Halálos gyakorlórepülés: a feláldozott bombázógép

A Lincoln megsemmisítéséig folytatott támadást a fedélzeten tartózkodó hét hajózóból senki sem élte túl. Sir Winston Churchill miniszterelnök a parlament alsóházában éles hangú beszédben ítélte el az agressziót. Az incidens a "hidegháború" viharaiban a személyzet március 19-i temetését követően gyorsan feledésbe merült.

A LINCOLN BOMBAVETŐ

A Lincoln a II. világháború és az Avro repülőgépgyár legsikeresebb és legnagyobb számban bevetett brit nehézbombázójának, a Lancasternek továbbfejlesztett változata volt. Prototípusa 1944 júniusában szállt fel, az első szériapéldány a következő év áprilisában emelkedett levegőbe, a szolgálatba állítás pedig augusztusban kezdődött. A megnövelt teljesítményü gép méreteit és bombaterhelését tekintve is jócskán felülmúlta a legendás elődöt, csakhogy lekéste a háborút. Mire ugyanis megérkeztek a Távol-Keletre, hogy részt vegyenek a japán anyaország invá­ziójának előkészítésében, a császárság letette a fegyvert. A 2250 db-os rendelésállományt ezért egyik napról a másikra negyedére csökkentették.

A B.2-es széria a B.1-estől erőforrásaiban, légcsavarjaiban és védőfegyverzetében különbözött. Fesztávolsága 36,6, hossza 23,8, magassága 5,26 m, szárnyfelülete 132 m2 volt. Szerkezeti tömege 20 tonnát, maximális felszálló súlya 37,2 tonnát tett ki. 1305 kW (1775 LE) teljesítményü Rolls-Royce Merlin 85-ös soros motorjai 4,57 m-es átmérőjü, négyágú Hamilton légcsavarokat forgattak meg. A változat legnagyobb sebessége 4500 m-en 475 km/h volt. Csúcsmagassága ugyanakkor - köszönhetően a nagy fesztávolságú szárnynak - meghaladta a 9000 m-t. Maximális bombarakománya 6,3 t lehetett, és ezzel a teherrel hatósugara - a 370 km/h-s utazósebességet tartva - meghaladta a 2400 km-t. Önvédelemre az orr- és a faroktornyok 12,7 mm-es ikergéppuskáit, valamint a törzs közepére, felülre szerelt Bristol gyártmányú lövésztorony 20 mm-es Hispano ikergépágyúját használhatta. A hasi géppuska helyébe, mint a Lancaster esetében is, a H2S típusú térképező lokátort szerelték. A személyzet hét főből állt.

A világháborút tehát lekésték, de a hidegháborúból és a gyarmati csatározásokból nem maradtak ki. 1947-től ott voltak a közel-keleti válsággócokban, aztán 1950-től 1958-ig a malajziai kommunista partizánok ellen harcoltak, miközben részt vettek az 1953-ban, Kenyában kirobbant és két évig elhúzódott mau-mau törzsi lázadás leverésében is. A típus alkalmatlan volt atombomba célba juttatására, ezért egy részüket kiszorították az USA-ból vásárolt, nagyobb hatótávolságú és teherbírású Boeing B-29-es Superfortress nehézbombázók, amelyeket a RAF Washington elnevezéssel rendszeresített.

A RAF európai erőinek első vonalából kikerült Lincolnok jó részének a kiképzésben találtak szerepet, néhány példánynak pedig különféle hajtómü- és repülőkísérletekben. A navigátoriskolákban egészen 1963-ig repültek, a RAF speciális kiképzőközpontjai viszont, ahonnan a toronylövészek kikerültek, hamarabb megváltak tőlük. A modern sugárhajtású gépeken ugyanis nem volt szükség rájuk, így oktatásuk is feleslegessé vált. De történetünk idején a négymotorosok még olyan küldetésekben vettek részt, melyek során a fedélzeti lövészek és a vadászpilóták gyakorlásként vették célba egymás repülőeszközeit. A "légiharc" találatait a lövésztornyok kamerái, illetve a vadászok fotógéppuskái rögzítették.

Azon a tragikus napon is ilyesféle bevetésre szálltak fel, mit sem tudva arról, hogy a RAF 1951-ben létrehozott 192. elektronikai lehallgató-századának Lincoln gépei úgyszintén a vasfüggöny környékén szaglásztak. Sőt, azzal sem voltak tisztában, hogy a 85. század 1952-ben megalakított különleges raja aznap is fotózta Nyugat-Németország határán végigrepülve a H2S térképező lokátor radarernyőjén megjelenő földrajzi képződményeket és objektumokat, hogy mielőbb elkészüljön az a bizonyos adattár, amit háborús helyzetben a bombázók használhatnak.

FEDŐNEVE BARRAGUE

A Zárótüz fedőnevet kapták azok a kéthetente végrehajtott legalább hétórás bevetések, melyek során a légilövész-kiképző központ Lincolnjai berepültek Nyugat-Európa légterébe, hogy ott - teljes rádiócsendben, kikapcsolt H2S radarral - ismeretlen légi célokként megjelenve adjanak lehetőséget a NATO-szövetségesek lokátorkezelőinek, vadászirányítóinak és vadászpilótáinak a bombavetők elfogásának gyakorlására. A gépek személyzete a kiképzőközpont hajózóiból állt, de többször előfordult, hogy a fedélzeti lövészek helyébe a tanfolyamok rangidős tisztjei ugrottak be annak megismerésére, hogy milyenek a körülmények az ilyen küldetések közben. 

Az útvonalak Leconfieldben kezdődtek, keresztülvezettek Franciaországon, majd a két Németországot elválasztó határ baráti oldalán haladtak végig, és Hollandián át tértek vissza a kiinduló bázisra. Azon a március 12-én az A raj hajózóin volt a sor. Az eligazításon megtudták, hogy egymás után két órával szállnak fel és a Leconfield-Amiens-Saarbrücken-Hildesheim-Hamburg-Münster-Rotterdam-Leconfield útvonalat kell követniük, 6000 és 7000 m-es magasságok között repülve. A küldetés során a RAF gépein kívül francia, amerikai és holland vadászok "támadását" is várták. Az RF503 H jelzésü első Lincoln felszállását pontosan 9 órára tüzték ki, a másodikét pedig, ami az RF531 C jelzést viselte, 11-re.

Az RF503-ast Tim England repülő őrmester vezette, és az elképzeléseknek megfelelően mire a francia-nyugatnémet határra ért, már számos elfogás célpontja volt. A Saarbrücken-Hildesheim szakaszon azonban a 6600 m-es magasságban repülő Lincolnból - a jelentés szerint "Kassel térségében, jócskán Nyugat-Németországon belül" - két ezüstösen csillogó, nyilazott szárnyú vadászgépet vettek észre. A törzstoronyban a megfigyelőként tartózkodó Frank Doran repülőszázados így emlékezett a történtekre: "Abban a pillanatban, mikor bal felől felbukkantak, azt gondoltam, hogy újabb, elfogást gyakorló amerikai F-86-osok. Miközben azonban gépünk mögé behelyezkedtek, megláttam jellegzetes, T kialakítású farokrészüket, aztán pedig sárkányukon a vörös csillagokat. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem North American Sabre gépek, hanem orosz MiG-15-ösök. Egészen megközelítettek, aztán kifordultak, hogy felkészüljenek a klasszikus vadásztámadásra, vagyis a hátulról és felülről történő lecsapásra.

Hatszor rohamoztak, mindig a felső negyedből, mintha csak gyakorolnának, ezért lett gyanús, hogy esetleg nem ott vagyunk, ahol hivatalosan lennünk kellene. A pilóta mindenesetre finoman nyugat felé kormányozta a gépet. Közben azonban sem a faroklövész, sem jómagam nem feledkeztünk meg arról, hogy a MiG-ek minden mozdulatát kövessük a gépfegyverekkel. A filmkamerák ugyanis csak így rögzíthették a vadászok ténykedését."

A MiG-ek ezt követően felhúztak és elpárologtak, az RF503-asban ülők pedig az alatt a pár óra alatt, amíg hazaértek, eltöprengtek, miért is rémisztgették őket a MiG-eket vezetők. Doran évekkel később jutott az alábbi következtetésre: "Minél többször idéztem fel a történteket, annál kétségesebbé vált számomra, hogy Lincolnunk Nyugat-Németország felett járt, mikor a MiG-ek megjelentek. Eszembe ötlött ugyanis, hogy az eligazításon a meteorológus a zárt felhőzeten kívül erős keleti szélről is beszélt, ezért a pilóta észak felé repültünkben ennek megfelelően kormányzott rá. Mivel az állítólagos keleti szél vagy sokkal enyhébb volt a vártnál, vagy teljesen el is állt, a gondosan kiszámított szélháromszög sem lehetett érvényes, ezért berepültünk Kelet-Németországba. Ezt erősíti meg, hogy az orosz vadászok túl hosszan, legalább 5 percig szórakoztak velünk, ennyi időt pedig semmiképp sem töltöttek volna ellenséges légtérben. Röviden tehát a pontatlan előrejelzés következtében, az irány felesleges korrigálása miatt sodródtunk jobbra, a határ rossz oldalára. Még jó, hogy mi némi ijedséggel megúsztuk!"

A MÁSODIK GÉP TRAGÉDIÁJA

Az RF531-es oldalszámú, C jelzésü Lincoln 11 óra 5 perckor emelkedett a levegőbe, és pilótája, a 29 éves Peter Dunnell repülő őrmester az eligazításon kapott repülési tervet követte. Az ő gépén is voltak "idegenek". A pilótafülkében általában egy repülőgép-vezető tartózkodott, ám ezúttal ott ült Henry Fitz repülő őrnagy is, a kiképzőközpont Lincoln századának új parancsnoka, aki azért vélte fontosnak e küldetéstípus megismerését, mert három nappal korábban foglalta el ezt a beosztást.

George Long repülő őrmester, pilóta ugyancsak tapasztalatszerzés céljából tartott velük, akárcsak a felső, gépágyús toronyban helyet foglaló Vic Wyles repülő százados, a lövészkiképzés új vezetője. A személyzet többi tagja a megszokott volt: Ken Jones farokgéppuskás, Walter Mason hajózószerelő és Ron Stevens navigátor - valamennyien repülő őrmesterek. Esetükben is Saarbrücken után fordultak rosszra a dolgok. A RAF szakértői szerint a gép, mielőtt Hildesheim felé vette az irányt, valamiért túlfutott a megadott fordulóponton. Ennek eredményeként pedig a meghatározottól 65 km-rel keletebbre járt.

A tévedésnek kétségkívül a hibás időjárás-előrejelzés volt az oka, miután a navigátor a sürü, alacsony szintü felhőzet miatt csak hozzávetőleges számítással tudta megadni a gép pozí­cióját. Földhöz viszonyított sebességük azonban a kalkuláltnál nagyobb volt, ezért mentek túl a fordulóponton. Hildesheim felé tartva a keleti szél tévesen megadott sebességével kalkuláltak, és mintegy 45-50 perc elteltével keresztülrepültek a keletnémet határon. Minthogy még akkor is a felhők felett jártak, sem a navigátornak, sem a pilótáknak nem volt módjuk korrigálni az irányon, hiszen továbbra sem látták a földet.

Kora délután a 32 km széles Hamburg-Berlin légi folyosó közelében nyitottak tüzet a MiG-15-ösök. A RAF verziója szerint 14 óra 20-kor, a szovjet jelentés szerint 14 óra 26-kor. A tanúk egybehangzóan azt állították, hogy a támadás megkezdésekor a Lincoln már nyugatnak repült. Vagyis a földet végre megpillantó hajózók felismerték, hogy hibás kurzust követve ellenséges légtérbe tévedtek, ezért baráti terület felé igyekeztek. A szovjet vadászok azonban még akkor is folytatták a RAF négymotorosának támadását, mikor az átrepült a két Németországot elválasztó határon. A földről jól látták, ahogy a sárkányba becsapódó 30 mm-es lövedékek villogva robbantak.

A tanúk szerint eközben a gépből a személyzet minden titkos iratot, kódkönyvet, térképet, hajózónaplót, repülési tervet és berendezést kidobált, amit a környéket átfésülő brit katonák később meg is találtak. A bombavető sárkánya nem sokáig állhatott ellent a nagy kaliberü gránátok pusztító hatásának. Előbb a jobb szárny borult lángba, aztán a gép meredeken zuhanni kezdett, és még a levegőben darabokra szakadt. A törzs nagyobbik része keletnémet területre csapódott be, a többi roncs a brit zónába hullott. A Királyi Hadsereg 8. páncélosezredének tisztjei is szemtanúi voltak a Lincoln utolsó pillanatainak, és megfigyelték, hogy hárman kíséreltek meg ejtőernyővel kijutni a menthetetlen négymotorosból.

Csak egy ernyő nyílt ki, a navigátoré, de azon is nagy lyukakat láttak. Az emiatt nagy sebességgel becsapódott Stevensre német civilek találtak rá egy vizesárokban. Kórházba szállították, de a vállát ért lövés és a durva leérkezéskor elszenvedett súlyos sérülések következtében a mütőasztalon meghalt. A navigátor sebesülését, akárcsak ejtőernyőjén a lyukakat, nyilván gépágyúlövedékek okozták, de azt nem lehetett megállapítani, hogy azok még a Lincoln fedélzetén találtak célba vagy azt követően, hogy Stevens kiugrott. Mindenesetre szóbeszéd terjedt el arról, hogy a vadászgépek egyike az ejtőernyőjén lógó navigátort is tüz alá vette. Az újságok első tudósításai arról is beszámoltak, hogy valamelyik pilóta lábtöréssel átvészelte a leérkezést, és a brit katonák kórházba szállították, de a hír nem bizonyult igaznak.

MIÉRT TÖRTÉNT?

A személyzet négy tagjának maradványai a Kelet-Németország területére zuhant törzsben voltak. A holttesteket három napon belül, a roncsokat csak később szolgáltatták vissza a szovjet hatóságok. Március 17-én Churchill az alsóházban hivatalosan is megerősítette, hogy a Lincoln teljes személyzete odaveszett. A támadást pedig az ártalmatlan gyakorlógép ellen indokolatlan és vérszomjas akciónak bélyegezte. A felsőházban vagy másként a Lordok Házában a légügyi miniszter aznap délután ismertette az eseményeket. Beszédében külön kitért a gép fegyverzetére: "A gyakorlórepülések során, amennyiben az nem a fedélzeti lövészek kiképzését szolgálta, gépeink ez idáig nem vittek magukkal éleslőszert. Ráadásul a felső lövésztorony 20 mm-es Hispano gépágyúinak lőszeradagoló szerkezetét is leszerelték, ami a szokásos eljárás abban az esetben, ha nem szándékoznak azokat használni. A kiképzőközpont gépeinek orrtornyából már korábban kiépítették a 12,7 mm-es ikergéppuskákat, és a faroktorony hasonló kaliberü fegyvereihez sem volt a fedélzeten muníció. Ezért teljesen valótlan az oroszok állítása, hogy a Lincoln tüzet nyitott a mögötte feltünt vadászgépekre, és azok csak erre a támadásra válaszoltak.

A gép a NATO légvédelmi rendszerben szolgálatot teljesítők valósághü gyakoroltatására szállt fel, ami az elmúlt 18 hónap során már rutinfeladattá vált. A Lincoln útvonala a határ vonalát követte, de azt sehol sem közelítette meg 60 km-nél jobban. A pilótának 1500 légi órát meghaladó gyakorlata volt, és a navigátoré is többet tett ki 1000-nél. Ennek ellenére a gép - eddig ismeretlen okból - mégis berepült a keleti zónába, de a katonáink által talált szovjet gyártmányú 30 mm-es lövedékhüvelyek és hevedertagok azt bizonyítják, hogy vadászaik a határt megsértve, egészen gépünk megsemmisítéséig folytatták az üldözést."

Talán mondani sem kell, hogy a szovjetek ennek az ellenkezőjét állították. A Vörös Hadsereg Kelet-Németországban állomásozó csapatainak főparancsnoka, Vaszilij Csujkov tábornok által kiadott közlemény a MiG-ek akcióját igazolta: "A Lincoln típusú brit légtérsértő lelövése jogszerü volt, miután lövészei Kelet-Németország felett tüzet nyitottak az elfogó géppárra. Erre bizonyíték az a 9 db 20 mm-es gépágyúhüvely, amit a felső lövésztoronyban találtak a vizsgálatot végzők. Vadászaink csak erre válaszul, önvédelemből lőttek." Ez roppant kínosan érintette Churchillt, aki az alsóházban már biztosította a képviselőket arról, hogy a bombázó személyzete semmiféle ellenséges cselekedetet nem hajthatott végre, hiszen a gépen nem volt lőszer.

A RAF tényfeltáró bizottsága azt jelentette, hogy navigációs hiba miatt a Lincoln 72 percig tartózkodott Kelet-Németország légterében, behatolásának mélysége pedig 65 km volt. A szovjet vadászok viszont nyugatnémet terület felett végeztek vele, roncsainak egy része mégis a határ másik oldalára szóródott, egy fenyőerdőbe, a kelet-németországi Boizenburg község környékére. Arra azonban nem tudott válaszolni, hogy miként találtak a fedélzeten az oroszok 20 mm-es hüvelyeket, ha a gépen nem volt muníció.

Az átadott roncsokkal együtt a fegyverek is visszakerültek a brit erőkhöz. A gépágyúk és géppuskák vizsgálata azt állapította meg, hogy azokkal az utolsó tisztítás óta nem adtak le egyetlen lövést sem. A másik különös dolog az volt, hogy a fegyvercsövekkel párhuzamosított két kamerából az egyik teljesen összetört, a másikból pedig eltünt a film. Ron Ayton őrmester, aki a kiképzőközpont A rajának szerelőjeként részt vett az RF531-es felkészítésében, így magyarázta az üres hüvelyek ottlétét: "Azon a napon a lövöldözést teljesen lehetetlenné tette, hogy a hengeres lőszer­adagolót fel sem szereltem a závárzatra. Ami pedig a 20 mm-es hüvelyeket illeti, az eljárás az volt, hogy minden leszállás után megvizsgáltuk a lőszerhüvelyeket gyüjtő vászonzsákokat. Ha csak az a pár darab volt bennük, ami a bevetés elején szokásos kipróbálásakor potyogott oda, akkor nem vesződtünk a kiürítéssel. Ezért az oroszok nyilván az előző út során odakerülteket találták meg. A gépágyúkat különben sürített levegő húzta fel, ezért mint a fegyvermester indulás előtt mindig magam töltöttem fel a tartályt, és szükség esetére néhány palackot is be szoktam tenni a toronyba. Mivel azonban a gép Barrague fedőnevü gyakorlóútra indult, saját kezüleg távolítottam el minden lőszert, vagyis csövenként 250 db-ot. Sőt, még a sürített levegős palackokat is kiszedtem a toronyból."

De ha a Lincoln fegyvereivel nem lőhettek, akkor - az eleve támadó szándékot kizárva - miből gondolták a szovjet pilóták, hogy a gépről tüzet nyitottak rájuk? Az egyik filmtekercs rejtélyes eltünése és a másik kamera teljes megsemmisülése mindenesetre az orosz vadászok rossz szándékára lehetett bizonyíték, mivel azon látszott volna, hogy a lövésztornyok fegyverei végig némák maradtak. A felvétel különben úgy készült, hogy a tornyok fegyvereit folyamatosan a vadászokra irányították, pontosan úgy, ahogy azt a szerencsésen hazatért RF503-as tornyaiban ülők tették. Az oroszok tehát a második esetben is jól látták a tornyok és a fegyvercsövek mozgását, ezért az sem kizárt, hogy a plexiburkolaton megcsillanó napfényt nézték torkolattüznek.

Abban a feszült időszakban ez is könnyen elképzelhető volt. Koreában még dúlt a háború, Európában pedig a NATO-szövetségesek felderítő- és lehallgatógépeiket azért küldték napi rendszerességgel a határra, hogy információkat szerezzenek a szovjetek felkészültségéről. A nyugati gépek provokatív viselkedéssel szondázták az ellenség légvédelmét, aminek reagálását az említett légi lehallgatókon kívül földi állomások is figyelték. Ráadásul a Lincoln tragédiája előtt két nappal kétségkívül ilyen szándékkal hatoltak be amerikai Republic F-84G Thunderjetek Csehszlovákia légterébe. A MiG-15-ösök az egyiket lelőtték, de pilótája ejtőernyőjével nyugatnémet területre ereszkedett.

Ebbe a puskaporos légkörbe csöppent bele a két Lincoln, melyek, ha nem is önszántukból, de éppen akkor tévedtek a tilosba, mikor a hasonló típusú elektronikai lehallgatók a környéken cirkálva figyelték és rögzítették a szovjet légvédelem rendszerének müködését. Az első határsértőt még így is futni hagyták a MiG-ek, de a két órával későbbi másodikat - nyomatékos figyelmeztetésként - megsemmisítették.

A brit fél vétkességét látszott igazolni, hogy felháborodásuk gyanúsan hamar elült. Úgy tünt, hogy sérel­meiket együtt a visszaadott holttestekkel március 19-én eltemették, mivel a Churchill által követelt kártérítés helyett hirtelen beérték a szovjetek sajnálkozásával. Mindenesetre a hét repülő halála után hasonló gyakorlásra küldött gépek teljes lőszerkészlettel vágtak neki, fedélzetükön pedig kínosan ügyeltek a navigáció pontosságára. A Lincoln lelövése ugyanakkor elégnek bizonyult ahhoz, hogy a hidegháború évtizedei alatt ilyen "eltévedések" brit részről többé ne forduljanak elő. Ezért ez a négymotoros maradt a RAF egyetlen gépe, amit abban a hosszú időszakban légiharcban elvesztett.