ahol nagyon ritka Mi-24-eseket kaphattunk lencsevégre. Akadt itt nukleáris felderítő Mi-24RH még a korai lóheremintás kamuflázzsal, hatalmas optikával felszerelt tüzérhelyesbítő verzió, vagy afrikai ENSZ-béfekenntartó misszióból visszatért fehérre festett példányok - ez utóbbiakon is ott voltak az ukrán forgószárnyasok fekete azonosító csíkjai a faroktartón, némi zebrás jelleget kölcsönözve a forró égövet megjárt gépeknek. A műholdképek szerint az itt tárolt helikopterek közül is megsemmisült idén néhány példány, de a sikeres ukrán csapás a reptér polgári részéhez tartozó előtérre koncentrált, az oroszok ott vonták össze a forgószárnyasaikat, amelyek közül legalább féltucatnyi példányt szétlőttek, közöttük néhány Ka-52-est is. Több gépet is teherautón vontattak el a támadás után Herszonból - minden bizonnyal, ha nem kaptak volna komolyabb repeszsérülést, nem országúton távoznak a repülőtérről.

Herszon után a lengyel határ menti Luckban nézhettük meg a Szu-24-esek gyakorlatát. Ez a támaszpont közelebb volt a Varsói Szerződés idején a tervezett főcsapás irányához, így itt megerősített lefedéseket is építettek. Akkoriban saját egységgel nem rendelkezett, viszont itt nagyjavították a MiG-29-esek hajtóműveit, valamint tároltak számos kivont Szu-24-est - amelyekre jóformán rá sem nézhettünk. Igen komolyan vették a biztonságot, kísérőink a helyi kémelhárítástól folyamatosan filmezték maroknyi kis csoportunkat, árgus szemmel figyelve, hogy tényleg csak azt fotózzuk, amit szabad. A háború kitörése után sokáig békén hagyták az oroszok a bázist, csak később érte csapás a hajtóműjavítót. Látogatásunkkor a közeli lőtér miatt települtek át ideiglenesen az aktív variaszárnyú csapásmérők, amelyek gyakorlóbombákkal indultak feladatra. A helyzet változását mutatta, hogy míg az utolsó békeévben, 2013-ban az alakulat általában havonta egy, legfeljebb két üzemnapot tartott, és mindössze öt üzemképes Szu-24-essel rendelkezett, addig csak erre a 2016-os gyakorlatra tizenhárom gépet hoztak el. Ráadásul ezek egy része éjszakai bombavetésre indult, ami szintén nem a tapasztalatlan, fiatal sasok műfaja. Jól is jött ez a felújított készség idén, amikor az orosz deszantosok elfoglalták a Kijev melletti gosztomeli repülőteret. Már úton voltak a főerők Il-76-osokkal, hogy a megszállt repülőtéren leszállhassanak, majd onnan kiindulva gyorsan elfogják a belvárosban az ukrán államvezetést. Ezt a tervet hiúsította meg legalább két ukrán Szu-24-es, amely a felvételek szerint kis magasságban végigszáguldott a már orosz kézen lévő reptér felett, és betonromboló bombákat szórva alkalmatlanná tette azt a szállítógépek fogadására, így döntve dugába az orosz terveket.

A komoly biztonsági intézkedések ellenére azért a látogatások a légierős támaszpontokon általában viszonylag vidám, barátságos hangulatban zajlanak a világ bármely részén. Nos, ennek a könnyedségnek a nyomát sem találtuk az utolsó 2016-os látogatásunknál, ott bizony kőkeményen a célszerű szigor uralkodott. Az Ukrán Nemzeti Gárdát a 2014-es harcok kitörése után hozták létre, és döntő szerepet játszott a Donbasz térségében zajló harcokban, így nem meglepő, hogy tényleg komolyan vették a biztonságot - igazából az a csoda, hogy egyáltalán beengedtek hozzájuk. Rendelkeztek ugyan saját helikopteres alakulattal is, de mi a központi szállítórepülő-egységüket nézhettük meg, Kijev-Zsuljáni repülőterén. Itt nem gyakorlási céllal lehetett beszerelve a 16 hordágy az egyik szürke An-72-es teherterébe - a fehér VIP-festésű típustestvérét viszont nem csak hogy nem láthattuk belülről, de még kívülről sem fényképezhettük le.

A változások nagyon jól lekövethetők a repülőgép-javítóüzemek tevékenységében is. 2011-ben az odesszai üzem udvarán álló Lenin-szoborban jóformán több tűz volt, mint a hangárban folyó tevékenységben - akkor mindössze egy egyiptomi MiG-21-esen és ukrán L-39-esen folyt aktív munka a nagyméretű csarnokban, bár az igazat megvallva láttunk még néhány Albát is a nagyjavítás különböző állapotaiban félretolva. 2017-ben Lvivben (Lembergben) viszont jól láthatóan teljes gőzzel folyt a munka az LDARZ üzemében. Nem nagy túlzás azt állítani, hogy a csarnokok zsúfolásig megteltek különféle mértékben szétbontott MiG-29-esekkel, melyeken valóban dolgoztak is. Akadt közöttük néhány azerbajdzsáni példány is a saját Nagyvasaik mellett, bár mi ezt egyáltalán nem bántuk. Ezt a gyárat aztán 2022. március 18-án érte orosz rakétacsapás, és a műholdképek alapján sikerült elpusztítaniuk a legfontosabb három csarnok egyikét - igaz, e mellett csak egy adminisztrációs épületet romboltak le, illetve a helyi Jurassic Parkban okoztak nagyobb károkat, bár valószínűleg egy etióp felségjelű MiG-23-as elpusztulása generálja most a legkisebb fejfájást Ukrajnában.

Ezen sorok írásakor még messze nem látszik a háború vége. Az viszont szinte biztos, hogy lesznek még áldozatai a harcoknak, pusztulnak el még olyan helyek és gépek, amiket volt szerencsém korábban látni. Ezek a veszteségek azonban idővel pótolhatók, viszont senki és semmi nem tudja kárpótolni azokat az embereket, akiknek az életét felforgatta az orosz támadás - vagy rosszabb esetben el is vette.

Forrás: https://aranysas.hu/