Légi támogatás - Tengerészgyalogos AV-8-asok Irakban

2003-ban viszonylag kis létszámú szárazföldi erővel tervezték meg Irak elfoglalását, jóval kevesebb fegyveres vonult fel a térségben, mint 1991-ben. A képességeik mégis meghaladták azt, amit a kontingens méretéből lehetett feltételezni a régebbi hadászati elvekből kiindulva.

A két háború közt eltelt 12 év alatt sokat fejlődött a légi és földi alakulatok együttmüködése, a csapásmérő repülőgépek felkészültek arra, hogy az előrenyomuló alakulatok előtt folyamatosan puhítsák az ellenséget. Ennél talán még fontosabb volt, hogy szükség esetén közvetlen támogatást is képesek voltak végrehajtani. Amennyiben a földön lévők komolyabb ellenféllel kerültek szembe, akkor gyorsan segítséget kaphattak.

Az inváziós erők között ott volt az 1. tengerészgyalogos-hadosztály és a 15. expedíciós egység. A bőrnyakúak speciális helyzeti előnyben vannak, ugyanis haderőnemükben rendelkezésre állnak saját repülőcsapatok, ezek feladata kifejezetten a szárazföldi harc támogatása. A közös parancsnokság, a jól kiépített kommunikációs hálózat mind olyan előny, amely igazán hatékony kooperációt eredményez. A földi alakulatoknál ráadásul már nagyon régóta alkalmazzák az előretolt légi irányítókat. A tengerészgyalogos pilóták közül sokan látnak el ilyen szolgálatot egy ideig, ez pedig megint csak sok haszonnal jár. Ők jól ismerik a rádiózás, a helymeghatározás tudományát, tisztában vannak a repülőgépek és a fegyverek képességeivel. Az már csak hab a tortán, ha esetleg korábbról személyes ismeretséget ápolnak a pilótakabinban ülő hajózóval. Elképzelhető, hogy mennyivel könnyebben megy így az együttmüködés.

Az Iraki Szabadság müveletre AV-8B Harrier gépeket is a tengerészgyalogos repülőkontingenshez vezényeltek. 2003-ban 7 aktív és 1 kiképző század volt az USMC állományában, mindegyikben 16 géppel. Ezek közül 76-ot vezényeltek a térségbe még a harcok megindulása előtt, de az elhelyezésüket meg kellett oldani.

Az inváziót megkezdő csapatok legtöbbjének megindulási pontja Kuvait volt, a többi szomszédos ország elhatárolta magát attól, hogy a területére beengedje akár a repülőgépeket is. 1991-ben Szaúd-Arábia jól kiépített repülőtereit használták, de ez 2003-ban nem jöhetett szóba. Csak néhány kisebb öbölmenti ország, Katar és az Arab Emírségek engedélyezte bázi­sai­nak használatát, ezek viszont távol voltak. Mivel a tervezett hadmüveleti terület egész Irakra kiterjedt, ezért a gépeknek elérhető közelségben kellett lenni. A Harrierek hatótávolsága speciális kialakítása miatt kevesebb, mint a többi sugárhajtású típusnak, így közelebbi bázisokra volt szükség, hogy támogathassák a tengerészgyalogosokat. Kuvaitban korlátozottan volt mód az elhelyezésükre, ezért a 76-ból csak a VMA-214-es század 16 AV-8-asát repülték át az el-Dzsáber bázisra. Bevetéseiket eleve úgy tervezték meg, hogy tankerekből üzemanyagot vegyenek fel a levegőben.

A maradék 60 Harrier esetében pedig azt a módot választották, ami teljesen kézenfekvő a tengerészgyalogság számára. Partraszállást támogató helikopterhordozó hajókra települtek. Az iraki partokhoz közel hajóztak, hogy minél közelebb legyenek a harcok színhelyéhez. Ehhez a koreai háború óta a legnagyobb partra szállító flottát vonták össze. Összesen 6 hordozót vonultattak fel, ezekből 4-et jelöltek ki az AV-8-asok üzemeltetésére, bár nem egyenlő számban osztották el azokat. A Bataan fedélzetén 24 gépet helyeztek el a VMA-223-as és a VMA-542-es századból. Ez utóbbiak egyébként korábban a Kearsarge-en érkeztek a térségbe. A Bonhomme Richardra szintén két alakulatból kerültek AV-8-asok, a VMA-211-esektől és a VMA-311-esektől. Ez utóbbit azonban megosztották, több gépet a Tarawára vezényeltek. A VMA-231-es gépeiből kijelölt alakulat pedig a Nassaun várakozott a parancsra.

Ilyen sok Harrier összevonására hajófedélzeten ritkán kerül sor. Az LHA és LHD osztályú egységek általában több célt szolgálnak egy időben, de a Bataan és a Bonhomme Richard elsősorban az AV-8B-k kiszolgálását kapta feladatul. A másik kettő ese­tében a hadmüveletek korai szakaszában a Harrierek üzemeltetésén kívül sok helikoptert is a fedélzetre telepítettek. Később azonban már ezek a hajók is gyakorlatilag csak repülőgép-hordozóként müködtek.

Ezzel a megoldással mindegyik Harrier megfelelő közelségbe került, és a hatótávolságuk garantálta, hogy elérjék a saját csapataikat, mégpedig teljes fegyverterheléssel. A bevetések végrehajtására lehetőség volt kitérő módon is a hordozókon állomásozó Harriereknek, hogy ne kelljen azonnal visszatérni. Úgy tervezték, hogy az első járőrözést követően leszállhatnak Kuvaitban, ahol az üzemanyag-feltöltés és felfegyverzés után ismételten belépnek Irakba, majd ezt követően repülnek vissza a hajójukra. Még így is a legtöbb esetben csak 15-20 percet tudtak járőrözni a harcterület közelében.

A Harrier esetében már új harceljárásokat dolgoztak ki, ugyanis az Öböl-háborúban 5 gépüket lőtték le. Akkor alacsonyan repültek a közvetlen harctámogató bevetésék során, ez hozzájárult a veszteségekhez. 2003-ra ezt megváltoztatták, ennek eredményeként sokkal biztonságosabban oltalmazhatták a saját erőket. Nagyobb magasságból tervezték a fegyverek alkalmazását, melyek közt többségben voltak a lézerirányítású bombák. Különösen fontos előrelépésnek számított, hogy már éjjel-nappal, szünet nélkül rendelkezésre álltak. A legfontosabb újdonság a Litening II-es konténer volt, amelynek infrakamerájával rossz látási viszonyok közt is jól felderíthető és megfigyelhető volt a célpont, így sikeresen tevékenykedhettek ellene.

A hatékony pusztításon kívül el lehetett végezni a támadások utáni kárfelmérést. Gyorsan értékelhették az eredményességet, ez alapján döntést lehetett hozni, hogy szükség van-e újabb bevetésre az adott cél ellen. A felvételeket pedig megoszthatták a harctéri és a magasabb szintü hírszerzési felderítő szervekkel. A háború első napján a szárazföldön települt és a hajófedélzeti századok egy­aránt támadásba lendültek. Csak a Bonhomme Richard fedélzeti naplójába 18 felszállást írhattak be március 21-én. Prioritásként az iraki védelem déli irányban lévő vonalait gyengítették, amellyel először kerültek volna harcérintkezésbe a csapataik. Általában a GBU-12-es lézerirányítású bombát használták, ez a 227 kg-os eszköz tökéletesen megfelelt a legtöbb célpont ellen, de nem irányított rakétákat is vittek magukkal.

Habár az infrastruktúrát meg akarták kímélni, időnként szükség volt a rombolásra. A 311-eseknek Bászrától 52 km-re egy hidat kellett megrongálni, az alakulat parancsnoka által vezetett géppár szállt fel, hogy lebombázzák. Az időjárási körülmények nagyon rosszak voltak, a Litening konténerrel nem látták a területet, emiatt dolguk elvégzése nélkül tértek vissza a hajóra. Az átkelő azonban csak egy kis haladékot kapott a sorstól, mivel két másik Harrier pár órával később ismét látogatást tett. Addigra kitisztult a levegő, és egy 454 kg-os GBU-16-ost és két GBU-12-est vezettek rá a hídra, melyet eltaláltak, és használhatatlanná tettek. A lézerirányítású bombákkal nagyon pontosan és hatékonyan harcoltak az egész háború során.

A háború első 3 napján a VMA-223-as és a VMA-542-es század a Bászra és Nasszírija környéki iraki összevonásokra csaptak le. Nemcsak az amerikaiakat, hanem a szövetségeseket is támogatták, a VMA-211-esek ezért a britek segítségére siettek, amikor azok heves harcot vívtak a Tigris folyónál. Az ellenség 10. harckocsizó hadosztálya a Kalat Szikat reptéren volt beásva, de a VMA-211 Bulldog század bombái nagy pusztítást vittek végbe soraikban.

Az első napokban egyébként az előretörés olyan gyors volt, hogy a repülőcsapatoknál nem tudták minden esetben követni, hol is vannak a szárazföldiek. Ezért előretolt repülésirányítói feladattal küldtek ki néhány gépet a lehetséges célterület fölé. Ez segített megelőzni a saját erőknek okozott veszteséget. A harcok intenzitását jelzi, hogy csak március végéig a VMA-211-esek 302 órát repültek 187 bevetésen.A köztársasági gárda elleni támadások során is jól demonstrálták a képességeiket, al-Kut térségében 7 napig támadták az irakiakat. A hírszerzés megerősített állásokról tett jelentést, a legnagyobb csapatösszevonásokra itt került sor. A Bagdad hadosztály felszereltségével kiemelkedett a többiek közül, ők rendelkeztek a legjobb haditechnikai eszközökkel. Ezért fontos volt, hogy meg­gyen­gít­sék őket, nem akartak velük ilyen helyzetben találkozni. Rövid idő alatt nagy veszteségeket okoztak a folyamatos légi csapásokkal. Szinte a teljes hadosztály megsemmisült, mielőtt a tengerészgyalogosok elértek volna vonalaikat.

Előfordult olyan eset, amikor gyorsan kellett akcióba lépni. A felderítés egy harckocsizó zászlóaljra bukkant, melyeket a Harriereknek kellett leküzdenie. Az alakulat összes harckocsiját megsemmisítették, ezekre már nem volt gondjuk az előrenyomuló tengerészgyalogosoknak.

Természetesen nem volt ez olyan sétagalopp számukra sem, mint ahogy azt a média eladta a világnak. Különösen az éjszakai közvetlen harctámogató feladatok tették próbára a képességeiket. A pilóták számára még az infravörös kamerákkal sem egyszerü ezek végrehajtása, ha az ellenség és a saját erők nagyon közel kerülnek egymáshoz. Ilyenkor egy kis hiba is elegendő, hogy rossz helyre csapódjanak be a bombák.

Az egyik éjszaka harckocsikból és páncélozott szállító harcjármüvekből álló konvojt biztosítottak a levegőből a Harrierek. Az élen haladók gyorsabbak voltak, mint a többiek, és elszakadtak tőlük. Áthaladtak egy lesálláson, de nem nyitottak rájuk tüzet. Azonban a főerők beérkezésekor már lőni kezdtek. Az elszakadás és a nagy területen történő szétszóródás miatt zavaros helyzet állt elő. Az ellenséges erők gyakorlatilag középen, a konvoj két vége között voltak. A bőrnyakúak túlerővel találták magukat szemben, félő volt, hogy lerohanják őket. Az alakulathoz vezényelt előretolt repülésirányító kétségbe esve kért segítséget. A közelben éppen ott volt egy Harrier géppár, a kijelölt légterükben járőröztek, pont ilyen feladatra vártak.

A rádióüzenet lényegre törően tömör volt, tudták, hogy nagy a baj. Komolyan vették a kérést, más repülőgépek is a megadott koordináták felé vették az irányt. Az elsőnek beérkező AV-8-asok hajózói jól látták a nyomjelzős lövedékeket a levegőből, ahogy egymást lőtték a bőrnyakúak és az irakiak. Azonban a lent lévő légi irányító sem volt pontosan tudatában, hogy ki hol helyezkedett el a sajátjaik közül. Az első géppárnak ráadásul csak 5-10 percre elegendő üzemanyaga maradt, hogy az adott helyen maradhassanak. Nem volt elég idejük az azonosításra, hogy elvégezhessék a légi csapást, de kigondoltak egy módszert, amit a távozásuk előtt közöltek a többiekkel.

A következő gépek közül egy a le­vegőben átvette az irányítást, és a Litening konténerrel egy pontot megvilágított. Ezt látták a többi gépből, és ami még fontosabb, a lent lévők is az éjjellátó készülékükkel. A koordinációt végző gép pilótája a földi irányító utasítása alapján adott irányban és távolságra elkezdte a sugarat odébb mozgatni. Egyszer csak szóltak lentről, hogy jó helyre került a besugárzás, az lesz az ellenséges célterület. Amikor mindenki megfelelően látta a megvilágítást az éjjellátón és egyöntetüen megerősítették, hogy ott nincs saját tengerészgyalogos, akkor dobták csak le a bombákat. Egész éjjel ezzel a módszerrel folyt a harc, a pilóták nagyon óvatosan jártak el, úgy érezték, hogy az ujjaikat szinte a földön dolgozó bajtársuk irányítja. A beavatkozásnak köszönhetően egyetlen tengerészgyalogos sem halt meg, mindezt a felettük dolgozó Harriereknek volt köszönhető.

A harcok végrehajtása során alapos szervezésre volt szükség, igazodni kellett a változó körülményekhez. Az eredeti terv az volt, hogy a Harrierek 24 óra alatt akár 136 bevetést hajtsanak végre, ha igény van rá. A háború első napjaiban nagyjából hozták is az elvárt teljesítményt, átlagosan 120 bevetést tudtak repülni, amikor a hadmüveleti terület 290 km távolságon belül volt. Azonban ahogy a tengerészgyalogosok egyre jobban törtek előre és haladtak Bagdad felé, a távolság nőtt, hiszen messzebbre kerültek a hajóktól. A bevetések száma 70-re csökkent, ahogy a frontvonal egyre északabbra tolódott. Az egyik megoldás az volt, hogy megszervezik a tankerek támogatását, ez viszont nem ment minden esetben. A légi utántöltőkre másoknak is szükségük volt, osztozni kellett rajtuk, nem mindig jutott a tengerészgyalogosoknak.

Emiatt egy másik megoldás terveit is elővették, egy előretolt, a hadmüveleti területen lévő üzemanyagtöltő pont létesítéséről döntöttek magasabb szinten. A Harrierek számára ez nem jelenthetett nehézséget, gyakorlatilag ezért választotta ki a típust a haderőnem, mert a helyből fel- és leszállásra alkalmas géppel ez lehetséges. Mindig is szerepelt a tervekben és a kiképzésben a szükségrepterekről történő üzemelés. A már elfoglalt területen an-Numiníja mellett volt az iraki légierő egyik használaton kívüli bázisa, amelyet alkalmasnak találtak erre. Itt építették ki a szükséges infrastruktúrát, telepítették oda a kiszolgáló eszközöket és a személyi állományt.

Április 8-án éjszaka a VMA-542-esek Harrierjei közül több már igénybe is vette a tankolási lehetőséget. Ezek voltak az első harci repülőgépek, amelyek Irakban leszálltak. A reptér felszállópályáját egyébként megrongálták a légi csapások, ezért kizárólag az AV-8B gépek tudták használni.

A hadmüveletek 26 napig tartottak a tengerészgyalogos AV-8-asok számára, ezalatt bebizonyították a korábban sokat kritizált típus létjogosultságát. Közel 2000 bevetésen több mint 3000 órát repültek, és 343 tonnányi fegyvert vetettek be. A Bataanon települt a 223-as és 542-es század 24 gépe 800-nál is több bevetést hajtott végre, 112 tonnányi bombát és egyéb fegyvert használtak fel, ezekkel 146 célt semmisítettek meg igazoltan. A fegyverek 78%-a precíziós, vagyis irányított légibomba volt.

Különösen azt értékelték a parancsnokok és a tengerészgyalogosok, hogy valóban éjjel-nappal lehetett rájuk számítani. A Harrierek piló­tái­nak persze az is nagyon fontos volt a végső elszámolásnál, hogy egyetlen gépet és embert sem vesztettek.

Zsig Zoltán