100 éves a Kanadai Királyi Légierő

A kanadai repülés első mérföldköve jól illik a zord északi országhoz: 1909-ben John Alexander Douglas McCurdy nem mezőről, hanem jégről szállt fel. Amikor 1914-ben Nagy-Britannia belépett a „nagy háborúba”, a nemzetközösség tagjaként Kanada automatikusan benne találta magát a konfliktusban. Nekiláttak megszervezni az expedíciós erőket: az angolok hat pilótát is kértek, amit lehetetlennek tűnt teljesíteni. Nem ültek tehát tétlenül és végül két hajózót, egy műszakit, továbbá 5000 dollárt sikerült előteremteni. Az összeg arra szolgált, hogy vásároljanak a déli szomszédban egy repülőgépet. Mikor ez a maroknyi csapat összeállt, rögtön át is küldték őket az óceán túloldalára. Az első világháború során a kanadai repülő csapatoknál végül több mint húszezer önkéntes szolgált. Bár külön alegységeik is léteztek, saját légierő még nem alakult.

Új utakon

A háborút követően a polgári repülés biztosítása, illetve felügyelete minden ország joga és kötelessége volt. Kanada erre a feladatra ajándékként száz repülőgépet kapott, melyek katonai szerepkörbe kerültek. 1920-ban erre külön szervezetet hoztak létre, a légierő elsősorban a háborús veteránok milícia jellegű alkalmazásából állt. A feladatrendszer akkoriban leginkább a csempészek elleni küzdelemben, a végtelen rengetegben az erdészeti feladatokban és a hatalmas ország feltérképezésében csúcsosodott ki. A szervezet négy évvel később kapta meg Nagy-Britannia uralkodójától, V. Györgytől a királyi hozzájárulást. Megalakult tehát a Royal Canadian Air Force (RCAF, az ország másik hivatalos nyelvén, franciául pedig Aviation royale canadienne, ARC), amely ezzel immár valódi katonai erővé fejlődhetett.

Hatalmas kihívások

Az RCAF aranykorát, egyben a legnagyobb próbatételét a második világháború jelentette. Ahogy a Brit Nemzetközösség többi tagja, Kanada is kivette részét a konfliktusból. A háború elején mindössze bő tucatnyi modern harci gépük volt, abból a maroknyi erőből kellett villámgyorsan komoly légierőt varázsolni. Jól jellemzi a nehézségeket, hogy bár távol voltak a frontvonaltól, Kanadában is bevezették a jegyrendszert. Az északi ország katonái fontos szerepet játszottak az anyaország védelméből, 48 repülő századot bocsátottak a nemzetközösség céljaira. Az első években, az USA hadba lépése előtt nemcsak a RAF, hanem az RCAF soraiban is számos amerikai önkéntes harcolt: 8864 közül 850-en estek el. Emellett viszont számos kanadai nem is a saját, hanem a RAF századok állományában küzdött. A kanadai hajózók fontos szerepet játszottak az Anglia ellen indított légicsapások visszaverésében. Később Észak-Afrikában, majd Dél- és Nyugat-Európában is hozzájárultak a győzelemhez. Az atlanti csata hadműveleteiben konvojokat támogattak és tengeralattjárókra vadásztak. A Bomber Command állományában a stratégiai bombázó hadjáratokból is kivették részüket, de a szállító bevetések jelentős részét is ők végezték. Gyakorlatilag mindenhol ott voltak, ahol harcok zajlottak, még Ázsiában is.

Hazai földön

Az RCAF háborús erőfeszítései nem csak a távoli kontinenseken, hanem odahaza is nagy erőket kötöttek le. A déli szomszédhoz hasonlóan a németek és a japánok miatt mind keleti, mind nyugati irányból jelentős fenyegetés érte az országot. Nem csak a légi hadműveletekre, hanem az óceánokra is gondolni kell. Mindez nem légből kapott hisztéria volt: a Kriegsmarine tengeralattjárói Amerika partjainál is portyáztak, a túloldalon pedig a császári haditengerészet végzett ballonos és hidroplános támadásokat. Ez, illetve a békeidőszakból is megmaradó feladatrendszer - például a kutatás-mentés - nem kevesebb, mint 37 repülő alegységet kötött le. A hazai hadszíntér eseményeihez tartozik, hogy amikor a japánok az Alaszka és Kamcsatka között elterülő Aleut-szigeteken indítottak támadást, akkor a kanadai légierő egységei is segítettek amerikai bajtársaiknak.

A távoli ország légiereje nem csak a harci bevetésekből vette ki részét, hanem a legalább olyan fontos támogató feladatokból is. Fontos részét képezték a British Commonwealth Air Training Plan nevű nagyszabású pilótaképzési programnak. Ennek az jelentette az alapját, hogy a hajózók kiképzését a távoli, háború által kevésbé sújtott területeken végezték. Az erről szóló dokumentumot az Egyesült Királyság, Új-Zéland, Ausztrália és Kanada képviselői pont az utóbbi országban, Ottawában írták alá. A program keretében mind a légierő, mind a haditengerészet számára képeztek szakembereket. Nemcsak pilótákról volt szó, hanem például navigátorokról és fedélzeti lövészekről, sőt a légi hadműveletek számára nélkülözhetetlen specialistáktól, például híradó katonákról is. A legnagyobb oktatási szerepet Kanada vállalta: a megállapított éves szinten 50 000 fős létszám többségét náluk képezték, de a növendékek közé maguk is adtak évi 13 000 fiatalt. Ahhoz, hogy mindez megvalósulhasson, hatalmas befektetésre volt szükség, ami a kanadai repülőipar felfejlesztését eredményezte. Szinte nem létezett olyan brit repülőgép típus, amit ne gyártottak volna, oktatógéptől a bombázóig. Az infrastruktúrára is gondot fordítottak, melyet jól jellemez, hogy több mint 700 új hangár épült.

A második világháború végére a néhány évvel korábban még alig jegyzett haderőnemből a világ negyedik legnagyobb légiereje lett. Állományába 232 000 férfi és 17 000 nő tartozott, akik 87 repülőszázadot üzemeltettek. A háború során az RCAF 17 101 tagja esett el vagy vesztette más okból - például balesetben vagy betegségben - életét, ami a kanadai fegyveres erők közül arányaiban a legmagasabb (hadsereg 22 917, haditengerészet 2024). A hajózók közül a Bomber Command bevetésein vesztek oda a legtöbben és nem csak a nagyobb hajózó létszám miatt. A legsötétebb időszaknak a stratégiai bombázó hadműveletek felfuttatása miatt 1943 számított. Csak a németországi célpontok támadása során 9941 kanadai vesztette életét. A veszteségek egy időben olyan nagyságrendet öltöttek, hogy még a felgyorsított hajózó képzéssel se tudták szinten tartani az állomány létszámát. Ráadásul a bombázók többmotoros, nagytávolságú műszerrepülésben jártas személyzetei a legmagasabban és legdrágábban képzett hajózók voltak. A háború során az RCAF két tagja érdemelte ki a Viktória keresztet, mindketten posztumusz kapták meg. Andrew Charles Mynarski hadnagy Lancaster, míg David Ernest Hornell főhadnagy Consolided Canso gépével hajtott végre olyan önfeláldozó hőstettet, mellyel beírták magukat a történelembe.

A kanadai vadászpilóták közül körülbelül százan értek el öt vagy annál több légi győzelmet. Többségük az RCAF és/vagy a RAF állományában harcolt, de egy fő az US Navy alakulataihoz tartozott. A legsikeresebbnek George Frederick „Buzz” Beurling bizonyult, aki 31 és egyharmad győzelmet aratott. A RAF és az RCAF állományában egyaránt harcolt, a mediterrán hadszíntéren aratott győzelmeivel a „Málta sólyma” és a „Málta lovagja” beceneveket is kiérdemelte. A második világháború után ő és számos más társa is önkéntesként az izraeli légierőnél folytatták pályájukat. Két korábbi RCAF vadászpilóta a tengelyhatalmak, majd az arab országok ellen harcolva összesítve lett ász.

Az elfelejtett háború

A legtöbben még csak nem is tudnak róla, hogy Kanada az ENSZ műveletek révén bizony a koreai háborúból is kivette a részét. Igaz, nem teljesen hadviselő félként, hanem úgynevezett önkéntesek révén, akik elsősorban az USA fegyveres erőinél szolgáltak. Az országban még most is sok vitát gerjeszt a náluk „elfelejtett háború” néven ismert konfliktus, melyben nem kevesebb, mint 26 000 kanadai állampolgár volt érintett. Több mint 20 vadászpilóta az USAF állományában harci bevetéseket teljesített, sokan közülük kanadai gyártású F-86 Sabre „nyergében”. Ők valamivel több, mint 1000 felszállást teljesítettek, ezek során kilenc MiG-et igazoltan, kettőt valószínűleg lelőttek, tízet pedig megrongáltak. A legsikeresebbnek Ernie Glover főhadnagy számított, ő még a második világháború idején kezdte pályafutását. 1941-ben szerezte meg a „szárnyakat”, RAF alakulatok állományában Hurricane és Typhoon gépekkel 100 bevetést teljesített. 1943-ban egy éjszakai feladat során a légvédelem lelőtte és a Luftwaffe hadifogoly táborába került. Bár ő is részt vett a szökéshez használt alagutak építésében, neki végül nem sikerült kijutnia a lágerből. A háború után hazatért és egy rövid ideig civilként kereste a kenyerét. 1948-ban visszatért az RCAF állományába, majd a Vampire típussal az ő életében is beköszöntött a „jet korszak”. Nem sokkal később önkéntesnek jelentkezett Koreába, ahol kivételes tehetségnek számított. „Rufus” nevű - szintén hazai gyártású - F-86-osával 58 bevetés során három igazolt és három valószínű légi győzelmet aratott. 1970-ben a légierőtől vonult nyugdíjba.

A kanadai hajózók nem csak az éles bevetéseknél, hanem a logisztikai repüléseknél is jeleskedtek. Ápoló személyzetük a sebesültszállító járatokon mentett életeket nemcsak az USAF, hanem az US Navy állományában is. Az RCAF katonái nemcsak a levegőben, hanem a földön is kivették a részüket a harcból: több tisztjük előretolt repülésirányítóként tevékenykedett. Bár a kanadai csapatok létszáma összességében eltörpült a többi ENSZ tagállamétól, az általuk szerzett tapasztalatok odahaza létfontosságúaknak bizonyultak. A légierő a későbbiekben több ENSZ misszióban is részt vett, például 1960-ban Kongóban.

Védőbástya

Kanada és az USA a hidegháború idején arra kényszerült, hogy komoly védelmet építsen ki az északról várható szovjet bombázók ellen. A megnyugtató megoldást a közösen létrehozott rendszer jelentette, melyet a NORAD néven ismert hálózatba integráltak. Az RCAF fontos szerepet játszott ebben. Olyannyira, hogy a kanadai vadászgépeket még amerikai gyártmányú nukleáris töltetű légiharc rakétákkal is ellátták. Ez napjainkban már furcsának tűnhet, azonban mindenképpen meg kellett akadályozni, hogy a tömegpusztító fegyverekkel felszerelt támadók eljussanak a sűrű lakott területek fölé. Ilyen eszközt egyébként nem csak a vadászgépek vethettek be: az RCAF arzenáljába tartozó CIM-10 Bomarc légvédelmi rakéták egy részét is nukleáris töltettel látták el. A hidegháború idején az RCAF nem csak otthon, hanem Európában is oltalmazta a Nyugatot: Angliában, Franciaországban és Nyugat-Németországban is állomásoztak repülőalakulataik. Érdekes a nők szerepe a haderőnemen belül: mint láthattuk, a második világháború idején tízezres nagyságrendben szolgáltak az RCAF állományában. Ezt a lehetőséget 1946-ban megszüntették, de a hidegháború felfutása miatt öt évvel később ismét szükség lett a hölgyek támogatására. Arra viszont, hogy pilóták is lehessenek, egészen 1980-ig kellett várni, nyolc évvel később viszont már akár vadászgépre is kerülhettek.

A hidegháborús időszak technika tekintetben is változatosnak bizonyult: az RCAF talán a világ legkülönlegesebb típusait üzemeltette. Jó példa erre a fura kinézetű CF-100 Canuck, illetve a CF-101 Voodoo vadászgép. A szállítógépek között a CC-115 Buffalo is érdekesnek tűnhet, a már ránézésre is különlegesen strapabíró, csillagmotoros Otter pedig a vadon igáslovának számított. Később megjelent a két darab légcsavaros gázturbinával ellátott CC-138 Twin Otter, melynek sikerét jól mutatja, hogy számos, zord vidéken üzemelő légitáraság is használja. Bár felénk furcsának tűnhet, a nagy távolságok miatt Kanadában egyáltalán nem az: a merevszárnyú szállítógépeket gyakran használják kutatás-mentésre.

Támogató szerepkörben

A legtöbb nyugati haderőtől eltérően a kanadai hadsereg nem rendelkezik saját repülő fegyvernemmel. A szárazföldi csapatok légi támogatását a légierő végzi, ebben évtizedeken át fontos feladatot játszott a klasszikus UH-1-es család, illetve a harcászati támogató (futár, felderítő) CH-136-os Kiowa. Ezeket később a kéthajtóműves, négylapátos CH-146-os Griffon váltotta. A kisebb méretű típus némileg más formában még most is szolgál: a CH-139-es JetRanger neve sokatmondó, ugyanis „civilesebb” célra, kiképzésre használják. A helikopter flotta legnagyobb méretű tagja sokáig a náluk CH-147 jelzéssel hadrendben álló Chinook volt. Bár Kanada a hidegháború derekán nem csak dedikált haditengerészeti légierővel, hanem még saját repülőgép-hordozóval is rendelkezett, annak kivonását követőn, az 1960-as évek végén megszüntették ezt a képességet. Akkor a flotta merevszárnyú repülőgépei, élükön a járőrgépekkel és a helikopterekkel átkerültek az RCAF állományába. Egy ideig egyetlen kivétel még megmaradt: a mára már kivont Sea King, amely a fregattok fedélzetéről indult bevetésre.

A légvédelem, illetve a csapásmérő flotta jelenlegi gerincét a CF-188-as jelenti. A légierő az 1970-es évek második felében megkezdte a CF-101, a CF-104 és a CF-116 (F-5) leváltását (utóbbit végül még tovább üzemeltették). A hatalmas üzletre számos gyártó is bejelentkezett, így többek között az F-15-ös, az F-16-os, a Tornado, a Mirage F1/2000, sőt az F-14-es is ringbe szállt. Utóbbi esetében az amerikaiak kedvezőnek tűnő ajánlatot adtak: az iráni iszlám forradalom miatt kiesett az egyetlen vásárló, így az északi szomszédot is megpróbálták bevonni a megrendelésbe. Ám a típus még az akciós árcédula ellenére is túl drágának bizonyult, csakúgy, mint az F-15-ös. A McDonnell Douglas másik üdvöskéje az F/A-18-as volt, melyhez kedvező ellentételezést is ajánlottak. Végül ez lett a befutó: teljesítette a zord és távoli vidék miatt a kéthajtóműves, illetve fegyverzeti követelményeket, ugyanakkor gazdasági szempontból is megfelelőnek bizonyult. Bár eredetileg egy „szárazföldiesített” F-18L verzió került volna beszerzésre, végül a tengerészeti berendezések egy része is megmaradt, például a fékhorog, illetve a felhajtható szárny. Összesen 138 repülőgépet rendeltek: 98 A-t és 40 kétülésest. A típus náluk a CF-188 jelzést kapta, amely a köznyelvben CF-18-assá „szelídült”. Ha minden igaz a Hornet megnevezés nem hivatalos, de gyakorlatilag mindenki használja.

Sivatag felett

A hidegháború elmúltával az RCAF a nyugati világ egyik légierejeként a missziókból is kivette részét. 1990-91-ben fontos szerepet játszottak a hadműveletekben, melyek a kanadaiak részéről az Operation Friction néven zajlottak. A repülő csoport alapvetően a katari Dohába települt. A CF-188-asok elsősorban légvédelmi őrjáratokat teljesítettek. A gépek és az állomány négy század állományából állt össze, a hazai alakulatok mellett az akkor még Németországban állomásozó kontingens is küldött erőket. A vegyes század a Tiger Cats nevet kapta. Az elhúzódó konfliktusban az állományt folyamatosan cserélték. Később 56 levegő-föld bevetést is repültek, még egy iraki gyorsnaszádot is megrongáltak. A nagyszabású hadműveletek természetesen komoly logisztikát igényeltek, az RCAF szállító kontingense 27 CC-130-ast és 5 CC-137-est (Boeing 707) használt, utóbbiak közül az egyik légi utántöltőként a koalíciós partnereket is támogatta. Egy CC-140-es Challenger vezetési pontként tevékenykedett. Természetesen a helikopteresek is komoly szerepet vállaltak: CH-156-osok igazi mindenesek voltak. A CH-124-es Sea Kingek a három kanadai hadihajó fedélzetén érkeztek és onnan is indultak bevetéseikre. A háborút követően a kanadaiak a Balkánon találták magukat, ahol szintén a NATO égisze alatt szolgáltak.

Az RCAF következő, sőt talán az eddigi legkomolyabb missziója az afganisztáni volt. A Joint Task Force Afghanistan Air Wing elnevezésű kontingens fő feladatának a szárazföldi csapatok támogatása bizonyult, melyet Griffon és Chinook helikopterekkel, Hercules szállítógépekkel és többféle drónnal végeztek. A kötelék elsősorban Kandahár körzetében tevékenykedett - aki egy kicsit is jártas az afganisztáni műveletekben, az valószínűleg hallotta már ezt a nevet, hiszen az egyik legveszélyesebb környéknek számított. A helyzetet jól jellemzi, hogy a kanadaiak 159 halottat vesztettek, ami a hadszíntéren a harmadik legnagyobb veszteségnek számított. Mindez a repülő csapatok bevetéseire is kihatott, különösen a helikopterek teljesítettek nagyszámú feladatot. A legtöbb esetben a szállításokat a Chinookok végezték, az oltalmazásukról pedig a mozgékonyabb Griffonok gondoskodtak. Mindkét típusból odaveszett egy-egy, mégpedig ellenséges légvédelmi tűzben. 2009-ben az egyik CH-146-os felszállása során a gép a felvert porfelhőbe, úgynevezett „brown out” helyzetbe került. A személyzetnek nem sikerült megoldani a problémát, így a gép akadállyal ütközött és balesetet szenvedett. Két kanadai és egy amerikai katona életét vesztette, ketten pedig megsérültek. A kivizsgálás megállapította, hogy a személyzet nem megfelelően végezte el a repülés előtti súly- és teljesítményszámításokat, emiatt túllépték az adott viszonyokra vonatkozó felszálló tömeget. Ez alap esetben nem feltétlenül okozott volna balesetet, ám a szélsőséges üzemeltetési környezetben végzetesnek bizonyult. Az is kiderült, hogy a pilóták hibája nem volt véletlen: a kiképzési és műveleti eljárások számos hiányossággal rendelkeztek. A következő évben az egyik Chinook előretolt bázisokra szállított utánpótlást, amikor a felkelők tüzet nyitottak rá, a gép füstölni kezdett. A pilóták sikeresen letették a sérült helikoptert és szerencsére mind a 21 személy elhagyta azt, csak könnyű sérüléseket szenvedtek. A gép megsemmisült, a vizsgálat nem tudta megállapítani a pontos okot, csak annyit, hogy a tüzelőanyag rendszer a találatok következtében kigyulladt. A légierő missziója 2011 augusztusában ért véget.

Magyar szálak

Ahogy láthattuk, Kanada a második világháború óta fontos szerepet játszott a szövetségesek repülő kiképzésében. Ezt később is folytatták, melynek csúcsát a magyarok által is jól ismert NFTC (Nato Flying Train­ing in Canada) program jelentette. A hivatalosan profitorientált civil vállalkozás azért ezernyi szállal kötődik a helyi légierőhöz. A program a típust tekintve kétlépcsős: a légcsavaros Harvardot a sugárhajtású Hawk követi. A jelenlegi magyar vadászrepülő állomány legtöbb tagja Kanadában kapta meg a „szárnyait”, mivel az ott szerzett tapasztalatokkal egy típusátképzés után már a Gripen pilótafülkéjében találhatta magát. Napjainkra az NFTC finoman szólva „már elvesztette aktualitását”, Európában is rendelkezésre áll hasonló lehetőség. Úgy tűnik, hogy a nagymúltú kanadai katonai pilótaképzésnek mára már sajnos vége, sőt a legfrissebb hírek szerint a Hawkokat 2024 májusában ki is vonják a rendszerből. (A kanadai Hawk flotta 2024. március 8-án teljesítette utolsó repülését, a hivatalos ceremóniára Cold Lake bázisán került sor, a 419. Harcászati Kiképző Századot deaktiválták)

A többhajtóműves, illetve a helikopteres képzések mindig is a légierő keretében zajlottak, például az említett JetRanger típuson. Az RCAF kiképzési képességeit tekintve létezik egy „kakukktojás”, mégpedig az európai Alpha Jet. Bár maga a légierő nem rendelkezik ilyen gépekkel, a Top Aces vállalat a 414. Electronic Warfare Support Squadron állományával közösen üzemelteti a típust. Erre a célra 2002-ig CT-133-asokat használtak, azonban az alegységet feloszlatták a feladatot pedig civil vállalkozás kapta meg. Öt évvel később újra alakult a század: az ottawai RCAF Aerospace Warfare Centre részeként a Top Aces-el közösen végzik a speciális repüléseket. Az együttműködés igen sokrétű, a leglátványosabb ezek közül, hogy a hátsó ülésben a légierő elektronikai harci tisztjei végzik munkájukat.

Modernizáció

Az ezredforduló környékén a kanadai fegyveres erők technikai eszközei is szép lassan megújultak.

A legnagyobb bonyodalmat végül a CF-188-asok utódlása okozta, a folyamat már 1997-ben megkezdődött, a végeredményre 2022-ig kellett várni. Bár a több milliárd dolláros üzlet esetében nem meglepő a csúszás, de a több mint két évtized azért túlzásnak számít. Ahogy Európából látszik, mindig is a Joint Strike Fighter számított a fő esélyesnek, de azért a Rafale, a Super Hornet, a Typhoon és a Gripen is megpróbálta bezsebelni a megrendelést. A helyzetet bonyolította, hogy a kanadai félnek nem csak a saját, hanem a NORAD igényeit is figyelembe kellett vennie. A szinte már szappanopera hosszúságú tender több felvonását követően végül az F-35-ös lett a befutó. Ma már tisztán látszik, hogy nem született rossz döntés, különösen, hogy a típus mára nagy mennyiségben áll hadrendben és távoli szövetségesünk egy nagy üzemeltető „családhoz” csatlakozik.

Ráadásul így Kanada is szerepet kap a gyártásban, ami 2 milliárd amerikai dolláros üzletet eredményez és áttételesen nem kevesebb, mint 150 000 munkahelyet érint. Időközben viszont az öreg CF-188-asok elhasználódása miatt 18 aktív, plusz 7 alkatrész bázisként funkcionáló gépet még vásároltak Ausztráliától. Ez szintén jó lépésnek bizonyult: bár az RCAF 88 F-35A-t igényelne, egyelőre úgy tűnik, hogy csak a mennyiség töredékére van fedezet. A leszállítás és a hadrendbe állítás részletei még nem ismertek, az elsők talán 2026-ban érkezhetnek. Az se tudható biztosan, hogy az új szerzemény a CF-35 jelet kapja-e és megtartják a Lightning II nevet vagy inkább keresnek egy sajátot?

Újra Európában

Bár az óceán innenső odaláról kevésbé feltűnő, Kanada komoly szerepet vállal a NATO kollektív védelméből. Ahogy magazinunkban már szó volt róla, az RCAF részt vesz a keleti szárny oltalmazásában, például a CF-188-asok Romániába is áttelepültek. A légvédelmi szerepkörön túl jelentős kiképzési szerepet is játszottak. Az idei évben viszont az Operation Reassurance keretében már helikoptereket is küldenek: négy CH-146 Griffont Lettországba, melyeket időszakosan Chinookok is kiegészítenek majd.

A cikk nyomtatott változata az Aranysas magazin 2024. májusi számában jelent meg.

Forrás: https://www.aranysas.hu/