Szovjet gépágyú amerikai éjjellátóval - Éleslövészet a megújult Mi-24-esekkel

A reaktivált hazai Mi-24-es flottából négy darab Mi-24P (oldalszámok: 336, 335, 334, 332) vett részt a gyakorlaton. Maga a bemutató egy előzetes eligazítással, illetve szakmai prezentációval kezdődött. Simon Péter alezredes, a kitelepült harcihelikopter-raj parancsnoka magyarázta el az éjjellátó berendezés működését, a képességeit, a vele való repüléssel kapcsolatos tapasztalatait.

A helyszínen készült képgalériánk a fotókra kattintva érhető el!

Képgaléria megtekintése (86 db kép)

A sisakra erősíthető éjjellátóval megtámogatott lövészet során előretolt repülésirányítók (JTAC) által kijelölt célokat küzdöttek le a gépek, melyek pilótái még a legnagyobb sötétben is magabiztosan tudtak manőverezni a kivilágítatlan terep felett, olykor igen alacsonyan.

A lövészet két legfontosabb technikai eleme az NVG (Night Vision Goggles) és a Mi-24P helikopter legfőbb jellegzetessége, a Grjazev-Sipunov tervezőpáros által megálmodott GS-30-2K 30mm-es gépágyú volt.

Szigorúan kronológiai sorrendben, idehaza, a Mi-24-es típussal, a legelső éjjellátóval is megtámogatott éjszakai éles célleküzdés valamikor 1986-89 között a hazánkban állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport hajózóinak jutott. A beszámolók szerint mind a Kadafalván, mind pedig a Székesfehérváron állomásozó Mi-24-esekkel volt próbálkozás a harckocsikról ismert úgynevezett aktív infravörös éjjellátó alkalmazásával. Ez a klasszikus megoldás lényegében egy, a terepet pásztázó nagy teljesítményű infravörös reflektor és a hozzá hangolt éjjellátó berendezés együttese, ahol az alkalmazhatóságot jelentősen megnehezíti, hogy a pilótakabin műszerezettsége, annak megvilágítása természetesen ezzel nem kompatibilis. Az ilyen rendszereket főleg fixen beépítve, amolyan infratávcsőként lehet alkalmazni, ami elsősorban az operátornál jöhet szóba, de a helikoptervezető esetében már kevésbé. Maga az ötlet nem egyedi és nem is kimondottan szovjet, hiszen korábban az amerikaiak is hasonló módszerekkel kísérleteztek az AH-1-esek fedélzetéről - hasonló eredménnyel.

Képgaléria megtekintése (86 db kép)

Az NVG képesség nem teljesen újszerű a hazai forgószárnyas közösség életében, hiszen jó tíz éve már volt két NVG-kompatibilis Mi-17-esünk, amelyek akkor igen szerencsétlen módon úgy kapták meg a képességnövelést, hogy a szintén esedékes nagyjavításukra már nem jutott pénz.  Emiatt hiába volt meg a képesség, azzal akkor sokáig nem tudtak élni a magyar hajózók.

Az akkori tapasztalatok is megmutatták, hogy az orosz NVG rendszer képességei nem igazán megfelelőek, ekkor került sor az amerikai AN/AVS-9-es rendszer kipróbálására, amivel a tapasztalatok igen kedvezőnek bizonyultak. Ez a folyamat akkor, a fentiek miatt egy időre megrekedt, továbbá megmaradt kizárólag a Mi-17-es típuson. Nem sokkal később a magyar Mi-24-eseket leállították, ebben az időben már napirenden volt a hazai katonai helikopterflotta teljes nullázódása is.

Az azóta eltelt idő alatt sok minden megváltozott, előbb a Mi-17-eseket nagyjavították Oroszországban, majd sor került ugyanitt 6 darab Mi-24P és két darab Mi-24V nagyjavítására és korlátozott képességnövelésére is. Ez utóbbi esemény talán legfontosabb momentuma, hogy a hazai Hind oldalszámok tovább gyarapodhattak, hiszen a hetvenes évek végén beérkező Mi-24D, majd a nyolcvanas évek közepén rendszeresítésre kerülő Mi-24V és a kétezres évek legelején a Dunai Repülőgépgyár végóráiban repülőképessé tett két darab ex-NDK-s Mi-24P után a maradék négy P is hadrendbe kerülhetett hazánkban.

A szolnoki pilóták tapasztalatai szerint az NVG kompatibilissé tett 24-esek az amerikai rendszerrel kiegészítve hatékonyan használhatók. A hajmáskéri látogatásunkkor feltűnt, hogy a gépek teljes sötétségben is képesek akár nagy sebességgel is biztonságosan manőverezni, még alacsonyan, föld közelben is. Ez utóbbinak különösen ott van jelentősége, hogy az elmondottak alapján kijelenthetjük, a magyar Mi-24-esek elkövetkező hét évében a hangsúly áttevődik az éjszakai feladat végrehajtásra, ahol is az önálló célfelderítés helyett a személyzet munkáját az úgynevezett előretolt repülésirányítók (JTAC - Joint Terminal Attack Controller, illetve ahogy idehaza hívják, ERICS, Előretolt Repülésirányító Csoport) segítik, illetve határozzák meg.

Képgaléria megtekintése (86 db kép)

A JTAC csoportok jelölik ki a célokat, amelyeket a Mi-24-es gépeknek, de főképp géppároknak, akár rajoknak a megjelöléstől számított lehető legrövidebb időn belül kell megsemmisíteni. A célok megjelölésénél az olyan, levegőből nem egyértelmű helyzeteket - mint például az infra célzónyaláb melyik végén van a JTAC és melyik végén a célpont - különféle technikákkal teszik egyértelműbbé. Ilyen például a céljelet a célponttal kígyózó mozgással fedésbe hozás, mely során a helikopter személyzete számára egyértelmű, hogy a mozgó, majd egy ponton megállapodó pont a támadandó célterületet fedi.

A másik alapvető módszer szerint a célzónyaláb tájolása alapján állapítják meg annak melyik végén van a cél. A gyakorlat során a JTAC határozza meg a szimulált fenyegetés fajtáját, a helikopter parancsnokának ennek alapján kell meghatároznia a támadás profilját: kézi lőfegyverek esetén távolról, azok hatótávolságán kívül kezdik meg a tüzelést, míg hordozható légvédelmi eszközök (MANPADS) esetén „fűnívóban” közelítik meg a célt és ugrásból kezdik a támadást, hogy ne adjanak elég időt az ellenséges eszköznek felderítésre, befogásra és tűzkiváltásra. 

Maga az NVG igen hatékony, annak ellenére is, hogy látószöge távolról sem mérhető össze az emberi szemével, így a vele való repülés komoly felkészülést igényel. Az oroszországi nagyjavítást követően a komplett kabinműszerezés és a helikoptervezető ASzP-17V automatikus célzórendszere (ez felel a gépágyú, a bombafegyverzet és a nem irányított rakéták célravezetéséért a hátsó kabinban) úgynevezett NVG-kompatibilis lett. Hasonlóan ehhez, a gép éjszakai fényszórói is képesek éjjellátó-üzemmódban aktív infravörös reflektorként funkcionálni. A látható fény tartományában ilyenkor semmi sem észlelhető abból, hogy a helikopter személyzete képes csak számára látható fénynyalábbal pásztázni a felszínt.

A lövészet során láthattuk (napnyugtáig a sziluettekből, később a helyzetjelzők fényeiből), hogy a szólóban, illetve géppárban dolgozó helikopterek sokszor a tereptárgyak takarásában manővereztek, majd egy adott pillanatban, a támadás előtt ugrásból indítva hajtották végre a gyors rácsapásokat. Ezekkel a manőverkombinációkkal az ellenfél számára igyekeztek leszűkíteni a reakcióidőt. Azokban az esetekben, mikor a gépek még a helyzetjelzőket is lekapcsolták, csak a hang alapján lehetetlen volt még megsaccolni is a gépek helyzetét. A Mi-24-es jellegzetesen zajos jószág, ám abból a távolságból a gép zaja akkora fáziskéséssel érkezik, hogy amíg lehetett szemmel is követni a gépeket, nem ritkán akár 45 fokkal is arrébb kezdi el keresni a szem, mint ahol valójában a gép járt. És ehhez adódik hozzá a terep adta visszhangok és egyéb zavaró tényezők is. Mindez azért fontos, mert egy kivilágítatlan gépet pusztán az éjjellátókkal megkeresni az égen az ellenfélnek is nehéz feladat.

Képgaléria megtekintése (86 db kép)

Az orosz NVG-vel kapcsolatos korábbi hazai negatív tapasztalattal egybecseng, hogy maguk az orosz katonák is kifogásolták a képességeiket a szíriai éles próbák során, így egyelőre az amerikai rendszer integrációjával végzett magyar eredményekkel kapcsolatban nem érdemes orosz kontroll-referenciákat keresni, különösen úgy, hogy a lényegesen modernebb Mi-28N-ek esetében fogalmaztak meg negatív kritikát.

A lövészet másik kulcsszereplője a jelenleg egyedüliként használható fegyverzet, a Mi-24P GS-30-2K kétcsövű gépágyúja. A két darab Mi-24V JakB-12.7 négycsövű nehézgéppuskája önmagában már nehezen szolgálja ki az éjszakai harcfeladatok során felmerülő kihívásokat, hiszen sem tűzerőben, sem lőtávolságban nem ér fel a jókora gépágyúkhoz képest.

Annak ellenére, hogy korábban is voltak éjszakai éleslövészetek a nehézgéppuskával is, a jelenleg alkalmazott támadási profilok 2km-es tűzmegnyitási távolsága egyszerűen túl sok a V-k csöves fegyverzetének. Miközben a 30mm-es gépágyú ezen a távolságon még a BMP jellegű célokat is képes hatékonyan támadni, a JakB lövedékeinek átütőereje és találati valószínűsége itt már nem biztos, hogy elegendő. Amíg vissza nem térnek a 80mm-es Sz-8-as nem irányított rakéták és akár a Sturm irányított páncéltörő eszközök, addig a V-k éjszakai bevethetőségével nem lehet komolyabban számolni.

A Grjazev-Sipunov GS-30-2K, vagy másképp 9A623K kétcsövű, Gast-elven működő gépágyú tervezése 1974-ben kezdődött. Az ilyen fegyverek sajátossága, hogy az egyik csőben végbemenő lövés lőporgázainak egy része működteti a töltényűr ürítésén túl a másik csőbe a lőszer behúzását és a zárszerekezet, így a két cső lényegében egymást működteti. Jellemzőjük a nagy tűzgyorsaság, hátrányuk a gázelvezetés miatt relatíve alacsony torkolati sebesség. Ezt persze annak fényében kell értékelni, hogy a Szu-25-ös csatarepülőgép számára kifejlesztett alap GS-30-2-es lövedék csőelhagyási sebessége is 870m/sec, azonban a szovjet tervezők úgy látták, hogy míg egy rácsapást végző merev szárnyú, sugárhajtásos repülőgép esetében jelentékeny járulékos a hozzáadódó sebesség, addig egy lassabb helikopter esetében erre nemigen lehet számítani. A 105kg-os, 1500mm-es csőhosszúságú GS-30-2-es tehát nem volt elég, annak ellenére sem, hogy sehol máshol a világon nem terveztek hasonló méretű és teljesítményű gépágyúval felváltani az addig általánosságban jellemző helikopterfedélzeti géppuskákat, vagy nehézgéppuskákat. Gondoljunk csak az AH-1-esek 7.62mm-es űrméretű, nagy tűzgyorsaságú Minigun-jait váltó háromcsövű 20mm-es, vagy az AH-56-osok, illetve a későbbi AH-64-esek rövid csövű, már-már gránátvető jellegű 30mm-es gépágyúira.

Képgaléria megtekintése (86 db kép)

Ezzel szemben a szovjetek úgy látták, hogy a GS-30-2-esek eleve megkövetelik, hogy az ekkortájt rendszeresíteni kívánt Mi-24V sárkányszerkezetét az ágyú bekötési pontjainál jelentősen meg kell erősíteni, ugyanakkor az eredeti 1500mm-es csőhossz esetén a torkolat síkja pont az operátor fejével lenne egy vonalban. Először ezt a problémát egy jókora, hengeres lángrejtő csőtoldattal kívánták orvosolni, de végül az effektív csőhossz további növelése mellett döntöttek. A közel egy méterrel megtoldott 2400-es hosszra még így is további lángrejtő tölcsérek kerültek, de ezekkel már az első kabin elé került a hatalmas torkolattűz és az expandáló lőporgázok frontja, továbbá a csőelhagyási sebesség 940 m/sec-re nőtt (ezzel a Grajzev-Sipunov 30mm-es, tehát a 30x165-ös lőszert tüzelő gépágyútípusai közül kimondottan rekordernek számít). A hosszabb cső miatt azonban a 3000 lövés/perc tűzgyorsaságot már nem tudták tartani, ez leredukálódott 2400-ra. Ez azonban egy ekkora űrméretű fegyver esetében a helikopterek világában teljesen szokatlan érték, ugyanakkor a csőszájfékek teljes hiánya miatt szinte kezelhetetlen is. Emiatt a leggyakrabban használt tüzelési mód a csökkentett, 300 lövés/perc tűzgyorsaság, ezzel a gép egy rácsapásban akár két-három tűzmegnyitást is végre tud hajtani, elég nagy pontossággal. A normál, gyors sorozat során a gép orrát szinte lehetetlen végig a célon tartani, ennek a tüzelési módnak nagyobb kiterjedésű célfelületek esetén lehet jelentősége.

A GS-30-2 és GS-30-2K fegyverek végül nem terjedtek el a szovjet/orosz repülőtechnikákon széles körűen. Bár a GS-30-2-es volt az eredeti fegyverzete a 9.01-es legelső MiG-29-es prototípusnak is, a gép LERX-ébe is eredetileg a dupla furatos áramvonalazó elem került, az ágyú jókora mérete és tömege helyett inkább egy sokkal kisebb és egyszerűbb megoldást kerestek. Ebben az időben a Grjazev-Sipunov páros már dolgozott a lövészpáncélosok számára kifejlesztett 2A42, rövid csőhátrasiklásos 30mm-es gépágyún, ennek átalakításával jött létre a mindösszesen 50kg-os tömeggel a világ legkönnyebb 30mm-es gépágyúja, a GS-301-es. Ez utóbbi terjedt aztán el szélesebb körben, hiszen egyaránt alkalmazzák a MiG-29-esek és a Szu-27-esek különféle variációin ezt a folyadékhűtéses, a rendkívül rövid cső ellenére is elég pontos eszközt.

Képgaléria megtekintése (86 db kép)

A hosszított csövű 125kg-os GS-30-2K szintén nem került alkalmazásra más repülőeszközön, de még a Mi-24-esek további változatain se. A Mi-24P utolsó, még szovjet érában készült közvetlen folytatása, a Mi-24VP esetében visszatértek a forgatható, toronyba szerelt tűzfegyverhez, de a JakB géppuskáknál mindenképpen erősebb eszközt kerestek. Ez lett a GS-30-2-esek jellegét tekintve "kistestvére" a szintén Gast-elven működő GS-23L, amit jól ismerhetünk a MiG-21-es és MiG-23-asok különféle variációról, vagy akár a helikoptereken is függeszthető UPK-23-as gépágyúkonténerekből is. Ezután nem csoda, hogy a későbbi, Mi-35M helikopterek is a Mi-24VP alapján mentek tovább.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha a GS-301-esek mérete és tömege annyira praktikusan alakult, akkor miért nem jelentek meg a különféle helikoptereken is? A válasz egyszerű, az 1500 lövés per perc tűzgyorsaság a harci helikopterek világában egyszerűen túl sok, ugyanakkor a járulékos, hatalmas reakcióerő és a hírhedten alacsony csőélettartam egy helikopter számára kezelhetetlen, illetve elfogadhatatlan.

A Mi-24-es után megjelent orosz harci helikopterek (Ka-50/52 és a Mi-28N) így kaphatták viszont meg a már említett 2A42-est, hiszen ott egyrészt a csőszájfék és a jóval alacsonyabb (300/600 lövés/perc) tűzgyorsaság miatt jóval kisebbek a reakcióerők, illetve a kétoldali hevederezés miatt nincs szükség vegyes javadalmazásra egy hevederen belül, hanem a személyzet egy kapcsolóval választja ki a célpont jellegéhez kedvezőbb lőszertípust.

A magyar Mi-24P-vel repülő hajózók a fenti jellegzetességek mellett is igen hatékonyan használják ki mind az NVG, mind a gépágyú adta előnyöket.

A további lépcsőfok pedig a rakétafegyverzet visszatérése lesz.

Dr. Koller József dandártábornok, az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis parancsnoka is jelen volt az eseményen, ahol meggyőződött a személyzetek felkészültségéről, a gyakorlat tervszerű és eredményes lefolytatásáról, valamint tájékoztatást adott a H145-ös program alakulásáról.

Végezetül megjegyezzük, hogy a Magyar Honvédség által szervezett és lebonyolított sajtónyílvános éjszakai éleslövészeten a hajózó és műszaki állomány, továbbá a HM munkatársak részéről a sajtó képviselői felé a hozzáállás készséges és kooperatív, míg a művelet megtekinthetősége és fotózhatósága elsőrangú volt.

A fotókért ezúton is köszönetet mondunk Laczkó Mihálynak és Kisdeák Lajosnak, a szakmai tartalommal bővített cikkért Laczkó Mihálynak, a meghívóért pedig a Honvédelmi Minisztérium Sajtó Osztályának!

Képgaléria megtekintése (86 db kép)