Se veled, se nélküled: Mi lesz veled, A-10-es?

Bár azt régóta tudni lehet, hogy a Fairchild Republic A-10 Thunderbolt II-es (barátoknak és rettegő ellenfeleknek csak Warthog, azaz Varacskos Disznó) támadó repülőgépek csípik az amerikai légierő vezetőinek szemét, arra azonban senki nem számított, hogy 2015 első negyedévében a szó szoros értelmében elszabadul a (verbális) pokol itt, Washingtonban. Hirtelen nem is tudnám megmondani, mikor volt ekkora botrány egyetlen repülőgéptípus miatt: talán a 2003-as, letöltendő börtönbüntetésekkel végződő Boeing KC-767 tankertender vetett akkora politikai és kommunikációs hullámokat, mint amit most a kihalni képtelen A-10C-k keltenek. Valaki egészen biztosan nem bontja ki az igazság minden szeletét - kérdés, ki és milyen indokkal? A légvédelmi rakéták helyett az öreg, két hajtómüves, páncélozott csatarepülőgép körül politikusok vádjai és viszontválaszai repkednek.

Minden probléma gyökere

De miért érezhető egy valóban példa nélküli ellenszenv az amerikai légierő felső vezetésében az A-10-esekkel szemben. Miért kezelik - legalábbis a földön harcoló szárazföldiek szerint - sokadrangú kérdésnek a közeli légi támogatás feladatkörét akkor, amikor az amerikai haderő számos, kifejezetten erre a szerepkörre építkező missziót folytat? A válasz: attól függ, kit kérdezel.

Ami egészen biztos: az A-10-es egy "megörökölt" típus, még az (előző) hidegháború idejéből. A légierő egyetlen, felfegyverzett típusa, amely kifejezetten egy feladatra alkalmas: a földi célok hatékony rombolására, alacsony magasságban repülve. Bármilyen szögből nézzük, a War­thogban semmi elegáns vagy trendi nincs. A tervezők fogták a 30 mm-es, GAU-8/A Avenger hétcsövü, hidraulikusan müködtetett gépágyút, és terveztek köré egy erősen páncélozott, maximális túlélésre tervezett valamit, ami repül. A ma már anakronisztikusnak számító, egyenes szárnyak alá annyi fegyvertartó pilont raktak, amennyi csak odafért (szárnyanként 4-4 plusz három tartó a törzs alatt), a fülkébe az éppen csak szükséges müszerpark került (ezt az A-10C változatnál már orvosolták).

Az is ismeretes, hogy az A-10-esek első "kivégzését" az 1991-es Öböl-háborúban mutatott teljesítményük akadályozta meg. A kevéssé esztétikus alacsonytámadó repülőgépek kis túlzással felszántották Irakot, ritkán látható pusztítást maguk mögött hagyva. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az A-10-es (első) utódtípusának szánt A-16 Block 60 Falcon sikertelennek bizonyult. A 30 mm-es gépágyúval és megerősített szárnyakkal rendelkező két prototípus szerkezete gyengének bizonyult a tesztek során. A légierő következő elképzelése a 174. ezred 1991-es háborúban részt vevő, közeli légi támogatásra optimalizált F-16A/B Block 10-es Falconjai voltak. A repülőgépek törzse alá függesztett General Electric GPU-5/A Pave Claw konténerekben az Avenger gépágyú négycsöves kialakítású GAU-13/A változata dolgozott. A gépek számos bevetést repültek, és kiderült, az elképzelés a valóságos hadszíntéren életképtelen. Az alapvető problémák között szerepelt, hogy a fegyverfüggesztő pilonra erősített gépágyú (meglepő módon) nem bizonyult olyan stabilnak, mint az A-10-es GAU-8/A-ja. A gépágyú erőhatásai gyakorlatilag szétrázták az F-16-osokat, így lehetetlenné vált a célzás. Amire amúgy is kevés idő maradt, hiszen az F-16-os sokkal gyorsabban hajtotta végre támadását a kijelölt célok ellen, mint ami az A-10-esnél szokásos. A pilóták gyakorlatilag egy területet lőttek keresztbe-kasul a gépágyúval, minimális eredménnyel. A gépágyúkonténerek helyére hamar kazettás bombák kerültek, melyek a területlefogást sokkal eredményesebben hajtották végre.

Kellett ez a balhé?

A botrány igazából január elején kezdett kibontakozni, amikor a légierő és a védelmi tárca bejelentette: a tavaly kudarcba fulladt próbálkozás után ismét az A-10-esek kivonását tervezik. Remek ütemérzékkel ezzel szinte napra pontosabban érkeztek az első, képekkel is illusztrált hírek arról, hogy a légierő a Kuvaitba átcsoportosított Warthogokat is bevetette Irakban az ISIS terroristái ellen. Erre (is) hivatkozva persze azonnal megerősödött a típus kivonását ellenző szenátusi kórus: márpedig az ő jóváhagyásuk szükséges a légierő 2016-os, következő költségvetéséhez is.

A bombát végül a légierő saját maga dobta be a közbeszédbe: egészen pontosan James Post vezérőrnagy, a légierő légi hadmüveleti parancsnokságának parancsnokhelyettese. A kétcsillagos tábornok a Nellis légi támaszponton tartott munkaértekezleten fakadt ki: "Ha valaki azzal vádol, hogy ezt mondtam, letagadom,  […] ha bárki bármilyen információt átad a kongresszusnak az A-10-esek képességeiről, az árulást követ el." Mivel az Egyesült Államokról van szó, a tábornok verbális ámokfutása pillanatokon belül ismertté vált. A reakció is: a szenátus fegyveres erőket felügyelő bizottságának vadászpilóta hátterü republikánus elnöke azonnal elővette a légierőért felelős minisztert, Deborah Lee Jamest. Néhány nappal később pedig a légierő vezérkari elnökének voltak kellemetlen percei a bizottság előtt, akit a beosztottja szavai és a törvény közötti ellentétekre emlékeztettek a honatyák.

A szenátorok nyomásgyakorlása nem is volt eredmény nélküli: a vezérőrnagy által elmondottakat hivatalos vizsgálóbizottság elemzi cikkem írásának időpontjában is. Az A-10-esek legnagyobb védelmezője, Kelly Ayotte szenátor emlékeztette mind a tábornokot, mind a légierő vezetését: az amerikai törvények értelmében semmilyen akadály nem gördíthető a fegyveres erők és a kongresszus (így a szenátus) tagjai közötti kommunikáció elé. Az alkotmány értelmében az árulás pedig az ellenséges erőknek nyújtott támogatás vagy segítség.

A következő pofon, amibe a légierő saját lendületével belefutott, már egy fokkal durvább volt, hiszen amerikai és szövetséges katonák haláláról van szó. A légierő egy olyan tanulmányt készített el, mely szerint az A-10-eshez köthető a legtöbb, saját alakulatok támadása miatti afganisztáni haláleset (baráti tüz, blue-on-blue). Ezt a titkosítás alól feloldott tanulmányt az egyik amerikai bulvárlap megszerezte és közölte is. A papír szerint 2001 óta az A-10-esek négy esetben támadtak saját erőket, melyek során 10 amerikai katona veszítette életét. A következő típus a B-1B, egy incidenssel és öt halottal. Az összesen 140 ezer bevetésre (légierő, haditengerészet, tengerészgyalogság) 45 saját erőket érő, téves támadás jutott. A tanulmány ráadásul azzal is vádolta az típust, hogy az A-10-esek felelősek a legtöbb, amerikai repülőgéppel megölt polgári áldozatért is - 35 halottat hagyva maguk után. Az AV-8B Harrier II került a dobogó második fokára 19 polgári áldozattal.

A válasz sem késett soká: a légierő ugyanis a jelek szerint erősen célzatosan dolgozta fel az adatokat. Az adatsorok eleve 2010-től indultak, s érdekes módon így pont kimaradt a 2009. májusban Farah tartományban történt B-1B-bombatámadás, ami még az amerikai vizsgálatok szerint is legalább 26, legfeljebb 86 polgári lakos életét követelte. S ha már a B-1B-nél tartunk: a számok vizsgálata során gyorsan kiderült: 100, fegyverhasználattal járó A-10 bevetésre 1,3 áldozat jutott, míg a B-1B-k

hasonló értéke 6,6. A különbség a bevetések számából adódik, mert a Warthogok négyszer annyi közeli légi támogatási feladatot repültek, mint a B-1B-k. S ha ehhez hozzátesszük, hogy egy ilyen feladat során az A-10-esek legalább 3-4 rácsapást végeztek, míg a B-1B jellemzően egy esetben old bombát, a különbség még nagyobb. Az eddig legpontosabbnak tartott, a nyers adatokat feldolgozó, nem légierős számítás szerint Irakban és Afganisztánban az F/A-18-asok téves támadásai 98, a B-52H-ké 85, az F-14D-ké 65, az A-10-eseké 61, az F-15E-ké 53, az AC-130-asoké 29, távolról irányított repülőgépeké 17, az F-16-osoké 14, míg a B-1B-ké 6 amerikai vagy szövetséges katona életét követelte.

Mennyi is az annyi?

Az egyik legfontosabb hivatalos érv az A-10-esek legkésőbb 2019-ig történő teljes kivonása mellett az öt év alatt megtakarítható 3,5 milliárd dollár. Kérdés azonban az, hogy hogyan jön ki ez az összeg, hiszen ha a müveleti tempó változatlan marad, az A-10-eseket más típusokkal kell pótolni. Nos, az egyik ismert amerikai think tank nem volt rest és osztott-szorzott, felhasználva a légierő hivatalosan elérhető adatait, beszámolóit, költségvetéseit. Ezek szerint egy A-10-esre 17,7 ezer dollár költség jut repült óránként. F-16D esetében  30,3 ezer dollár. Az F-15E már 36,3 ezer dollárba kerül, míg a B-1B 57,8 ezer, a B-52H 69,7 ezer dollárnyi költséget jelent, ha közeli légi támogatási feladatot repül. Nem véletlenül jegyezte meg a vitába a hadsereg oldaláról beszálló Benjamin Fernandes őrnagy, hogy egyetlen, Katarból Afganisztán fölé repültetett, bombákat hordozó B-1B üzemeltetési költségéből öt, Afganisztánban állomásozó A-10C bevetése finanszírozható. Ha egy F-15E szintén Afganisztánból, Bagramból száll fel a csapatok támogatására, a bevetés árából még mindig két A-10-es hajthatna végre ugyanitt feladatot.

A pénz azonban nemcsak a repülés, hanem a közeli légi támogatási feladatok végrehajtására alkalmas repülőgép fejlesztésénél és vásárlásánál is komoly szerepet játszik. Az F-35-ösök melletti egyik legfontosabb érv, hogy erősen védett légtérben is képes végrehajtani a közeli légi támogatási feladatokat. Az érvelést a lassan egyesztendős kelet-ukrajnai orosz-ukrán háborúval igyekeznek alátámasztani. Lépjünk hátra egy nagyot, s szakadjunk el az orosz BUK-M3-as ütegek rakétáitól lángolva Észtország mocsarába fúródó A-10C képétől. Az A-10C-k ebben a pillanatban is igencsak eredményesen és az eddigi információk szerint veszteség vagy komolyabb sérülés nélkül harcolnak Irak és Szíria felett, ahol azért nem kevés, Észak-Ko­reától Iránon át Szaúd-Arábiáig visszakövethető könnyü légvédelmi rakéták is előfordulnak a géppuskák, gépágyúk mellett.

Kérdés azonban, hogy mennyire tekinthető reálisnak egy olyan szituáció, ahol egy jól szervezett (csapat)légvédelmi rendszer védőernyőjét élvező ellenfél állásai ellen hajt végre közeli légi támogatást amerikai repülőgép. Az amerikai stratégia alapja eddig is az ellenséges irányítási, kommunikációs és légvédelmi rendszer kikapcsolása volt, rögtön az első hullámban. Valóban csak egy az F-35-öshöz mérhető, nehezen felismerhető kialakítású, ötödik generációba tartozó repülőgéppel lehet 2025-ben közeli légi támogatási feladatot végrehajtani? Nem tekinthető véletlennek, hogy a légi hadmüveleti parancsnokság parancsnoka, Hawk Carlisle tábornok is kerek perec kijelentette: egyelőre szó sincs egy új A-X közeli légi támogatási feladatokra optimalizált, "lopakodó" támadógép kifejlesztéséről.

A pénz mellett ne feledkezzünk el egy másik erőforrásról, az emberről. A pilóták mellett a müszaki szakemberek is hiányoznak az amerikai légierőnél. Éppen a jól képzett, tapasztalt müszakiak áthelyezésével kívánja a légierő orvosolni az F-35-ös programot is sújtó problémát. Igen ám, de ez csak akkor oldható meg, ha az A-10-eseket kivonják, és a müszaki állomány felszabadul, átképezhető s áthelyezhető lesz. Március közepéig a légierő csupán 18 A-10-est tudott tartalékba helyezni. Kilenc gépet a Davis-Monthan, hatot a Moody és hármat a Nellis légi támaszponton állítanak le ideiglenesen, de a gépek a repülőtereken, eredeti egységeiknél maradnak. A felszabaduló müszakiakat átcsoportosítják az F-35-ösök mellé, a Nellis légi támaszpontra.

Nem vénnek való vidék?

A legfrissebb légierős érvek szerint az A-10-esek túl öregek már ahhoz, hogy hadrendben maradjanak. A közeli légi támogatás jövőjét feszegető rendezvény utáni az A-10-es botrányra vonatkozó nyilatkozat szerint túl sokat már nem lehet várni ezektől a gépektől, s a feszített használatnak köszönhetően hamarosan elhasználódnak. Kár, hogy ezt például 2007-ben még a légierő vezetése nem tudta, így a Boeingtól 2007-13 között több részletben összesen 242 géphez elegendő, új gyártású szárnykészletet rendeltek. Ekkor még arról volt szó, hogy így az A-10-esek újabb 30 évig repülőképesek maradhatnak.

Érdekes megjegyezni, hogy a típus felújítására, élettartamának megnövelésére, strukturális megerősítésére vagy hajtómüveinek modernizálására a szakértők szerint 1990-es évek óta nem költöttek gyakorlatilag szinte semmit. Ennek volt köszönhető az említett szárnycsereprogram is, miután 2008-ra szinte minden megvizsgált gép szárnyain repedéseket találtak.

Az A-10C változat prototípusa is csak 2005-ben szállt fel, majd 2007 augusztusában nyilvánították a változatot harckésznek. A légierő a program végrehajtásakor még a legnagyobb elégedettségről beszélt a típussal és annak várhatóan még hosszú életével kapcsolatban. A digitalizált Warthogok fedélzeti rendszerei folyamatos szoftveres frissítésre szorulnak, hogy a legújabb fenyegetésekre is fel legyenek készítve, illetve az új fegyverrendszereket, kommunikációs csatornákat is tudják használni. A frissítéseket 2009 óta a Lockheed Martin szállítja, de ezt az üzletet négy év után a légierő megpróbálta felrúgni. Szerencsére Deborah Lee James hallgatott a szenátus "jó tanácsaira", így a légierő költségvetésének egészéhez képest nem túl jelentős 22 millió dollárt sikerült ismét visszahelyezni a büdzsébe.

Nem csökkent az évek során a 30 milliméteres gépágyú hatékonysága, a titánpáncélzat sem kopott el, használható az AN/AAQ-28(V) Litening felderítő és célmegjelölő optikai konténer, 2007 óta a müholdvezérlésü JDAM-család bombái is alkalmazhatók a gépről: ütős nyugdíjas maradt az A-10C. Olyannyira, hogy most is megtalálta a gépeket a legújabb konfliktus: Irak és Szíria felett számos bevetést hajtottak s hajtanak végre az öreg csatagépek az ISIS állásai, jármüvei ellen.

De visszatértek Európába is, köszönhetően az orosz haderő Ukrajna elleni müveleteinek. A NATO keleti tagállamait erősítő Atlantic Resolve müvelet "hadszíntéri biztonsági csomagjának" fontos eleme a németországi Spangdahlem légibázisra hivatalosan ideiglenesen visszatérő, a 355. vadászrepülő-ezred kötelékébe tartozó tucatnyi A-10C és az őket kiszolgáló 300 katona. Érdemes megjegyezni, hogy 2013. május 17-én innen indult haza az utolsó Európában állomásozó A-10C is a 81. vadászrepülő-század színeiben. A NATO vezetése az amerikai csatarepülőgépek áthelyezésével a szövetséges erők közeli légi támogatási képességeit igyekeznek növelni, egyben nyomást gyakorolni az orosz haderő vezetésére is. Az Avenger gépágyú 30 mm-es lövedékeinek a modernizált, Ukrajnában is felbukkant orosz T-72-esek páncélzata ma sem tud ellenállni.

Akkor ki kezdi?

Ha nem A-10C, akkor mi legyen a közeli légi támogató repülőgép addig, amíg az F-35-család felnő a feladathoz? Gyors megoldásnak a már meglévő vadászbombázó repülőgépek átcsoportosítására gondol a légierő vezetése. A március elején bejelentett tervek szerint F-15E Strike Eagle- és F-16C/D Falcon-századokat specializálnak kifejezetten közeli légi támogatási feladatokra. Ezzel kívánnák átmenteni a pilóták s a hadszíntereken velük nagyon szorosan együtt dolgozó előretolt légi irányítók közös munkakultúráját is. Ezt segíti elő, hogy a Nevada légibázison szolgáló F-35-ös pilóták harmadát éppen az A-10-esekről képezték át.

Ellenvélemény

A vita egyik furcsa mellékszálaként a tengerészgyalogság parancsnokának, Joseph Dunford tábornoknak kellett figyelmeztetnie hallgatóságát: a cirkálórakéták nem alkalmasak a tüzérség és a közeli légi támogató repülőgépek kiváltására. Február elején ugyanis sikeres lövészetet hajtottak végre, melynek során egy Tomahawk Block IV-es cirkálórakétával mozgó célpontot találtak el. Ezzel együtt a tábornok jelezte: a drága cirkálórakétákat továbbra is a kiemelt fontosságú célpontok ellen használják, nem az ISIS gépágyús terepjáróira vadásznak majd.

S persze a feladatkör kijelölt játékosa marad az F-35 Lightning II-es is. A Pentagon szerint semmi problémát nem okoz az a közeli légi támogatási feladatok végrehajtása során, hogy minimum 2019-ig a fedélzeti vagy külső konténerbe szerelt gépágyú nem lesz használható. Ekkorra kapja meg a típus - legalábbis a jelenlegi tervek szerint - a fedélzeti rendszereket irányító szoftver Block 3F változatát. Szakértők szerint a GAU-22/A négycsövü gépágyú 180 (F-35A, beépített) vagy 220 (F-35B és C, külső konténeres) darabos lőszerkészlete sem okoz majd komoly képességnövekedést. Csak emlékeztetőül: az A-10C általában 1150 darab 30 mm-es lövedékkel indul neki a feladatok végrehajtásának. Természetesen az F-35-ösök addig is képesek lesznek müholdas és félaktív lézeres önirányítású bombákat alkalmazni, köztük a közeli légi támogatási feladatokra alkalmas, kisméretü GBU-39 SDM-eket és előbb-utóbb ennek GBU-53 SDB II-es változatát is.

Ha azonban ekkora a vihar, talán egy új belépőnek is akadhat hely - legalábbis, ha nincs szükség a nehezen észlelhetőségre. Mivel ma gyakorlatilag csak ilyen helyen dolgoznak az A-10-esek és minden más amerikai vadászbombázó repülőgép is, lehetőséget lát a Textron cég a tavalyelőtt bemutatott Scorpion kétszemélyes sugárhajtású gyakorló és könnyü támadó repülőgépe számára. A géppel a saját bázistól 100 mérföldre három órán keresztül tudja a saját erőket támogatni vagy éppen a hívásra várva repülni. A törzsében elhelyezett, moduláris rendszerü kamrákba a feladatnak megfelelő rendszereket, így akár a közeli légi támogatáshoz szükséges optikai felderítő és célra vezető, célmegjelölő eszközöket is el lehet helyezni. A szárnyak alatti hat fegyverzetfelfüggesztő pontra 2800 kilogramm fegyverzet helyezhető el. A kiépített MIL-STD-1760 kapcsolatnak köszönhetően ezek akár irányított rakéták és bombák is lehetnek - pont, mint ami a légierő szerint átveszi a gépágyú szerepét a 21. században. A Scorpion esetleges költséghatékony, alacsony fenyegetettségü hadszíntéren való használhatóságát Hawk Carlisle tábornok is megemlítette mint egy lehetséges megoldás. Főleg akkor, ha továbbra is életben marad a 2013-ban hatályba lépett, 2021-ig érvényes költségvetési megszorítás. A tábornok szerint így a légierő nem képes finanszírozni egy tisztán az A-10-esnek megfelelő feladatkörü, új repülőgép kifejlesztését és hadrendbe állítását. Így viszont, az amerikai haderő jelenlegi müveleti tempóját figyelembe véve, kevés lesz a közeli légi támogatási feladatra szánt F-35-ösök száma. "Több képességre lesz szükségünk, alacsonyabb áron" - tette hozzá a tábornok. Hát nem pont erre való a modernizált A-10C?

Trautmann Balázs (Aranysas magazin)