A Sea Harrier végnapjai

1999 februárjában a Brit Védelmi minisztérium bejelentette, hogy a Királyi Légierő és a királyi Haditengerészet Harrier századaiból egyetlen közös harci egységet terveznek felállítani Joint Force 2000 (Közös Erő 2000) néven. Ezek a tervek meglepően hamar váltak valósággá, amikor 2000. március 31-én hivatalosan is bemutatták az új formációt a RAF High Wycombe-i és Wittering-i bázisain, mely időközben az új és kifejezőbb Joint Force Harrier (Közös Harrier Erő) nevet kapta. Akkoriban sokaknak úgy tünt, hogy ezt a különleges képességekkel rendelkező vadászgépet olyan feladatkörökben fogják alkalmazni, ahol mindkét haderőnem a lehető legjobban használhatja ki a gép aerodinamikai és harci képességeit.

A Joint Force Harrier beiktatási ünnepségén a RAF Wittering-i bázisán John Spellar a fegyveres erőkért felelős államminiszter a következőket mondta: „Ez a folyamat egy gyakorlatias és jelképes lépést jelent egy valóban közös szervezet létre hozása felé, mely a Stratégiai Védelmi Áttekintésben még, mint „Joint Force 2000” szerepel, és amely egyesíti a Királyi Haditengerészet Sea Harrier FA.2 és a Királyi Légierő Harrier GR.7-es repülőgépeit. Ez egy logikus következő fejezetet jelöl abban a folyamatban, amely a RAF Harrierjeinek első hajófedélzeti alkalmazásával kezdődött a Falklandi Alkalmi Harci Kötelék részeként 1982-ben, és amely a Közös Hajófedélzeti Repülő Csoportban történő együttmüködés mostani sikereire épül az Öbölben és az Adrián.”

A miniszter szavai tömören felölelik a Harrier közös hadmüveleteinek húsz éves történetét, mely a falklandi válság sürgető szükségletéből és a közelmúlt konfliktusainak hadmüveleti célszerüségeiből született. A két eseményt elválasztó két évtized során mindkét típus a maga kategóriájában kimagasló harcigéppé fejlődött elismeréseket vívva ki, ahogy tette ezt Iain Henderson ellentengernagy, az RN 3. Csoportjának parancsnoka is a Joint Force Harrier beiktatási ünnepségén elmondott beszédében.

Kiváló vadászrepülőgép

Akkoriban Henderson ellentengernagy a következőket mondta: „A Joint Harrier Force az Egyesült Királyság védelmi képességének egy kiváló új egysége lesz, mivel ötvözi a Harrier GR.7 kiváló minden idős, nappali és éjszakai precíziós csapásmérő képességét az AMRAAM-mel felfegyverzett Sea Harrier FA.2 kiváló légvédelmi képességeivel.” Most, mindössze két évvel a Sea Harrier és a Joint Harrier Force harcászati ereje fontosságának hangsúlyozása után úgy tünik, hogy ez a repülőgép is egy újabb áldozat lett a politikai hasznosság oltárán és 2004-2006 folyamán kivonásra kerül a szolgálatból. Mielőtt megvizsgálnánk a gondolkodásmód ilyen gyors változásának lehetséges okait talán érdemes áttekinteni a V/STOL Sea Harrier hozzájárulását a Királyi Haditengerészet hadmüveleteihez a hagyományos repülőgéphordozók és az F-4K Phantom FG.1-esek 1978-as kivonását követően.

A Királyi Haditengerészet mindig is érdeklődést mutatott a hordozókról üzemeltethető V/STOL repülőgépek iránt, mely a Hawker P.1127 prototípusával kezdődött, bár nagyobb volt az érdeklődés a szuperszonikus P.1154-es projekt iránt. A P.1154 beszerzésére irányuló további remények azonban szertefoszlottak, amikor az újonnan alakult Harold Wilson vezette Munkáspárti kormány 1965. februárjában törölte a programot, amire addig már több mint 25 millió fontot és több mint 750.000 munkaórát fordítottak. A Haditengerészet további csapást szenvedett 1968-ban, amikor bejelentették a kormány kivonulási szándékát a Kelet-szuezi érdekszférából. Ez maga után vonta a felszíni flotta egységeinek csökkentését, beleértve a már létező és a tervezett repülőgéphordozókat is.

A 70-es évek elején azonban egy új generációs, úgynevezett „egyenes fedélzetü cirkálót” (egy új kifejezés, mellyel a repülőgéphordozók ellenzőit akarták megtéveszteni) terveztek a Királyi Haditengerészet számára. Ezeket a hajókat kezdetben tengeralattjáró elleni hadviselésre szánták, melyeknek lelkét a fedélzetükről üzemelő helikopterek alkották volna. Mindamellett az Admiralitás reménykedett, hogy majdan ezekről a hajókról a Királyi Légierő Harrierjeinek haditengerészeti változatai üzemelhetnek. Az új repülőgépről a British Aerospace Kingston tervező irodája készítette el a kezdeti tanulmányokat, melyből létre jött a Sea Harrier. Végül 1975-ben a Királyi Haditengerészet 31 Sea Harriert rendelt, plusz hármat a fejlesztésekhez, és az „egyenes fedélzetü cirkálókat” átkeresztelték parancsnoki cirkálókká. Ezek fedélzetén hat Sea Harriert terveztek elhelyezni. Az osztály első hajója az HMS Invicible 1980. júliusában lépett szolgálatba, melyet 1982-ben az HMS Illustrious, majd 1985-ben az Ark Royal követett. Az osztály névadója és a fedélzetén elhelyezett Sea Harrierek majdnem pontosan húsz évvel ezelőtt estek át a tüzkeresztségen a Falklandoknál.

A Falklandi háború

Ironikus módon, ha a Sea Harrier nemrég bejelentett nyugdíjazása szempontjából nézzük, akkor a lokátorának köszönhető légvédelmi képességei miatt esett rá a választás a Falklandi Alkalmi Harci Kötelék védelmének biztosítására, szemben a RAF Harrier GR.3-asaival. Az utóbbit szánták a Sea Harrierek veszteségeinek pótlására. (A Sea Harrierek veszteségei azonban jelentősen alatta maradtak a hagyományos harci statisztikák által vártnak, így a Sidewinderrel felszerelt GR.3-asokra nem volt szükség esetleges légvédelmi szerepben. A Légierő Harrierjei természetesen kimagasló teljesítményt nyújtottak a kis magasságú támadások és a harctéri támogató bevetések során, mely feladatokra tervezték őket.) 8000 mérföldre a Brit-szigetektől, az HMS Hermes és az HMS Invicible fedélzetéről üzemelő Sea Harrierek (és a GR.3-asok is) kulcsszerepet játszottak a „Corporate” hadmüvelet során, ékes bizonyítékaként a haditengerészeti légierő fontosságának a távoli régiókban zajló konfliktusok megoldásában.

Mivel a régióban nem volt olyan baráti ország, melynek területéről a szárazföldi bázisú vadászok üzemelhettek volna, így a Haditengerészeti Alkalmi Köteléknek a saját szervezetszerü légierejének légvédelmére kellett támaszkodnia. Ezt két század Sea Harrier FS.1-es biztosította, A 800. Repülőszázad a Hermes és a 801. Repülőszázad az Invicible fedélzetéről. Ezek megerősítésére az újonnan alakult 809. Repülőszázad és egy század GR.3-as szolgált. A 28 Sea Harrier mind légvédelmi, mind földi támadó szerepben alkalmazásra került. A bevetések során 24 argentin repülőgépet lőttek le, melyek majdnem fele Dagger/Mirage volt két harci és négy baleseti veszteség mellett. A speciális légi forgatókönyv kedvezett a Sea Harriereknek, melyek a repülőgép hordozók közelében üzemeltek, míg az argentin vadászok hatósugaruk határának közelében voltak kénytelenek harcolni. Mindamellett a Sea Harrierek bemutatkozása dicséretet érdemel.

Bár a korai Sea Harrierek fegyverzete eléggé gyengének mondható volt, a gépek teljesítménye a Falklandi Konfliktusban túltett minden várakozáson és igen megbízható, fürge, hatékony fegyverzeti platformnak bizonyult. Az egyik legnagyobb értéke azon képessége volt, hogy folyamatosan megbízhatóan üzemelt a Dél-atlanti térség kemény időjárási viszonyai között valamint, hogy a gépek indításához és fogadásához a hordozónak nem kellett szélirányba fordulnia. A gép harci bemutatkozása tisztán megmutatta, hogy a Harrier nem csak repülőbemutatók végrehajtására alkalmas és üzemképességi mutatói kivételesek. A Falklandi Konfliktus közvetlen tanulsága az volt, hogy a repülőgép levegő-levegő rakéta fegyverzetét kettőről négyre kellene növelni és egy lefelé tekintő képességgel rendelkező lokátor alkalmazása is szükséges (bár ezeket a hiányosságokat már a konfliktus előtt is felismerték). Húsz évvel később, miután végrehajtották ezeket a módosításokat és még többet is, a SEA Harrier FA.2 a generációjának egyik legjobb képességü haditengerészeti vadászgépe.

Többfeladatú képesség

A Sea Harrier FA.2 négy AIM-120 AMRAAM BVR (látóhatáron túli) rakétát, vagy két AMRAAM és négy AIM-9M/L Sidewindert képes hordozni. Szárnyalatti póttartály nélkül ez a mennyiség négy AIM-120 és négy AIM-9. Ilyenkor a repülőgép hatótávolságát légiutántöltés alkalmazásával lehet növelni. Hajók ellen a Sea Harrier az MBDA Sea Eagle „tüzelj és felejtsd el”, közvetlenül a vízfelszín felett közelítő rakétát alkalmazhatja, melynek hatótávolsága eléri a 80 km-t. A repülőgép hordozhatja az MBDA ALARM légi indítású lokátor elleni rakétát is, melyet alkalmazhat közvetlen támadó üzemmódban a sugárzó célpontok ellen, vagy készenléti üzemmódban. Ilyenkor a fenyegetést jelentő lokátor körzetébe indítják, ahol ejtőernyővel ereszkedik, amíg sugárzást nem észlel. A repülőgép fegyverrendszerét kiválóan támogatja a kimagasló hatékonyságú GEC-Marconi Blue Vixen impulzus Doppler lokátor, és ezen kívül egy F.95-ös kamera is található a gép orrában esetleges megfigyelő bevetések végrehajtására.

A Blue Vixen kivételesen jó „lefelé tekintő/lefelé tüzelő” teljesítménnyel rendelkezik. Emellett az FA.2-es hatótávolsága is elég nagy és egyidejüleg több célpont is támadhat, melyet nagyon jó hatékonysággal használtak ki a közelmúltban a Balkán és az Adria térségében. A NATO parancsnokai egy mini AWACS teljesítményéhez hasonlítják a Sea Harrier FA.2-es lokátorának képességeit és sokan még a Boeing F/A-18 Hornet APG-65-ösénél is jobbnak tartják, amelyet a világ legjobb vadász lokátorának tekintenek. Ennek bizonyítékaként a Blue Vixent is ajánlják a Hornet modernizálásához és ez volt az Eurofighter ECR.90-es lokátora fejlesztésének egyik kulcs eleme is. Ezek után érthetetlennek tünik, hogy a Brit Védelmi Minisztérium lemond a Sea Harrier/Blue Vixen kombinációjának elismert képességeiről a sokat dicsért Közös Harrier Erőben, megfosztva azt attól a létfontosságú szereptől, melyet a lokátorral nem rendelkező Harrier GR.7/9-esek nem képesek végrehajtani.

Azonban Henderson admirális Sea Harriert dicsérő beszéde óta eltelt rövid idő során a támadó légi hadmüveletek felé látszik eltolódni a hangsúly, amely egy olyan terület, amelyben a repülőgép bizonyos korlátokkal rendelkezik. Mindamellett határozottan ellentmondásos azt állítani, hogy a Joint Harrier Force fokozott harcászati képességekkel fog rendelkezni, ha az egység egyetlen lokátorral felszerelt repülőgépét kivonják a szolgálatból. Ennek következtében a divatosan bizonytalan „A Közös Harrier Erő Migrációs Stratégiája” címet viselő javaslat komoly képességbeli hiányosságokat fog maga után hagyni, amely legalább hat évig fog terjedni a Sea Harrierek kivonása és a Jövő Közös Harci Repülőgépének (FJCA) tervezett 2012-es rendszeresítése között. Ez nagyon hosszú idő, ami során a Közös Harrier Erő beharangozott „fokozott harcászati képességét” kizárólag egy lokátorral nem rendelkező repülőgépre ruházzák!

A légvédelmi rakéták szerepnövekedése

Az FJCA várhatóan a Lockheed Martin F-35 Joint Strike Fighter F-35B STOVL, vagy F-35C repülőgéphordozó fedélzeti változata közül fog kikerülni és ezzel a típussal fogják leváltani mind a Harrier GR.7/9-eseket, mind a Sea Harrier FA.2-eseket mindkét haderőnemnél. A Védelmi Minisztérium sajtóközleménye szerint a Sea Harrierek kivonása okoz némi hiányosságot a Flotta képességeiben, de az új Type 45-ös rombolók rendszerbe állításával az évtized vége felé nagyon jó (rakéta bázisú) képességekkel rendelkező légvédelmi rendszerre tesznek szert. A rakétákra épülő hajófedélzeti légvédelem bizonyára meg fog védeni egy hajót, vagy még egy egész flottát is, de ezek nem rendelkeznek járőrözési képességgel, és az ember vezette vadászgépek alkalmazási rugalmasságával. Az is problémát jelent, ha a lokátor elleni rakéták fenyegetése alatt próbálják a hajófedélzeti vadászirányítók a csupán infravörös irányítású Sidewinder rakétákkal felfegyverzett GR.7/9-eseket a célokra vezetni.

A Védelmi Minisztérium megjegyzi, hogy egyetlen típus üzemeltetése egyszerüsíteni fogja a logisztikai biztosítást, különösen a hajók fedélzetén, bár veszélyes példa lehet a harcászati képességek alárendelése logisztikai kényelmi szempontoknak. Ha a nemrégiben bejelentett tervek szerint a Sea Harrier kivonásra kerül, mindkét haderőnem pilótái repülni fogják a Joint Force Harrierjeit, melyeket az új GR.9-es szabványnak megfelelően fognak modernizálni mint átmeneti vadászgépet, az FJCA rendszeresítéséig. Állítólag az egyik vitapont, ami miatt nem látják el a Sea Harriereket a szükséges erősebb hajtómüvel az az, hogy a GR.9-es modernizáláshoz ajánlott Pegasus 107 beépítése a Sea Harrier sárkányába túl nagy technikai kockázatot jelent.

Az összeesküvés-elméletek szerzői szerint a RAF, ami a fő döntéshozó a Közös Harrier Erőben, azt eszelte ki, hogy pénzt irányít át a Sea Harrierektől a Harrier GR.7A/GR.9/GR.9A modernizációs program finanszírozására és, hogy új fegyverzeti képességekkel láthassák el azokat. Ez azt a pénzt vonja el, amelyből a Haditengerészet kívánta ellátni a Sea Harriereket a JTIDS Közös Harcászati Információs Elosztó Rendszerrel, és amelyből a gépeket kívánták üzemeltetni azok tervezett 2010-2014 körüli kivonásáig.

A kivonás morális hatásai

A Sea Harrierek idő előtti kivonásáról szóló ellentmondásos döntésnek nyilvánvaló hatása van mind a földi, mind a repülő személyzetek moráljára is, bár a Haditengerészet müszaki és kiszolgáló állománya kevésbé van kitéve a döntés okozta változásoknak, mint a Légierőnél szolgáló kollégáik. A Haditengerészet állománya hozzá van szokva a hosszú tengeri állomásozáshoz, és bár a RAF Harrier állományától is sokszor megkövetelték, hogy spártai viszonyok között müködjön, de az akár nyolc hónapos tengeren tölthető idő nem egy szívesen halott újság a Légierő számára. Beszámolók szerint, e terveket megtudva, számos a Légierőnél szolgáló katona keresi a lehetőségét, hogy elhagyja a Harrier közösséget, a Sea Harrier pilótákról pedig azt beszélik, hogy a kereskedelmi repülés felé kacsintgatnak.

Tény, hogy a Sea Harrierek 2003-ig tartó tervezett áttelepítését a Haditengerészet yeoviltoni bázisáról a RAF cottesmorei bázisára nem hajtják végre. A két Sea Harrier harci század, a 800-as és 801-es gépeinek kivonását 2006-ig fejezik be és a RAF Harrier GR.9/9A-ival szerelik fel őket. Hogy a Flottarepülők, akik egy viszonylag önálló fegyvernem, hogyan fogadják az ötletet, hogy a Légierő állományába tartozó repülőgépeket üzemeltessenek, még nyitott kérdés, de azt feltételezni lehet, hogy nem lesznek boldogok. Az FA.2 századok feloszlatásáig az összes Sea Harrier kiszolgáló eszköz Yeoviltonban marad, a kivonást követően a személyzetet pedig átirányítják Witteringbe és Cottesmoreba. Ezek a változások a tervek szerint egy három éves periódus alatt játszódnak le, amelynek végén 50-50%-ban a Haditengerészet és a Légierő állománya üzemeltetné a GR.9-es erőt.

Az új Joint Harrier csoport pontos felépítését még nem határozták meg, de várhatóan négy harci századból fog állni, melyből kettőt a Haditengerészet, kettőt pedig a Légierő állománya fog alkotni. Jelenleg a Harrier erőt három harci század (1-es, 3-as, 4-es) alkotja a RAF cottesmorei bázisán és egy tartalék század (20-as) a witteringi bázison, mely a Joint Force Harrier harci átképző alakulataként is szolgál. Annak érdekében, hogy megteremtsék a Harrier GR.7-esen is tapasztalattal rendelkező haditengerészeti pilóták magját, 2003-ban néhány Sea Harrier pilóta megkezdi az átképzését a típusra. Majd az idő ad rá választ, hogy vajon a Közös Harrier Erőn belüli, kizárólagosan a támadó müveletekre való összpontosítás elérte-e a céljait, melyeket csupán két évvel ezelőtt határoztak meg.